Maga volt a varázslat. Az ember(i)ség huszadik századi történetének az a pillanata volt ez, amely joggal vált példává, mintává, egyfajta világítótoronnyá, irányjelzővé, ha úgy tetszik: mérföldkővé, amely után a kommunizmus dolgában Európa eme szegletében más időszámítás kezdődött. Egészen pontosan: visszaszámlálás.
A kommunista diktatúra – értsd: rákosista-sztálinista – karhatalmi erők sortüzéből 1956. október 23-án kipattant magyar népfelkelés, majd győzelmes forradalom, majd vérbe fojtott szabadságharc még akkor is csodának számít, ha a történteket szélesebb körben, a korabeli nemzetközi összefüggésekben vizsgáljuk. Mondjuk, a Sztálin 1953. márciusi halála utáni teljes folyamat állomásain át, amelyeknek a magyar ’56 része, kicsúcsosodása volt. Ide tartozik például a kelet-németek Berlinből kipattant 1953. júniusi felkelése, a lengyelek szinte napra három év múlva kirobbant és szintén katonai erővel elfojtott 1956. júniusi, poznani felkelése. És nem kevésbé része e folyamatnak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. február végi kongresszusa, amelynek zárónapján Nyikita Szergyejevics Hruscsov pártfőtitkár, ha fél szájjal is, ha meglehetősen szelektíven is, ha a széles nyilvánosság mellőzésével, azaz titokban, zárt ajtók mögött és csak a kongresszusra hivatalosak számára is, de mégiscsak elítélte elődje – értelemszerűen a rendszer – egyes túlkapásait. Magyarabbul: maga a legfőbb vezér jelezte, hogy a rendszerben súlyos az üzemzavar. A széles nyilvánosság mellőzéséről annyit, hogy a derék lengyelek jóvoltából a titkos jelentés meglehetősen korán eljutott Nyugatra, ahol a lapok milliós példányszámban röpítették világgá a (szovjet) kommunizmus igazi arca megismerését segítő elemeket.
Mindebből a varázslatos folyamatból hadd emeljek ki két igen fontos, de a köztudatban valahogyan rendre elsikkadó elemet. Az egyik az, ahogyan a korabeli romániai, s vele együtt az itteni magyar értelmiségi elit viszonyult a történtek összességéhez. A kétségbevonhatatlan tehetségük révén magukat a társadalmi, sőt politikai struktúrák felső(bb) fokozataiba (is) feltornászó, a rendszer és a társadalom elismert és megbecsült tagjaivá váló írók–költők–tollforgatók egy része zárt körben és egyénileg hellyel-közzel azonosult ugyan valamelyest a később meghurcolt „egyszerű” emberek, diákok, fiatal munkások, egyetemi hallgatók és oktatók magatartásformáinak és nézeteinek némelyikével – hiszen a rendszer üzemzavarai mindenkit egyformán érintettek –, de a nagy nyilvánosság előtt nem vallott színt, ráadásul testületileg nem tudta, talán nem is akarta érdemi tárgyalásokra késztetni a hatalmat. Magyarán: érdek- és komfortzónájuk szempontjai felülírták mindazt, amit az idők szava amúgy emberileg megkövetelt (volna), hogy aztán e morális válságnak mintegy megtetézéseként a megfelelési kényszerből (is) eredően nevük odakerüljön a világ csodálatát kivívó magyar forradalmat és szabadságharcot – tágabb értelemben véve és közvetett módon: a kelet-német és a lengyel elégedetlenkedők törekvéseit is – pocskondiázók közé. Örök tisztelet a kevés kivételnek! Nem áll szándékomban életműveket újraértékelni, sem ítélkezni – ez a Jóisten dolga –, de azért jelezni jelzem, hogy az egészhez ezek a részek is hozzátartoznak.
A bennünket, szélesebb értelemben vett erdélyieket érintő másik eleme ’56-nak legalább annyira felemelő, mint amennyire szintén irányjelző: a temesvári egyetemi diákság magatartása. Jó és jóleső érzés tudni, hogy a bánsági városban ’56. október 30-án legalább kétezer diák fogalmazott meg teljesen nyilvános gyűlésen a magyarországi társaikhoz hasonló elvárásokat, s vallott egyben nyíltan színt a magyar ’56 eszméi és hősei – egyben tágabb értelemben és közvetett módon: a kelet-német és a lengyel elégedetlenkedők törekvései – mellett; akarva-akaratlanul vállalva a letartóztatást és a meghurcoltatást, de még a börtönéveket is. Nem tudom, számít-e e történetnek az a vetülete, hogy tíz temesvári diákból legalább kilenc román volt. De az mindenképp számít, hogy az ő esetükben az emberség volt az, ami felülírta az érdek- és komfortzóna szempontjait, például azt, hogy a lázadásba torkollt diákgyűlés később bebörtönzött szervezői, kulcsemberei az oklevélszerzés és a szakmai-emberi pályakezdés, a kibontakozás és önmegvalósítás küszöbén álltak.
Csak jelezni szeretném, hogy ’56 varázslatos egészéhez ezek a tanulságos részek is hozzátartoznak.
