A római újév Julius Caesar naptárreformjának köszönhetően került január elsejére. A középkori Európában többféle évkezdet volt szokásban. Magyar nyelvterületen karácsonytól, december 25-étől számították az új évet. A változó évkezdetre utal az újév kiskarácsony elnevezése is.
A január elseji évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá. Az újév a világon mindenütt ünnepi alkalom, melyhez szokások, hagyományok, babonák, tiltások, jóslások kapcsolódnak. Ezek általában a gazdasági élethez, a háztartáshoz köthetők, a család és az egyén szerencséjét kívánják megalapozni.1 Ezek lehetnek általánosabbak, amelyek nagyobb népcsoportokat (akár nemzeteket) érintenek, vagy helyi jellegűek, kisebb közösségekre jellemzők.
Újévi jóslások
Régen Sóvidék némely településén az óesztendő éjszakáján annyi hasábfát állítottak az ház oldalához, vagy annyi kanalat az ablakba, ahány tagja volt a családnak, név szerint megjelölve mindenki fáját. Úgy tartották, ha valamelyik fa eldől, annak a gazdája meghal az új esztendőben. Más falvakban ez a szokás más tartalommal élt: a leányok férjhezmenetelét jósolták meg belőle. Szilveszter estéjén összegyűltek a leányok, kicsi fákat állítottak az ablakba, megjegyezve, melyik kié. Úgy tartották, amelyiké eldől, az fog az új évben férjhez menni. Egy másik házasságjósló szokás volt az, amikor a lányok egy-egy háznál összegyűlve papírdarabokra felírták kilenc legény nevét, majd lisztből gombócot gyúrtak, mindenik gombócba belegyúrtak egy-egy papírszeletet. A víznek akkor kellett forrnia, amikor harangoztak a templomban. Amelyik legény gombóca leghamarább feljött a víz tetejére, az lett a leány jövendőbelije.2
Pár évtizeddel ezelőtt még gyűjthető hiedelemmonda szerint nemcsak a jövendőbeli férjeket lehetett meglátni az óesztendő éjjelén, hanem a falubeli boszorkányokat is. Idősebbek jól emlékeznek még arra, hogy hagymakalendáriumot is készítettek, ebből az új esztendő hónapjainak az időjárását jósolták: egy hagymát az év hónapjainak megfelelően tizenkét cikkre vágtak, mindenik cikkre ugyanannyi sót tettek. Annak megfelelően, hogy melyik cikk vizesedett, nedvesedett vagy éppen maradt szárazon, olyan esős vagy száraz időjárás volt várható a következő év megfelelő hónapjában.3
Újévi védelmező praktikák
Más szokások az állatállomány védelmét célozták meg: újév napján a majorságot kerek abroncsból kell etetni, hogy egész évben együtt maradjanak. Az újévi hamut összegyűjtötték és a veteményeskertbe szórták azért, hogy „a növényi bolhák ne tegyenek kárt a veteményekben”.
Újévi tiltások
Az újévi első látogatóhoz is kapcsolódik hiedelem. A magyar nyelvterületen általános volt, hogy a nőnemű látogató balszerencsét, míg a férfi látogató szerencsét hozott a ház lakóira, ezért az asszonyoknak az újév reggelén és délelőtti óráiban tilos volt szomszédolni.
Mosni sem volt szabad újév első napján, mert amennyi ruha van kiterítve, annyi állatbőrt fog kiteríteni a gazda az új évben.
A szemetet kidobni az új év első napján úgyszintén tilos volt, mert a szeméttel együtt a szerencse is távozott a háztól.
Táplálkozással kapcsolatos népi hiedelmek
Az óesztendőhöz, újévhez számos táplálkozással kapcsolatos hiedelem is társult, ezek a mai napig befolyásolják étkezési szokásainkat. A magyar nyelvterületen általánosnak mondható, hogy újévkor nem majorságot, hanem disznóhúst kell enni. A malac a bőséget, a gazdagságot is jelképezi mind a mai napig. Míg a szárnyasokkal együtt elrepülhet a szerencse, vagy hátrafelé kaparják azt, a malac előre túr, azaz kitúrja a szerencsénket. A hal fogyasztását újév idején azonban már vidékenként eltérően értékelték, és ez máig így maradt fenn: folyók mentén szerencsét hoz (ahány pikkely, annyi pénz), másutt pedig ellenkezőleg: elúszik általa a szerencsénk.
A köles, a lencse fogyasztása egykoron szerencsevarázsló praktikának számított, és ma is szívesen tartjuk magunkat ehhez a hagyományhoz.
Modern életünkhöz tartozik a szilveszteri pezsgőfogyasztás. Az 1600-as években Dom Perignon francia szerzetes túl sokáig hagyta erjedni a bort, így született meg a véletlennek köszönhetően a ma olyannyira kedvelt habzó ital. Akkoriban a pezsgőt kizárólag üvegben erjesztették, ezért egy-egy üveg ital elkészülése két–három évig is eltartott. A kis mennyiségben készült italt rendkívül magas ára miatt kizárólag a felső társadalmi rétegek engedhették meg maguknak. Az 1850-es években beinduló nagyipari pezsgőgyártás az alsóbb társadalmi rétegek számára is elérhetővé tette a nedűt, bár az ára miatt még ma is a luxuscikkek kategóriájába tartozik. A luxus érzete, a fényűzés, a csillogás, a gazdagon megterített asztal hozzátartozik a szilveszterhez. Pezsgővel koccintani az újév beköszöntésekor valójában azt jelenti, hogy egész évben bőségben, gazdagságban fogunk élni.
