A Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség Presbitériuma 2011. március 8-án egy Hóstáti Emlékszoba kialakításáról és működtetéséről határozott, amelynek elsődleges célja az emlékállítás és a kolozsvári hóstátiak életének, kultúrájának bemutatása. A kezdeményezés ötletgazdái Székely József, az egyházközség lelkipásztora és Bányai József ügyvéd, akik a Kétágú templom felújított tornyában képzelték el e jellegzetes néprajzi csoportról szóló emlékszoba kialakítását.
A Kolozsvár külvárosaiban az évszázadok folyamán kialakult, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népesség, a hóstátiak eredete mai napig nem tisztázott. Egyes feltevések szerint Bocskai-hajdúk leszármazottairól, más elméletek szerint I. Rákóczi György, esetleg Báthory Gábor telepeseiről van szó. Annyi azonban bizonyos, hogy a 17. századi török-tatár pusztítás után elnéptelenedett, egykor szászok és magyarok lakta külvárosi telkekre nagyrészt partiumi, de Erdély más vidékeiről is származó telepesek érkeztek (K. Kovács 1944: 5-6; Kiss 2005: 68-71), akik többnyire a Hídelvén, a Kétvízközén, a Külmagyar és a Külközép utca környékén találtak új otthonra. Ott alakították ki birtokaikat, ahol zöldségtermesztéssel és állattenyésztéssel járultak hozzá az egyre terjeszkedő város ellátásához (Pillich–Vetési–Vincze 1984: 54). A kialakuló kertvárosok német megfelelőjéből, a hofstadt-ból származik megnevezésük is. Minőségi terményeiknek, szakértelmüknek köszönhetően megbecsülésre és hírnévre tettek szert a város polgárai, valamint a környék lakosai körében. A fokozatosan fejlődő közösségek létrehozták saját szervezeteiket, intézményrendszerüket, melyek külön vagyonnal és jogkörrel rendelkeztek, és nagy szerepet játszottak a hóstáti identitás kialakulásában és megőrzésében. A 18. század végére a városfalakon kívül eső területek külső körzetekké, tizedekké váltak, az ott lakó földművesek pedig elnyerték a polgárjogot. A 19. század második felében ez az önkormányzati jelleg azonban megszűnt, és a tizedek betagolódtak a városi fertályok sorába (Pillich 2001: 339-340). Többek között ez a negyedenként, utcánként való szerveződés adta a közösség megtartó erejét, melynek következtében a hóstátiak lesznek a boldog békeidők polgári hagyományainak őrizői, Kolozsvár történelmi emlékezetének, a város történelmi helynévanyagának birtokosai és éltetői a 20. század végére magyar jellegét fokozatosan elveszítő városban. Ugyanakkor a közösség kapocsként működött a környékbeli magyar falvak, illetve az azokból betelepülők és a város polgári értékei között (Pillich 2001: 341). A betelepülőkkel szemben mégis viszonylag zárt közösséget alkottak, megtartották a régi polgári és az egyházi élet hagyományait. Intézményrendszerük, a fertályok, a tizedek, a kalandos társulatok határozták meg sajátos élet- és szokásrendjüket. Önmegnevezésük is az elkülönülést szolgálta: a földész olyan nyelvújítási szó, amely csak rájuk vonatkozik, Kolozsváron és környékén csak ők használják. Ezek a tényezők mind hozzájárultak a „hóstátiság” tudatának a kialakulásához és erősítéséhez (Sipos 2006: 7-8). A hóstáti közösségek körében maradtak fenn legtovább, majdnem 1944-ig a középkori gyökerekkel rendelkező kalandos társulatok, amelyeknek legfontosabb feladatuk a temetések megszervezése és a halottak illő módon való elbúcsúztatása volt. Ezen szervezetek keretében alakultak meg a földészek dalkörei, melyek a halottak illendő eltemetésében segédkeztek.
Bár a két világháború közti időszakban az erdélyi magyarság, és benne a hóstáti közösség is kisebbségé vált, földjeik továbbra is birtokukban maradtak, így a gazdálkodó életmód folyamatossága nem sérült. Ezzel szemben a második világégést követően bevezetett szocialista-típusú gazdasági rendszer megszüntette, illetve minimális szintre csökkentette a magántulajdont, és a hóstáti gazdák már nem művelhették hagyományos módon földjeiket. Intézményeik nagy része megszűnt vagy betagolódott a szocialista állam keretei közé. A földész életforma átalakulásának tetőpontja pedig az 1970-es évek végén kezdődő városrendezés lett, amikor az amúgy is megcsonkított telkekre lakónegyedeket épített a kommunista hatalom. A várost ért történelmi változások közül a kommunizmus időszaka érintette legsúlyosabban a közösséget, melynek hatásai mai napig érezhetőek. A város fejlődése, átalakulása az elmúlt századok során folyamatos és viszonylag kiszámítható volt, és természetes ütemben zajlott. Az erőltetett iparosítás alatt kialakult munkaerőhiányt a hatalom az ország különböző vidékeiről érkezett munkaerő betelepítésével pótolta. Az egykori peremterületek telkein lebontott házak helyén új lakónegyedek épültek, ahova az új városlakókat elhelyezték. A bontások a hóstátiak által legsűrűbben lakott körzeteket, a még mindig egységes magyar élettereket érintették leginkább. A közösség már nem tudott az újabban kialakuló ipari negyedek, külvárosok miatt kintebb húzódni, és a többség kénytelen volt addigi életmódját feladni. Míg korábban a fiatal hóstáti családok külsőbb telkekre, kerületekbe költöztek a város terjeszkedése elől, a kommunista diktatúra éveiben erre már kevés lehetőség maradt (Pillich 2001: 343). A városrendezés visszafordíthatatlanul megváltoztatta Kolozsvár etnikai és társadalmi összetételét. A hóstáti bontásokkal a gazdákat megfosztották létfenntartásuk legalapvetőbb eszközétől, a ház körüli kerttől, az állattartás lehetőségétől, amivel viszonylagos személyi autonómiájuk sérült. Többségük kénytelen volt tömbházba költözni, ami hagyományos életmódjuk megszűnését, a korábban kialakult emberi kapcsolatok szétszakadását, a történelmi hagyományok, emlékek megsemmisülését jelentette. Házaik, gazdasági udvaraik, termőföldjeik, vagyis teljes életterük elveszítése kultúrájuk, történelmi örökségük ápolását tette lehetetlenné (Pillich 2001: 343). Így fizikailag is megsemmisült a kolozsvári magyarság egyik legösszetartóbb közössége, amelynek már csak emlékei maradtak fenn. Ezeket az emlékeket gyűjtötte egybe a 2012. november 18-án ünnepélyes keretek között felavatott hóstáti múzeumszoba, amelynek létrejöttét a kolozsvári alsóvárosi gyülekezet mellett számos magánszemély és intézmény adakozása tette lehetővé. Az ünnepségen felszólaló kezdeményezők és támogatók mellett jelen voltak a hóstáti közösség tagjai, köztük a Bethlen Gábor Földész Dalkör is.
A templom keleti tornyának három emeletén berendezett kis múzeum bejárata fölött a következő felirat fogadja a látogatót:
Hóstáti Múzeumszoba
A kommunizmus kolozsvári magyar földész áldozatainak emlékére · 1949–1989
Isten segedelmével alapította az alsóvárosi református egyházközség · 2012
A feliraton is jelzett negyven évnek egy töredékét bemutató tárlat három részre tagolódik. Az első szintet jellegzetes hóstáti konyhaként rendezték be, a tűzhely, a bútorok és a háztartási eszközök mind a hajdani földészek hétköznapjaira emlékeztetnek. A második szinten egy tisztaszobát láthat az érdeklődő. A szépen megvetett ágy és a ruhásszekrény mellett a hajdani hóstátiak fényképei díszítik a falakat. Az utolsó szint a mai kor múzeumi követelményeinek megfelelően egy interaktív tér, amely tematikus fényképkiállításoknak, vetítéseknek, rendezvényeknek ad otthont. A múzeumszoba megnyitóján utóbbi teremben Feleki Károly Hóstát 1979–1984 című, a hóstátok bontásának kegyetlen voltát bemutató fotókiállítását és Csép Sándor Kalandos Társaság, avagy hóstáti ünnep- és hétköznapok című néprajzi dokumentumértékkel bíró filmjét láthatták a látogatók. (Ezek jelenleg is megtekinthetőek).
