Pár éve az Irma hurrikán szinte mindent elsöpört, ami az útjába került. Az erős, vastag törzsű fákat kitépte a helyükről, egy azonban végig talpon maradt. A trójai hős után Hektórra keresztelt hajlékony pálma átvészelte az orkánt, majd újra felegyenesedett. Ez a páratlan rugalmasság és rátermettség az, amit a finnek sisunak neveznek.
A legboldogabb országok listáját már évek óta északi, skandináv országok vezetik. Ez végül is érthető, hiszen a skandináv jóléti modell alaposan kiszolgálja az emberi igények széles skáláját – a magas életszínvonal, a fejlett szociális, egészségügyi és oktatási rendszer kulcstényező a boldogság többismeretlenes egyenletrendszerében. Ugyanakkor a kollektív pszichés alapot a skandináv csoda beteljesüléséhez az északi életfilozófiák teremtették meg. A dán hygge és a svéd lagom már kiszabadult a skandináv palackból, és világ körüli útra indult: előbbi a meghittségre, a harmóniára, a társas kapcsolatok fontosságára és a lelki békére helyezi a hangsúlyt. Arra kér, hogy ne rohanj a tömeggel együtt, hanem lassíts, és éld át a már számtalanszor elmulasztott pillanatot. A lagom az arisztotelészi mértékletesség modern elképzelése: nem túl kevés, nem túl sok, azaz éppen elég. Nem dőzsölni és felhalmozni, hanem megszabadulni a feleslegtől és a sallangtól, hogy kiegyensúlyozottabbá, környezet- és éntudatosabbá, egészségesebb szemléletű halandókká válhassunk.
Az idei boldogságlista első tíz helyezettje között ismét találunk öt észak-európai államot; az első helyen évek óta az etnikailag nem skandináv finnek állnak, akik hol a svéd, hol az orosz csizma talpát szagolták évszázadokon át – azonban a kemény időkben is talpon maradtak, mára pedig „túlnőttek” sokunkon. A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. Ott a gyermeket akkor is kiküldik játszani, ha farkasordító hideg van, hiszen csak így ismerheti meg a világot a maga valójában. A finnek nem futamodnak meg: naponta megbirkóznak a természeti elemekkel, így akár azt is mondhatnánk, hogy a sisu színtiszta törekvés. Ez a törekvés pedig maga a megtestesült élet.
A sisut ugyanakkor egy rejtett szobaként is felfoghatjuk, amelynek ajtaját csak akkor nyitjuk ki, amikor képességeinket meghaladó nehézséggel kerülünk szembe, amikor az ellenszél túl nagy, és nincs erőnk felállni a padlóról. A nagy „sisupillanatok” végül is arról szólnak, hogy amikor beüt a ménkű, akkor megfutamodunk, vagy felvesszük a kesztyűt? Mert a sisu egyfajta lelki erőtartalék is, amely az önmagunkba vetett bizalomból, a személyes meggyőződésünkből táplálkozik, így az általunk oly sokat hangoztatott balsors e felfogás szerint nem jelent mást, mint feladást és meghunyászkodást. Mert a balsors nem szerencse, hanem hozzáállás kérdése.
Tehát míg a hygge a harmóniára, a lagom a mértékletességre, addig a sisu az állhatatosságra összpontosít. Kétségtelen, hogy az ógörög életvezetési tanácsok és erkölcsi útmutatók újragondolt, 21. századhoz igazított változatait már nem délen, hanem a hideg északon kell keresnünk. Mindhárom szorosan összefügg, úgymond kiegészíti egymást: egy kiegyensúlyozott, céltudatos, boldog ember nélkülözhetetlen morális útravalói. Nem csoda, hogy ezek az északi életfilozófiák épp ma élik reneszánszukat, amikor a modern ember egyre inkább a (magányos) virtualitásba szorul, és lassacskán elveszíti kapcsolatát a kézzelfogható valósággal.
A sisu egy általános cselekvőközpontú hozzáállás az élet dolgaihoz, egy masszív tudatállapot, amelyben a kurázsi és a kitartás a két fő tartóoszlop. Megnyilvánulhat a családi és közösségi nevelésben, az egyenjogúság fenntartásában, a következetes gondolkodásban, a hatékony konfliktuskezelésben, a teendők elosztásában és álláspontjaink felvállalásában egyaránt. Azáltal, hogy nem hátra, hanem lehetőleg előre nézünk. Megismerni, szembeszállni, talpon maradni. A legnehezebb pillanatokban is önmagunkhoz és emberhez méltó módon élni. Elfogadni, hogy egyetlen nekifutásból nem lehet felfutni a hegy tetejére, ugyanakkor a következő lépést akkor is megtesszük, amikor már minden porcikánkkal úgy érezzük, hogy kész, nem bírjuk tovább.
