Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Élet-halál küzdelem

Ismét történelmi pillanatokat él át napjainkban az emberiség. A koronavírus okozta világjárvány ugyanis tágabb otthonunkat, a Kárpát-medencét vagy szűkebb hazánkat, Erdélyt sem kerülte el. Hatvanöt évvel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után újabb megpróbáltatások elé állíttattunk. Ha kicsit más okok miatt zajló, jellegéből adódóan másfajta küzdelemről van is szó, mint az a harc, amelyet 1956-ban az elődeink, más szóval: a pesti és az erdélyi srácok folytattak a kommunista diktatúra, a terror, a szovjet tankok ellen, de a tét valójában ugyanaz: küzdelem az életért, a túlélésért, a megmaradásért, az emberhez való életért.




Papp Annamária

Ebben a lassan két éve elhúzódó, embert próbáló járványhelyzetben gyakran eszembe jutnak azok a beszélgetések, interjúk, amelyeket a Gulág-Gupvi táborokat túlélt személyekkel készítettem. Voltak köztük számosan olyanok, akiket a második világháború befejező szakaszában, illetve azt követően, 1944-1945-ben a szovjet csapatok által megszállt közép-kelet-európai gyűjtő-, illetve átmeneti lágerekbe hurcoltak, ahonnan aztán a Szovjetunió ezres nagyságrendű kényszermunkatáborai valamelyikébe szállítottak, és embertelen körülmények között dolgoztatták őket, ahhoz, hogy évek múlva szabaduljanak, vagy egyszerűen odavesszenek. De közéjük tartoznak azok is, akiket politikai okokból börtönöztek be, ítélték el több éves kényszermunkára vagy -lakhelyre, számos esetben pedig halálra, csupán azért, mert a kommunista hatalom által megszabott hivatalos irányvonalhoz képest másként gondolkoztak vagy éreztek. Miként tették az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal hol nyíltan, hol burkoltan együtt érző, és a pesti srácoknak segíteni akaró, a hazai elnyomó gépezet ellen fellázadó romániai, erdélyi magyar, román, sváb, szász és ki tudja még milyen nemzetiségű fiatalok, középiskolások, tanárok, lelkipásztorok, munkások, földművesek, sőt, még katonatisztek is. Nem vitás, hogy az 1956-os magyar forradalom Európának ebben a szegletében felhajtóerőt és egyben reménysugarat is jelentett, és valamennyiü(n)-ket egyazon akolba terelt, legalábbis azokat, akik a barikád megfelelő oldalán álltak és állnak.

Most, a forradalom és szabadságharc hatvanötödik évfordulóján, a jelenlegi megpróbáltatásokkal teli időszakban, még inkább felelevenednek bennem ezek az emberi sorsok, nagyságok. Hogy csak az erdélyi ötvenhatosok példájánál maradjunk, voltak a bolyais diákok és tanárok, akik gyertyát gyújtottak halottak napján a Házsongárdi temetőben, volt, aki gyászszalagot vásárolt az áldozatok emlékére, voltak a sepsiszentgyörgyi középiskolások, akik koszorút helyeztek el az 1848-49. évi magyar forradalom és szabadságharc hősei emlékművén, voltak a baróti fiatalok, akik nekivágtak a román–magyar határnak, hogy azon átszökve a magyarországi forradalmároknak segítsenek, voltak a csíkszeredai verselő tanárok és diákok, és voltak a temesvári, többségükben román egyetemisták, akik nagygyűlésen fejezték ki nyílt rokonszenvüket a magyar forradalom és hősei iránt. És folytathatnám a sort, mert hála Istennek, van, akikkel. Kiállásukért valamennyien súlyos börtönéveket kaptak, ami pedig ezután következett, az maga volt a pokol.

Számba véve mindazt a szörnyűséget és borzalmat, amelyet ki-ki kénytelen volt átélni, önkéntelenül is feltevődik a kérdés: vajon ezek az emberek miből merítették a bátorságukat, honnan vették azt a hatalmas fizikai, de főleg lelki erőt, amelynek segítségével le tudták győzni az adott helyzetben a félelmeiket, és szembe mertek menni a szovjet tankokkal és fegyverekkel, a rendszer elnyomó terrorgépezetével, meg tudtak küzdeni mindazzal a nehézséggel, amelyet a Gulág-lágerrendszer, a táborok és börtönök világa jelentett? Ami – gyakorlatilag – egyenlő volt a biztos halállal. Azt mondják, a bátorság ott kezdődik, ahol a félelem megszűnik, „csak” át kell lépni azt a bizonyos lélektani küszöböt. Alighanem ez volt a nyitja a kiállásuknak.

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.