Jubileumi rendezvénnyel ünnepelte a csíkszeredai székhelyű Romániai Magyar Népművészek Szövetsége (RMNSZ) fennállásának huszadik évfordulóját. Az ünnepség a VI. Székelyföldi Napok keretében október 17-én Csíkszereda polgármesteri hivatala dísztermében zajlott az RMNSZ, a Hargita Megyei Kulturális Központ és Hargita Megye Tanácsának közös szervezésében.
Haszmann Pál előadás közben a csernátoni falumúzeumban. Vas Géza felvétele
Szatmári Ferenc RMNSZ-elnök megnyitója után Antal Attila, Csíkszereda polgármesteri jogkörökkel megbízott alpolgármestere köszöntötte az ünnepi ülésen megjelent mintegy 60 résztvevőt. Gratulált a szövetségnek az elmúlt 20 esztendő során elért eredményekhez, és annak a véleményének adott hangot, hogy a szövetség további sikeres munkájának záloga a megújulás, az állandóan változó körülményekhez való alkalmazkodási készség. Ehhez a megújulási folyamathoz kívánva sok sikert a helyi, illetve a megyei önkormányzat nevében további támogatásáról biztosította az RMNSZ-t.
Az alpolgármester után Széman Péter, az EMKE elnöke a közművelődési egyesület és a maga nevében üdvözölte az ünnepi konferencia résztvevőit, kiemelve, hogy az egyesület mindenkori vezetése az újraindulást követő időkben mindig nagy figyelmet szentelt a különféle népművészeti civil szervezetek tevékenységének, mert az EMKE a népművészek tevékenységét a közművelődés egyik fontos részének tekintette, és tekinteni fogja a jövőben is. Mint mondta, „születésnapra illik ajándékot vinni”, és ez az ajándék, amit az EMKE részéről szimbolikusan átnyújt, tulajdonképpen egy ígéret, miszerint a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával jövőre beindul a kulturális szakemberképzés, ahova a népművészeket is szívesen várják. Az így kiképzett szakemberek feladata lesz az Erdélyi Értéktár felállítását célzó helyi értékek felkutatása és összegyűjtése. Ebben a fontos és nem kicsi munkában – amelynek végső célja a Kárpát-medencei Értéktár felállítása – számít a népművészek hozzájárulására, akiknek további jó munkát és alkotó kedvet kívánt.
Az RMNSZ 20 éve a hagyományok védelmében
Az ünnepi köszöntők után Szatmári Ferenc, az RMNSZ jelenlegi elnökének ünnepi beszámolója következett. Az előadó a különböző népművészeti rendezvényeken (régiók találkozóin, kézműves táborokban, szakmai találkozókon stb.) készült fényképek segítségével illusztrálta az elmúlt 20 esztendő megvalósításait, hangsúlyozva, hogy az RMNSZ alapvető célja mindvégig a hagyományok megőrzése és védelme volt, és ennek így kell lennie a jövőben is. Mint mondta, a célok elérését három irányban látja megvalósíthatónak: a tagok közötti ismeretségek és barátságok elmélyítésében, a hagyományok őrzésében, valamint a szakmai igényességre való állandó törekvésben. Ezeknek nagy szerepük volt, van és lesz közösségi életünk erősítésében, ősi hagyományainkon alapuló nemzeti kultúránk fejlődésében és gazdasági boldogulásunkban.
Az egyes népművészek, illetve a különböző társszervezek közötti kapcsolatok, barátságok fontosságát Andrásfalvi Bertalantól kölcsönzött idézettel emelte ki: „Az embert közösségre, kapcsolatokra, szeretetre ítélte a Teremtő. Testvéri, családi, baráti falubéli, lakóhelyi és nemzeti közösségre. Mert a közösségek, kapcsolatok hiánya nemcsak a társadalmat, hanem az egyes embert is megbetegíti, szorongóvá, elhagyatottá, kiszolgáltatottá teszi.” A hagyományőrzés elsődleges szerepéről szólva megállapította, hogy bár Erdély elismerten nagyhatalom a néphagyományok terén, nem mindig tudunk élni az adott lehetőségekkel és az értékfelmutató létünket hatékonyabbá tevő szervezeti élet sem mindig működik úgy, ahogy az kívánatos lenne. A szakmaiság fontosságának tekintetében az iparművész, népművelő Bandi Dezső (1919–2005) véleményét tartja ma is érvényesnek, miszerint a népművészeknek „alapvető alkotói készségük mellett a korszerű folytatáshoz múlhatatlan szükségük van olyan népi-díszítő-, ipar- és képzőművészeti alapismeretekre, amelyek biztosíthatják munkájukban a műfaji szakszerűség tudatos érvényesülését is”. Sajnálatosnak tartotta viszont a néprajzos szakemberek közönyösségét a szövetség tevékenységével kapcsolatban, mert véleménye szerint „a közösségi értékrend kialakítása a közösség és néprajzos szakemberek közös munkája kellene, hogy legyen”. A szövetségnek a néphagyományok megőrzése irányában elért megvalósításai mellett a meg nem valósított célkitűzésként említette azt, hogy idáig nem sikerült bevonni a szövetség körébe a csángó népművészeket. A továbbiakban kitért az elmúlt időszakban megjelent, mind a szakma, mind a népművészet iránt érdeklődők számára igen fontos kiadványok ismertetésére. Abbéli reményének adott hangot, hogy megfelelő anyagi támogatás mellett a közeljövőben újraindulhat a korábban négy éven keresztül rendszeresen megjelenő Forgórózsa nevű kiadvány. Szatmári Ferenc ismertette azon szövetségi tagok, népművészek névsorát, akik az elmúlt 20 év során különböző elismerésekben, így magyar és román állami díjakban, RMNSZ-kitüntetésekben részesültek.
