Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Fedezékbe!

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. Mert egyszer-másszor megtettük, hogy nem saját, hanem legjobb tollforgatóink szavaival, gondolataival köszöntöttük vezércikk gyanánt az Olvasót, szerkesztőségi asztalra kerültek Szilágyi Domokos sorai. „Hosszú éjjel, téli éjjel / medve alszik medvénével, / ám ha kívül tavasz locsog, / elősirülnek a bocsok; / szembogaruk közepén / vígan bokázik a fény, /a nap rájuk kancsalít, / villogatja mancsait, / s délután már oly merészek: / meglopják a darázsfészket.” Gyönyörű! Miért ne? És mégis, megint kivártunk. S közben közeledett a lapzárta.


Benkő Levente

Nem tudom, ki mint értelmezi, de szerintem vannak fentről küldött, transzcendentális üzenetek. Valamiféle jelzések. Mondom, lapzárta küszöbén, vezércikk híján kisebbfajta vészhelyzetet éltünk, amikor megkaptuk az egész világ egészen más vonatkozású bajáról szóló hivatalos bejelentést. A részleteket tudjuk. Színével, fonákjával, kockázataival, felelősségeivel és felelőtlenségeivel együtt, ennek nem itt a helye, lapunk nem erre hivatott. Annyit azonban mindenképp le lehet itt és most szögezni, hogy – tudomásom szerint – az emberiség eddig ismert története még nem rögzített a mostanihoz mért, ráadásul világméretű vészhelyzetet. Volt középkori pestisjárvány, volt huszadik század eleji spanyolnátha, volt nemrégiben Ebola-járvány, madárinfluenza, disznópestis; kézzel is fogható közelségben volt két eszement világháború, amelyek előzményeikkel és következményeikkel együtt politikai, mentalitástörténeti megközelítésben szintén a kórok közé sorolhatók. De ilyen, amivel most szembesülünk, nos, ilyen még nem volt.

Mondom, vészhelyzetet élünk. És ez komoly. Nagyon komoly! Otthon, közvetlen érintettség nélküli önkéntes elszigeteltségben, de tovább dolgozva, közben világhálós, televíziós, rádiós hírekre, lapok beszámolóira figyelve, kiszolgáltatott embertársaink egészsége, sőt élete felett aggódva, emberi szolidaritások láttán bizakodva, felelőtlen emberek magatartása miatt bosszankodva, olykor egyenesen dühöngve. És remélve, hogy egy szép napon arra ébredünk – otromba vicc, rossz álom vagy intő valóság volt az egész, szinte mindegy, a lényeg –, hogy vége.

És akkor Kántor Melus jóvoltából szembejött velem az, amiről a legelején szóltam, s amit most az olvasóval megosztok. „A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van.” Valami hasonló motoszkált bennem, valami hasonlót akartam volna szólni, de nem ment, amikor Hamvas Béla sorai átbillentettek a holtponton. Merthogy aligha lehet most, ebben az egyáltalán nem könnyű időszakban mindnyájunk számára ennél helyénvalóbb üzenet. Hiszen az ismeretlen és egyelőre kiismerhetetlennek tűnő bestia okozta világméretű vész közepette előállt önkéntes vagy kényszerű visszahúzódásunkban mi más lehet a(z egyik) legjobb menedék – az egészségügyi óvintézkedéseken túl –, mint az otthoni, távmunkás és iskolai kötelezettségek alatti/utáni csendes üldögélés? Évekre vagy akár évtizedekre visszamenő olvasmányadósságok lerovásának, családos-gyermekes csendes(ebb) együttlétek, társasjátékok, televíziós, világhálós filmek, ismeretterjesztő, látókörtágító, léleksimogató összeállítások pótlásának, az elvégzett és elvégzendő munka számba vételének, az önmagunk gerjesztette rohanás visszább fogásának, az alacsonyabb sebességre kapcsolásnak, a komolyabb egymásra figyelésnek időszaka ez!

Kinek-kinek kedvére való és érdeklődési körébe vágó, Gutenberg-galaxisban fogant, és polcokon heverő, de akár a virtuális térből lehívható könyvek százai, ezrei, milliói is kínálva kínálják az olvasmányélményt! Régebbi és újabb regények, novellák, versek, karcolatok, glosszák, krimik, irodalmi vagy/és zenei, divatos szóhasználattal élve: audiovizuális alkotások, nemzet-, világ-, technika-, sport-, zene-, művészet-, építészet-, vallás-, egyház-, eszme- és ki tudja még milyen más történeti munkák és barangolások – megannyi és kiváló idő- és gondűző lehetőséget nyújtanak! Bezártak a színházak, az operák, a mozik, a sportarénák? A televízióadók és műsoraik némelyikének a helyzethez is pászított műsorai adottak, a világhálós kínálat majdhogynem korlátlan, hiszen filmek, színházi, opera- és operett előadások, kvíz- és szórakoztató műsorok, kabarék, sportesemények szinte korlátlanul meg- és újranézhetők! Ráadásul valamennyi: ingyen! Évekre visszamenően nem volt családi sakk-, römi- gazdálkodj okosan!, ember ne mérgelődj!, kanaszta-, ferbli-, ulti-, hatvanhatos, amerikaihetes vagy huszonegyes parti? Hát itt az alkalom! Az ebben az időszakban egy kicsit lelassuló világ, az önmagához és egyben az egyetemes kultúrához, annak halhatatlan értékeihez (talán kicsit) visszatérő ember időszaka ez. És a csendes elmélkedésé is egyben. Merthogy mindennek rendelt ideje van. Hamvas Béla evangélikus lelkész, író, könyvtáros volt. Amikor az első világháború poklában és vészében sebesültem lábadozott, mi mást tehetett: a családi könyvtár készletéből olvasott. És arra kereste a választ, hogy miért ez a romlott és hazug zűrzavar. Majd rájött, hogy a jellegzetes hibát elkövetve a „sötét pontot” önmagán kívül kereste, holott benne volt…

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Nos, mi is lenne ez a magyar sarok?! Egy olyan részlege a megyei könyvtárnak, ahol egy emeletnyi teremben folyamatosan történik valami. Kulturális tér – amely zordon hangzása ellenére nagyon is vidám, mert miért is kellene a kultúrának kimértnek, fennköltnek lennie –, egy olyan tér, ami egyszerűen a miénk. 

A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.

Az RMDSZ január 22-én, a Magyar Kultúra Napján immár hetedik alkalommal adott át Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat. A hagyományossá vált kitüntetéseket eddig három kategóriában: az irodalom, a képzőművészet és az előadó művészet terén kiemelkedőt alkotóknak ítélték oda. 

Jubileumi esztendőt tudhat maga mögött a Művelődés Az elmúlt év júliusában töltötte a 70. születésnapját a folyóirat. Emberi mértékkel mérve nem kevés idő. S ha arra gondolunk, hogy az 1989 karácsonyán kirobbant sajátos demokrácia hány romániai magyar sajtótermék agóniájának a kezdetét, aztán később a teljes kimúlását is jelentette, akkor elégedettek lehetünk, hogy lám-lám, folyóiratunknak sikerült átvészelnie a társadalmi „jobbra fordulás” nem könnyű időszakát.