Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A szemem rajtatok, a szívem veletek

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. S ha éppen lazulna a napi programom, a családom rögtön besegít, mert ugye manapság „valakije” minden háznépnek van, aki a hirtelen felbukkanó problémákat meg kell hogy oldja. Szóval csakis fontos tennivalók jelennek meg minden napra az előjegyzési naptáramban, de valljuk be, az a szerencse, hogy nem éppen mindenik sürgős. No meg aztán én is igyekszem, amikor csak lehet, a fontos és sürgős teendők közé nem mindig egyenlőségjelet tenni.

Ha visszatekintek – bevallom, mindig nosztalgiával – a lap elmúlt egy évére, azt kell mondanom, hogy nem ártott a Művelődésnek a visszavonulásom. Mindenekelőtt azért, mert javítottam ezzel a kiadói „korfán”, hisz távozásommal a szerkesztőség személyi állományában felszabadult egy hely, amelyet egy felkészült, újságíró-szerkesztő kolléganővel sikerült a lapnak betölteni. S ez a „lapcsinálásban” mindenféleképpen minőségi javulást jelentett. Az új főszerkesztő, aki nyolc évig volt kollégám, s aki nagyszerű szakmai felkészültséggel, mint vezető szerkesztő állt mellettem, hogy a Művelődés minden hónapban az olvasó asztalára kerülhessen, az elmúlt esztendőben bebizonyította azt is, hogy a lapigazgatáshoz, vagyis modern kifejezéssel élve, a menedzsmenthez is ért. Mert valljuk be, a szerkesztőségi munkában nem ugyanolyan gondolkodást igényel a lap tartalmi-technikai összeállítása és az intézmény adminisztrációs-gazdasági igazgatása. De ilyen kis létszámú lapkiadónál nincs más lehetőség, vagyis mindkét munkakört a főszerkesztőnek kell betöltenie.

A tavaly a Művelődés júniusi lapszámában, a Kész a leltár című, nyolcévi lapkiadói munkámat összegző, és egyben búcsúzó vezércikkemben a következő ajánlást tettem a jövendőbeli főszerkesztőnek: „Egyetlen tanácsom van a főszerkesztésben engem követő utódomnak. Mégpedig az, hogy merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikában is. Hisz az elkövetkezőkben meg kell látszania, hogy a kiadványnak új gazdája van, aki egyértelműen jobbító szándékkal érkezett a szerkesztőség élére, de a saját elképzelései mentén kívánja alakítani a folyóirat további sorsát.” És örömmel tapasztalom, hogy az egyéves Művelődés-termésen jól látható a főszerkesztőcsere. Megjelent például az évi kiadványok között a tematikus lapszám. A tavalyi „atipikus” olimpiára (mert a koronavírus-járvány miatt elmaradva, páratlan évben rendezték meg) a szerkesztőség egy külön lapszámmal (Művelődés 2021/7) jelentkezett, amelynek írásai felidézték az ötkarikás versenyeken szerzett kitűnő, érmekben mérhető magyar elismeréseket. No meg úgy hírlik, hogy az idei labdarúgó-világbajnokságot is egy külön lapszámmal fogja „köszönteni” a Művelődés, a novemberi vagy a decemberi kiadványával. Továbbá megjelent a Gyergyót bemutató, kitűnő összeállítású Művelődés-melléklet, amelyet aztán a székely kisváros könyvtárában, egy ugyancsak jó hangulatú találkozó keretében ismertettek a szerkesztőség tagjai a helybéli olvasókkal. Megtudtam, hogy az idei tervben szerepel könyvkiadói tevékenység is. A folyóirat hasábjain megjelent Hétköznapi hőseink elnevezésű sorozat első öt évének termését kívánják egy kötetben megjelentetni, az EMKE, a Polis Könyvkiadó és a Művelődés közös gondozásában. A tervek szerint a kiadványt már a Kolozsvári Magyar Napok keretében szeretnék bemutatni, no meg eljuttatni majd a kötetben érintett települések minden iskolájába, és természetesen, ahol lehet, a kiadók képviselőivel közös találkozók keretében ismertetni. A tavaly decemberben az újonnan alapított Művelődés Díj is átadásra került. A lapkiadó szándéka szerint ezt a kitüntetést olyan személy kaphatja meg ezentúl minden évben, aki szerzőként aktív szerepet vállalt a havilap életében. Az elismerést a szerkesztőség évente december 16-án, Kós Károly születésnapján kívánja átnyújtani az arra érdemesnek. A tavalyi – első – kitüntetett Nagy Béla kolozsvári nyugalmazott mérnök, helytörténész, a lap régi munkatársa volt. Aki követi a folyóirat életét a kibernetikus térben is, észrevehette, hogy mind a honlapon, mind pedig a Művelődés facebook-oldalán folyamatosan megjelennek szakszerűen megszerkesztett, friss kulturális eseményekről szóló hírek, beharangozók vagy rövid összefoglalók. Megelégedetten látom tehát, hogy az elmúlt tizenkét hónapban is a hazai művelődési életünket céltudatosan, a maga sokszínűségében bemutató kulturális folyóiratként jelentkezett a Művelődés.

Szóval a szemem rajtatok, de a szívem veletek. Ja, de mintha ezt már írtam volna. Egykori kedves kollégák, ezt a kis ismétlést nézzétek most el nekem, és tekintsétek öregkori feledékenységnek.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. 

Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.