Ezt követően az RMNSZ egyes társszervezeteinek képviselői hozzászólásaikban ismertették egyesületeik tevékenységét, kibővítve ezzel az elnöki beszámolót, és egyben kifejtették jövőbeli elvárásaikat a szövetséggel szemben. Igen érdekesnek tűnt az egyik hozzászóló ama felvetése – amellyel a jelenlevők is egyetértettek –, miszerint az erdélyi népművészek által zsűriztetés céljából bemutatott munkák elbírálása ne Budapesten, hanem itt Erdélyben, egy külön erre a célra felállított szakmai bizottság által történjen, mert az itteni szakemberek sokkal jobban ismerik és értik a helyi népművészetet, mint magyarországi társaik.
A hozzászólások után okleveleket adtak át mindazok számára, akik jelenlétükkel megtisztelték az emlékkonferenciát. Külön elismerő oklevélben részesült az a 18 alapító tag, akik a mai napig tevékeny tagjai a szövetségnek. E tagok közül négyen voltak jelen, köztük Kovács Pali Ferenc, a Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület elnöke. Tevékenységük elismeréseként Hunyadi Irén, Vinkler Aranka és Suba Gyöngyvér vehették át a Népművészetért-díjat.
Az EMKE és az RMNSZ kapcsolata
A díjátadásokat követően az EMKE elnöke, Széman Péter tartott előadást az EMKE és a civil szervezetek, ezen belül az RMNSZ közötti kapcsolatok fontosságáról. A 130 éve megalakult erdélyi közművelődési egyesület célja már a kezdetekben is a magyar nemzeti tudat, valamint a hagyományok őrzése volt, és hogy „működési körében a hazafiságot fejlessze a nemzeti művelődés által”. A kezdeti célkitűzések sajnos, ma sem veszítették el időszerűségüket, ezért hangsúlyozta az előadó, hogy a 24 éve újjáalakult EMKE továbbra is mindent megtesz az önszerveződésen alapuló közművelődési, oktatási és hagyományőrző civil szervezetek támogatásáért. Nincs ez másképp az RMNSZ esetében sem, amelynek megalakulásánál ott „bábáskodott” a közművelődési egyesület is, és amely az elmúlt 20 év során „ugyanúgy mint az EMKE is, amelynek társszervezete, nemzeti jelentőségű intézménnyé válhatott”. Az előadó fontosnak tartotta kiemelni az RMNSZ szerepét „a népi kultúránk ismételt újrateremtésében, megszervezésében”, melynek küldetése „elismerni és közkinccsé tenni azokat a népművészeti alkotásokat, amelyek tiszta forrásból merítenek, küzdeni a népi giccs, a pénzért bármit létrehozó alkotók ellen, így szolgálva a közművelődést”. Előadásának végén az EMKE elnökségének nevében ismételten gratulált az RMNSZ eddigi munkájáért, majd hozzátette: „minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy lehetőségeinkhez mérten az elkövetkező esztendőkben is támogassuk az erdélyi magyar közösség számára nagyon fontos munkát végző szövetséget”.
A tanácskozás záró mozzanataként Kovács Pali Ferenc a kalotaszegi „bokrétások” nyolctagú küldöttsége, illetve az egyesület vezetősége nevében üdvözölte az egybegyűlteket és átadta az általa festett, kalotaszegi motívumokkal díszített emlékplaketteket Szatmári Ferenc elnöknek, illetve Török Csaba fafaragó mesternek, aki a Bokréta egyesület által a Csillagok találkozója név alatt megszervezett régióknak mind a 13 találkozóján részt vett.
Látogatás a csernátoni Haszmann Pál múzeumba
Az ünnepi találkozó délutánján a résztvevők mintegy 30 fős csoportja ellátogatott a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba. A műemléknek nyilvánított múzeum kertjében a csíkszeredai fafaragók Szabó Zoltán irányítása alatt készített és felállított emlék-kopjafánál Szatmári Ferenc a szövetség nevében elhelyezte az emlékezés koszorúját. A múzeum megtekintése után a jelenlevők a Damokos Gyula-féle, szépen felújított kúria ebédlőjében gyülekeztek, abban a helységben, ahol 1995. szeptember 29-én az RMNSZ tartotta alakuló gyűlését, és ahol ezúttal meghallgatták Haszmann Pál, a múzeumalapító fiának rögtönzött előadását, a néhai id. Haszmann Pál (1902–1977) és felesége, Cseh Ida (1909–2003) által alapított múzeum múltjáról és jelenéről, illetve a népi értékmentés és megőrzés fontosságáról. Hangulatos, ízes székelységgel előadott ismertetőjében kitért a múzeummal egy időben beindult, és azóta is működő Csernátoni Népfőiskola szerepére és fontosságára is. Mint mondta, az 1973-as megalakulásától kezdődően a népfőiskola keretei között számos alkotó kedvű fiatal ismerhette meg és sajátíthatta el a fafaragás, a bútorfestés és sok más, régi és hasznos mesterség fortélyait.
Csíkszeredába visszajövet rövid időre megálltunk a Nyergestetőn, ott, ahol 1849. augusztus elsején a Tuzson János által vezetett 200 fős honvéd csapat hősies harcot vívott az ellenséges osztrák és orosz csapatokkal. Az itt elesett honvédek tiszteletére felállított, Paulini János által kivitelezett emlékműnél Nagy Imecs Zsuzsanna felolvasta Kányádi Sándor Nyergestető című versét. Az emlékezés koszorújának elhelyezését követően egyperces néma főhajtással emlékeztünk az elesett hősökre, valamint azokra az egykori szövetségi tagokra, akik már nincsenek közöttünk.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás