„Már csak ez hiányzott!” – szóltak a nemzeti érzelmű magyar főurak, amikor hírét vették annak, hogy ismét valamiféle német eredetű divatos úri nyavalya kezdett el terjengeni a magyar élettérben, mert a Bánk bán-féle lázadás óta gyanús volt minden, ami német eredetű. Ráadásul a királyi udvarban az ifjú király gyámjaként tevékenykedő Brandenburgi György és ifjú felesége „hánytak fittyet” a magyar egyházi hagyományra, és olyan papot kezdtek tartani, aki Luther szellemében magyarázta a Szentírást.
A mélyen hívő, jó magyar Werbőczy az ifjú királynak dedikálva saját költségén ugyan kiadatta Ambrosius Catharinus Luther ellen írott apologetikáját A keresztény hit védelme címmel 1520-ban, de már nem állhatta útját az új eszmének. Ő még azért hívta meg ebédre Luthert a Worms-i birodalmi gyűlésen, hogy rábírja tanai visszavonására, Dévai Bíró Mátyás pedig nem sokkal később már azért ebédelt a mesterrel, hogy tanait itthon kátéba foglalva terjeszthesse. Szerencsére a magyar országgyűléseken, Budán és Rákoson hozott rendeletek nem indítottak el mértéktelen boszorkányüldözést a lutheránusok ellen, bár a határozatok szerint nemcsak fő- és jószágvesztéssel büntethették az új vallás követőit, hanem akár szabadon meg is ölhették volna.
Mohács után az ország három részre és lassan négy vallásra szakadt. Volt, aki Isten büntetését látta a reformációban. Tény, hogy a német városokban ekkor már visszafordíthatatlanul elindult az új vallás követése, és hamarosan a magyar vidékeket sem kímélte. Nemcsak a nemzet és a nemzeti hagyomány, de a nemzeti vallás is nagy romlásnak indult. A jelek szerint sem visszaút, sem nemzeti kegyelem nem derengett. Különben is ki hallott olyant, hogy történelmi mélypontján levő, széteső országban a vallásról és a hitről való vitázás váljon a közbeszéd egyik legfontosabb tényezőjévé?
A nemzet mégis lassan magára, illetve Istenre talált. Az útszéli hangnemű vitázástól a Szapolyai jelenlétében megtartott segesvári hitvita útján elvezette a szembenálló feleket a tudományos vita elegánsabb nyelvezetéhez és lassan ahhoz is, hogy minden felekezet képviselője maga fogalmazza meg közérthetően tanítását Istenről, Krisztusról, üdvösségről, úrvacsoráról, személyes felelősségről. Erős jellemeket formált, akik vállalták a kipattanó gondolat igazságát, eredetiségét, szabadságát. És a Dávid Ferenc nevével fémjelzett szabad gondolkodás jegyében vezetett el a vallási szabadság gondolatának megfogalmazásáig, a vallási tolerancia kialakulásához és annak törvénybe iktatásához Európában úttörőként. Magyar szellemben, a közember számára érthető katekizmusok születtek. Majd azért, hogy ezek közkézen foroghassanak, magyar ábécék, aztán Apáczai Magyar Enciklopédiája. A kezdetben haszontalan sallangnak minősített templomi orgonák ismét visszakerültek a templomokba, hogy a fenséges, igényes és kegyes magyar nyelvű zsoltáréneklést szolgálják.
Az olvasni tanuló köznép és gyermekeik számára erkölcsöt nemesítő olvasmányt nyomtattak, útjelzőt, amely a nyomorú földi élet gyarlóságaiból a kegyes élet fenséges örömeihez vezethet. Így jelent meg az új életvitel, életstílus – a felelős élet (egyetemes papság) –, amelyben már nem lehet könnyen szabadulni sem az elkövetett vétektől, sem annak felelősségétől: állhatatosnak kellett maradni a jó cselekvésében. Nem azért cselekedni a jót, mert érdemeket szerez, hanem hálából a kapott kegyelemért, gondviselésért. Az új nemzedék nevelésére újonnan alapított, később nevet szerző kollégiumok vállalkoztak, akiknek utánpótlásról az új falusi iskolák gondoskodtak mind protestáns, mind katolikus részről.
A jezsuiták révén az ellenreformációban minőségi küzdelem indult: ennek eredménye az 1579–81-ben indított jezsuita kollégium, a mai kolozsvári egyetem őse. Igazgyöngyök születtek fájdalmas küzdelmek árán. De olyan egyéniségeket vajúdtak ki a történelmi korok, akik akár egyszerű falusi, mezővárosi papként, akár tudósként, hithű fejedelemként nemzetet, hazát tartottak meg századokon keresztül „két pogány közt”.
A több száz külföldön tanuló magyar diák révén kinyílt a világ a német, a francia, a svájci, az angol és a holland teológiai gondolkodók, emberek eszmevilága felé. Egyik tudományt, a másik új eszmét, a harmadik nyomdát és betűt, a negyedik új lendületet hozott. Senki sem tért haza üres kézzel. De majdnem mindenki hazatért. Aki itthon volt, arra vigyázott, hogy legyen hova hazatérni. A legnagyobb nyereség talán mégis az volt, hogy pár akkori szakavatott fordító alázatos munkájának köszönhetően – Reményik Sándort idézve – ma is „az örök Isten beszél magyarul”.
