Ifjúkorom egyik ajándékának tekintem, hogy minőségi humoristák szellemes élcelődései csiszolgatták humorérzékemet. „Most éppen kabarét, friss kabarét recseg a készülék, hallgatják ifiak és ugyebár, hallják a vén szülék…” – recsegte havonta egyszer a kabaréhétfő szignálja a Kossuth Rádióban, de mindenki a szilveszteri kabarét várta, amelyik egy évre való mosolyognivalót is képes volt átsugározni, nemzedékeket kötve össze az igazi humor hullámhosszán. Néha csodálkoztunk, hogy egyik-másik humorista minden cenzúra ellenére keményen beszólt vezető politikusoknak is, de a legtöbb humoros történetben legtöbbször magára ismerhetett a hallgató. Ha mégis úgy éreztük, hogy valami „túlságosan bő” vagy „nem ránk szabták”, úgy a Ludas Matyi humorlap bőven szolgáltatott olyan karikatúrát, viccet, tréfás történetet, ami akár velünk is megtörténhetett volna. Persze, ha hozzájutottunk ezekhez az „irredenta lapokhoz”. Ha meg nem, akkor is az egészséges erdélyi humor kipörögte a csattanót, az iróniát, az öniróniát egyaránt. Néha szerettünk volna Hofi, Nagy Bandó, Sajdik, Balázs Piri Balázs, de akár Bajor Andor vagy Tamási Áron lenni, hogy ne csak „jól megasszongyuk”, hanem valóban viccesen tegyük ezt. Kelendő és értékes volt a tartalmas és igényes humor. Favicceken ritkán nevettünk, legfeljebb odabiggyesztettük a végére: reccs.
Pár hete napokig attól volt zajos a világsajtó és a közösségi oldalak, hogy „Ki Charlie” vagy „Ki nem Charlie”. Címlapokon arról vitáztak, hogy a szólásszabadságot elfogadhatatlan támadás érte. Történt ugyanis, hogy fegyveresek egy francia „humorlap” majdnem teljes szerkesztőségi stábját szó szerint szitává lőttek, amiért vallási tárgyú, többnyire címlapon megjelenő karikatúráik sértették az elkövetők vallási meggyőződését. Pedig még részrehajlással sem lehetne vádolni a lapot, ugyanis válogatás nélkül minden vallás szimbólumait, prófétáit, istenét sorra gúny tárgyává tették a szólásszabadság jegyében. Utólag én is visszalapoztam korábbi közleményeiket. Ölni nem, de háborogni én is tudtam humortalan gyalázkodásikon. Ettől még nem értettem meg azokat sem, akik fegyvert fogtak igaz sérelmük vélt orvoslására.
Államfők vállaltak napokon belül közösséget az áldozatokkal, és a szólásszabadságon esett csorba kiköszörülése érdekében figyelemfelkeltő, szolidarizáló menetbe zárkózva vonultak fel Párizsban. (A világsajtó eléggé eltérő fényképeket közölt az eseményről, hisz volt, akit „kifotószerkesztettek” a képekről, hogy a szólásszabadság jegyében megjelenő lap arcélének megfeleljen a felvétel.) És sokat vitáztak és cikkeztek arról, hogy ki a terrorista: az, aki emberek életére tör, amiért vallási meggyőződésében megsértették, esetleg az is, aki személyek, közösségek igen fontos értékeiből, identitásuk lényeges elemeiből gúnyt űz?
1568. január 13-án Erdélyben, Tordán vallási türelmet hirdettek. Sokszor hangzik, el, hogy nem is annyira keresztyéni/keresztényi gesztus volt, mint politikai szükségszerűségből fakadó döntés. Lényege mégis az, hogy törvénybe foglalták: mindenki meggyőződése fontos, egyenlő, abban senkit sem gyalázni, sem bántani nem szabad (nemcsak nem illik). Még a török hódoltság alatt levő területeken is megtűrte a „kutya török”, hogy eleink saját rendjük szerint dicsérjék Istenü(n)ket. Arra is volt példa a feljegyzések szerint, hogy egy-egy török betévedt a protestáns templomba, és végighallgatta a prédikátor beszédét. Nem szakadtak le az egek. Mint, ahogy ma sem szakadnak le, ha betérünk egy zsinagógába, egy mecsetbe, esetleg egy buddhista templomba, nem is említve egy esetleges ortodox, katolikus katedrálist vagy protestáns templomot, imaházat.
Érdemes lenne ezt egy kicsit a „világsajtóban is szellőztetni”? Talán többet kellene egymást látogatni, tenni annak érdekében, hogy egymás féltett értékeit, érzékeny pontjait ne csak megismerjük, hanem tiszteljük is? Ha tisztelni kell a vallásos embernek a nem vallásos meggyőződés gondolati szabadságát, vajon elvárható-e, hogy aki istenek nélküli világban érzi jól magát, az sem becsmérelje senki más „nem létező” istenét? Azt hiszem, emiatt van, hogy én ezt a párizsi eseményt semmiképp sem tudom értelmezni. Ez nem az én világom. Ez nem az én vitám. Az én világomban a katolikus pap barátom áldást mond a házamra év elején, az ortodox barátom reformáció ünnepén felhív telefonon, a zsidó barátom pedig áldott karácsonyt kíván nekem. Ateista barátommal pedig nem ócsároljuk egymás meggyőződését.
Így tehát én erdélyi ember szeretnék maradni. Karcsi, Feri, Lajos, Ábel. És visszasírom azokat, akik nemcsak hirdették, hanem mívelték is: Legyünk humorunknál.
De a favicceket azóta sem értékelem.