Egyes vidékeken szerencsepogácsákat készítettek. Egyik pogácsában elrejtettek valamit, úgy tartották, aki azt megtalálja, annak fog kedvezni a szerencse az új évben. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy még éjfél előtt derüljön ki, kit ér a szerencse, a pogácsákat tehát az új év beköszöntéig el kellett fogyasztani.
Töpörtyűs pogácsa kenyértésztából
Ha már a pogácsáknál tartunk, akkor következzék egy több mint százéves pogácsarecept. Nem szilveszteri pogácsa ugyan, de a téli estéknek, baráti összejöveteleknek kiváló kísérője lehet, borkorcsolyának is kínálható.
A receptet 1906-ban jelentette meg először Kolozsvári szakácskönyv. Hasznos útmutató a középosztály számára a háztartás minden ágában címmel Lepage Lajos Könyvkereskedése Kolozsváron. A Kriterion Könyvkiadó jóvoltából újra kezünkben tarthatjuk ezt a kordokumentum jellegű receptgyűjteményt. Míg a régebbi korokból ránk maradt szakácskönyvek a felső társadalmi rétegek számára készített ételeket tartalmazzák, ennek a könyvnek a szerzője, a nevét titokban tartó „székely asszony” fontosnak tartotta a helyi viszonyokhoz, illetve a korabeli középosztályhoz való alkalmazkodást. Amint írja: „Mert hiszen a portugáli almakompót, a grog, sillbub-puncs stb. bizony nem érdekli például a székely középsorsú háziasszonyt. (…) Ha ezzel [a könyvvel – a szerző megjegyzése] székely nőtársaimnak egy hasznos házi tanácsadót nyújthatok, úgy célomat teljes mértékben elértem.”
A recept a következőképpen hangzik:
„Töpörtyűs pogácsa kenyértésztából
Mikor a kenyeret szaggatjuk le, jó két zsömlényit külön teszünk a lapítón kelni. Ehhez veszünk egy zsömlényi töpörtyűt, s azt megvagdaljuk aprón. A lapítón kézzel kinyújtjuk, a töpörtyűt közepére téve, négy felől ráhajtjuk, és szögletesen összehajtva kinyújtjuk serítővel, és így vagy háromszor összehajtva és nyújtva, végre ujjnyilag kinyújtjuk, és kivágjuk kockákra, zsíros pléhbe rakjuk, s tetejét is megkenjük zsírral. Ha megkelt, a kenyerek után vetjük elöl a kemencébe.”
Ezt a receptet készítettük el, kissé csalva, gyorsított életünknek, korunknak megfelelően modernizálva. Ez csupán annyit jelent, hogy a kenyértészta gyúrását kenyérsütőgépre bíztuk, de természetesen saját kezűleg meggyúrt tésztával is gyönyörű pogácsákat kapunk. Jelen esetben az általunk elkészített megúszós verziót rögzítjük.
Hozzávalók: 205 ml víz, 1,5 evőkanál napraforgóolaj, 1 kiskanál só, 1,5 kiskanál cukor, 130 g fehérliszt, 200 g teljes kiőrlésű liszt, 1 kiskanál szárított élesztő (a kenyérsütőgép mellé adott teljes kiőrlésű kenyér receptje, de saját kenyérrecept is felhasználható), 70 g töpörtyű, egy kanál zsír.
Elkészítése: A kenyértészta hozzávalóit (ha géppel készítjük) a gépbe tesszük, és a kelesztőprogramot kiválasztva megkelesztjük. A székely asszony leírását követve kinyújtjuk, rátesszük az apróra vágott töpörtyűt, négyfelől ráhajtjuk a tésztát és kinyújtjuk. Ezt a műveletet elismételjük párszor, míg a tésztában a töpörtyűdarabok jól elvegyülnek. Ha úgy látjuk, egyenletesen elosztódtak a tésztában, ujjnyi vastagságra kinyújtjuk, pogácsaszaggatóval pogácsákat vágunk ki, a tetejüket zsírral megkenjük, majd sütőpapírral bélelt tepsiben, 170 fokon 20 perc alatt készre sütjük.
Frissen a legfinomabb, de ha gondosan tároljuk, hogy ne száradjon ki, másnap is kiváló harapnivaló. Ennek a kenyértésztából készített töpörtyűs pogácsának nagy előnye, hogy nem annyira zsíros, mint a hasonló névvel ismert pogácsa, a felhasznált teljes kiőrlésű lisztnek köszönhetően pedig egészségesebb is. Különböző mártogatósok mellé is kitűnően bevethető.
Írásunkat a szerző képeivel illusztráltuk
Jegyzetek
1 Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1997.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás