’56

Maga volt a varázslat. Az ember(i)ség huszadik századi történetének az a pillanata volt ez, amely joggal vált példává, mintává, egyfajta világítótoronnyá, irányjelzővé, ha úgy tetszik: mérföldkővé, amely után a kommunizmus dolgában Európa eme szegletében más időszámítás kezdődött. Egészen pontosan: visszaszámlálás.


Benkő Levente

A kommunista diktatúra – értsd: rákosista-sztálinista – karhatalmi erők sortüzéből 1956. október 23-án kipattant magyar népfelkelés, majd győzelmes forradalom, majd vérbe fojtott szabadságharc még akkor is csodának számít, ha a történteket szélesebb körben, a korabeli nemzetközi összefüggésekben vizsgáljuk. Mondjuk, a Sztálin 1953. márciusi halála utáni teljes folyamat állomásain át, amelyeknek a magyar ’56 része, kicsúcsosodása volt. Ide tartozik például a kelet-németek Berlinből kipattant 1953. júniusi felkelése, a lengyelek szinte napra három év múlva kirobbant és szintén katonai erővel elfojtott 1956. júniusi, poznani felkelése. És nem kevésbé része e folyamatnak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. február végi kongresszusa, amelynek zárónapján Nyikita Szergyejevics Hruscsov pártfőtitkár, ha fél szájjal is, ha meglehetősen szelektíven is, ha a széles nyilvánosság mellőzésével, azaz titokban, zárt ajtók mögött és csak a kongresszusra hivatalosak számára is, de mégiscsak elítélte elődje – értelemszerűen a rendszer – egyes túlkapásait. Magyarabbul: maga a legfőbb vezér jelezte, hogy a rendszerben súlyos az üzemzavar. A széles nyilvánosság mellőzéséről annyit, hogy a derék lengyelek jóvoltából a titkos jelentés meglehetősen korán eljutott Nyugatra, ahol a lapok milliós példányszámban röpítették világgá a (szovjet) kommunizmus igazi arca megismerését segítő elemeket.

Mindebből a varázslatos folyamatból hadd emeljek ki két igen fontos, de a köztudatban valahogyan rendre elsikkadó elemet. Az egyik az, ahogyan a korabeli romániai, s vele együtt az itteni magyar értelmiségi elit viszonyult a történtek összességéhez. A kétségbevonhatatlan tehetségük révén magukat a társadalmi, sőt politikai struktúrák felső(bb) fokozataiba (is) feltornászó, a rendszer és a társadalom elismert és megbecsült tagjaivá váló írók–költők–tollforgatók egy része zárt körben és egyénileg hellyel-közzel azonosult ugyan valamelyest a később meghurcolt „egyszerű” emberek, diákok, fiatal munkások, egyetemi hallgatók és oktatók magatartásformáinak és nézeteinek némelyikével – hiszen a rendszer üzemzavarai mindenkit egyformán érintettek –, de a nagy nyilvánosság előtt nem vallott színt, ráadásul testületileg nem tudta, talán nem is akarta érdemi tárgyalásokra késztetni a hatalmat. Magyarán: érdek- és komfortzónájuk szempontjai felülírták mindazt, amit az idők szava amúgy emberileg megkövetelt (volna), hogy aztán e morális válságnak mintegy megtetézéseként a megfelelési kényszerből (is) eredően nevük odakerüljön a világ csodálatát kivívó magyar forradalmat és szabadságharcot – tágabb értelemben véve és közvetett módon: a kelet-német és a lengyel elégedetlenkedők törekvéseit is – pocskondiázók közé. Örök tisztelet a kevés kivételnek! Nem áll szándékomban életműveket újraértékelni, sem ítélkezni – ez a Jóisten dolga –, de azért jelezni jelzem, hogy az egészhez ezek a részek is hozzátartoznak.

A bennünket, szélesebb értelemben vett erdélyieket érintő másik eleme ’56-nak legalább annyira felemelő, mint amennyire szintén irányjelző: a temesvári egyetemi diákság magatartása. Jó és jóleső érzés tudni, hogy a bánsági városban ’56. október 30-án legalább kétezer diák fogalmazott meg teljesen nyilvános gyűlésen a magyarországi társaikhoz hasonló elvárásokat, s vallott egyben nyíltan színt a magyar ’56 eszméi és hősei – egyben tágabb értelemben és közvetett módon: a kelet-német és a lengyel elégedetlenkedők törekvései – mellett; akarva-akaratlanul vállalva a letartóztatást és a meghurcoltatást, de még a börtönéveket is. Nem tudom, számít-e e történetnek az a vetülete, hogy tíz temesvári diákból legalább kilenc román volt. De az mindenképp számít, hogy az ő esetükben az emberség volt az, ami felülírta az érdek- és komfortzóna szempontjait, például azt, hogy a lázadásba torkollt diákgyűlés később bebörtönzött szervezői, kulcsemberei az oklevélszerzés és a szakmai-emberi pályakezdés, a kibontakozás és önmegvalósítás küszöbén álltak.

Csak jelezni szeretném, hogy ’56 varázslatos egészéhez ezek a tanulságos részek is hozzátartoznak.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Máté Erzsébet

Nos, mi is lenne ez a magyar sarok?! Egy olyan részlege a megyei könyvtárnak, ahol egy emeletnyi teremben folyamatosan történik valami. Kulturális tér – amely zordon hangzása ellenére nagyon is vidám, mert miért is kellene a kultúrának kimértnek, fennköltnek lennie –, egy olyan tér, ami egyszerűen a miénk. 

Egyed Ákos

A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.