Sajnos, a második világháború után kiépülő kommunista diktatúra kisebbségpolitikája nem tette lehetővé, hogy a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeum szabadtéri részlegén a csíkkászoni mellett több magyar porta is felépüljön (Pozsony 2013: 8). Így a skanzen egyik nagy hiányossága, hogy Kolozsvár egyik reprezentatív, a magyar és erdélyi népi kultúrának sajátos csoportját alkotó hóstáti közösség építészeti és tárgyi kultúrája nincs a nagyközönség előtt bemutatva. Ezt a hiányosságot pótolja részben a Magyar utcai templom tornyában berendezett kiállítás. Az erdélyi tájházak, emlékszobák többségét olyan helyen vagy ingatlanokban rendezték be, melyek a vidék, a település reprezentatív, műemlékértékű örökségéhez tartoznak, így elősegítve a falusi földművesek épített örökségének, lakáskultúrájának, sajátos életmódjának megmentését, megőrzését a mai kor számára is (Pozsony 2013: 13). A hóstáti emlékszoba elhelyezése is ezt az elvet tükrözi, ugyanis a templomot a hóstátiak templomának tartják a kolozsváriak. Az egyházközség és a Magyar utcai hóstátiak története már a kezdetek óta összefonódott. Az egyház biztosított az intézményeitől megfosztott, a városban szétszórtan élő református hóstátiaknak találkozási keretet és lelki támogatást a diktatúra éveiben. A rombolások emlékére az egyházközség 1996-ban egy hóstáti kaput állított fel a templom kertjében. Ezt a lépést követte a 2012-ben felavatott emlékszoba kialakítása is, amely már nem csak emléket állít a hajdani hóstáti világnak, hanem muzeológiai eszközökkel be is mutatja azt.
Kolozsvár művelődési életének egyik hiánypótló intézménye jött létre a hóstáti múzeumszoba kialakításával, melyet a földész közösség történelme, életmódja, szokásai és hagyományai iránt érdeklődő szakembereknek és műkedvelőknek egyaránt látniuk kell!
Minderre a keddi és csütörtöki, 10–12, valamint 16–18 óráig tartó látogatási időszakokban nyílik lehetőség. Csoportok előzetes egyeztetés alapján látogathatják az emlékszobát, melyről bővebb információt a következő elérhetőségeken kaphatnak az érdeklődők: 00 40 264 592 017; ketagu@gmail.com; www.ketagu.ro
Felhasznált irodalom
KISS András 2005. Bocskai és a kolozsvári hóstátiak. Legenda vagy történelmi tény? Rubicon. 2-3. sz. 68-71.
K. KOVÁCS László 1944. A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár
PILLICH László 2001. Kolozsvári hóstátok – kolozsvári hóstátiak. In: DÁNÉ Tibor Kálmán–EGYED Ákos–SIPOS Gábor–WOLF Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. 335-345.
PILLICH László – VETÉSI László – VINCZE Zoltán 1984. A kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása (1899–1980). In: EGYED Péter (szerk.): Változó valóság - 1984. Városkutatás. Bukarest. Kriterion Kiadó. 54-111.
POZSONY Ferenc 2013. Erdélyi magyar tájházak a változó kultúrpolitikák sodrában. In: BERECZKI Ibolya (szerk.): Erdélyi tájházak és néprajzi gyűjtemények. Noszvaj. Magyarországi Tájházak Szövetsége. 6-15.
SIPOS Gábor 2006. A Dalkör története. In: Uő (szerk.): A Kolozsvári Református Bethlen Gábor Földész Dalkör 120 éve. Kolozsvár. 7-30.
