A húsvét keresztény üzenete

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Minden más ünnep, amit a keresztény egyházakban ünneplünk, csak azért ünnep, mert van húsvét, feltámadásba, illetve az élet magasabb szinten való folytatódásába vetett hitünk. Ezért írja Pál apostol: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek” (1 Kor 15,17).

Az igazán kínzó probléma tulajdonképpen az, ami a feltámadást megelőzi: a szenvedés, az előbb-utóbb bekövetkező földi halál, amelyben Krisztusnak is része volt.

Tíz évvel ezelőtt távozott az élők sorából, szinte az egész világ szemeláttára kínkeservesen kiszenvedett római főpap, II. János Pál pápa. A Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében az emberi szenvedés és halál értelméről elmélkedve, egy helyen ezeket írja: „Tudatában vagyunk annak, hogy magyarázataink elégtelenek, nem tudjuk egészen megragadni a misztériumot, a szenvedés és halál misztériumát”.

Nos, én katolikus papként, visszaemlékezve éppen az ő, televíziók által is közvetített megdöbbentő haláltusájára, húsvét táján Szent Ágostonnal azt vallom, hogy Krisztus emberként „mitőlünk vette a halált, mi viszont őtőle kaptuk az életet”. Ez az ágostoni vallomás számomra azt is jelenti egyben, amit a nemrég boldoggá avatott Newman angol bíboros mondott: „Isten nem veszi le ugyan vállunkról a keresztet, de elegendő erőt ad az elhordozásához”. Másképpen mondva ugyanezt: Krisztus a kereszttel, s nem a kereszttől váltott meg minket!

Krisztus húsvétja óta mi nem a földi véget jelentő halálban, hanem a másvilági kezdetet jelentő új Életben hiszünk, illetve abban, amit ugyancsak Pál apostol a rómaiakhoz címzett levelében fogalmazott meg: „akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk” (Róm 14,9)! Ezért, ha fáj is a szívünk szeretteink földi távozása-halála miatt, s koporsójuk mellett könnyeket hullatunk, kétségbe és halálos depresszióba nem esünk. Nem, mert nem a halálé, hanem az életé az utolsó szó. Ady Endre ezt így öntötte költői szavakba: „… az élet él és élni akar”. A halál jelentette horizonton túl tehát még egyéb is van. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta – írja megint csak Pál apostol – mit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1 Kor 2,9).

A mi húsvétunk éppen erről „a szem nem látta, fül nem hallotta, szív föl nem fogta” szellemi életről, tehát nem a már elavult régiről és a befejezettről, hanem a vadonatújról, és egyáltalában az újrakezdés lehetőségéről, az új életről szól.

Jézus Krisztus emberileg érthetetlennek tűnő húsvéti misztériumában a leszállás így fölemelkedéssé, a kétség reménnyé, a fájdalom örömmé, a vég kezdetté, a halál pedig életté változott.

Ne hagyjuk hát, hogy az egyre gyorsabban szekularizálódó modern világ hatására húsvét Krisztus nélkülivé, bevásárlásoktól agyonhajszolt nyuszis–sonkás–bárányflekkenes, pusztán csak locsolkodó tavaszi ünneppé váljon, mert akkor éppen a lényegtől, spirituális tartalmától és üzenetétől fosztjuk meg teljesen, s bensőnkben menthetetlenül régiek, változatlanok maradunk.

Vita mutatur, sed non tollitur – imádkozzuk a szentmise prefációjában. Magyarul: Életünk a halálban megváltozik, de nem szűnik meg! Ez a mi győzedelmes és állelujás húsvéti hitünk. Piliszky János írja gyönyörűen Harmadnapon című versében: „És fölzeng a világ / mert megölhették hitvány zsoldosok, / s megszűnhetett dobogni szíve – / harmadnapra legyőzte a halált”.

Mintegy kézzelfogható bizonyságul befejezésül pedig magát Krisztust idézem: „Ha a búzamag el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Gondolatébresztő és talán meditációra is késztető üzenet ez – húsvétkor.