Kettős évforduló kínált alkalmat és teremt keretet a bánságiaknak, hogy a Marostól az Al-Dunáig elterülő táj¬egység jeles személyiségeinek legkiválóbbikáról, a kultúrintézmények sorát alapító politikusról, közhivatalnokról, szépíróról, műgyűjtőről és művészettörténészről, csicseri Ormós Zsigmondról (1813–1894) megemlékezzenek.
Tavaly volt 200 esztendeje annak, hogy megszületett Ormós Zsigmond. A Magyar Tudományos Akadémia megbecsült tagja csicseri Ormós József és kadicsfalvi Török Anna gyermekeként 1813. február 23-án az Arad vármegyei Magyarpécskán látta meg a napvilágot. A bicentenárium tiszteletére emlékezéseket, tudományos ülésszakokat tartottak Pécskán, illetve Temesváron, hosszúra nyúlt élete legfőbb színhelyén, ahol korszakos jelentőségű, sokrétű tevékenységét kibontakoztatta. A megyeháza épületében, amely pár évtizede a Temesvári Művészeti Múzeum hajlékaként szolgál – s amely évtizedeken át a főispánná kinevezett Ormós Zsigmond lak- és munkahelye volt – dokumentumkiállítást is rögtönöztek a historikus személyes tárgyaiból, kézirataiból, könyveiből, kitüntetéseiből, a gyűjteményéből származó műalkotásokból. A rendezvényt megtisztelték jelenlétükkel Ormós Zsigmond oldalági leszármazottai is, akik pár hónappal korábban Ormós Zsigmond Szamossy Elek által megfestett nagyméretű arcképét adományozták a temesvári közgyűjteménynek. A Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete a Gyűjtők és gyűjtemények című tematikus kiállítással adózott a festményeket, metszeteket, pénzérméket, iparművészeti tárgyakat, történelmi relikviákat, térképeket, kéziratokat és könyveket gyűjtő Ormós Zsigmond emlékének. Ugyanakkor idén november 17-én lesz 120 esztendeje, hogy Budapesten örökre lehunyta a szemét. Temesvár városától a belvárosi római katolikus temetőben kapott díszsírhelyet, amelybe 1894. november 21-én eresztették le a koporsóját. A kettős évforduló tiszteletére jelentette meg a Bodó Barna igazgatta temesvári Szórvány Alapítvány az Ormós Zsigmond, a múzeumalapító című kötetet, amelynek Benedek Levente tervezte borítói Miklósik Ilona Temes vármegye és Temesvár szabad királyi város egykori főispánja életpályáját felvázoló, áttekintő és bemutató tanulmányát, valamint a Németországban élő Kakucs Lajos A Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat alapítása és fejlődése 1919-ig című értekezését fogják közre. A könyv bemutatója a Romániai Írók Szövetsége temesvári szervezetének székházában volt. Ugyanott ajánlották a közönség figyelmébe Stela Simon (1938–2012) Családi album című bánsági, Maros-menti, menyházai és verespataki emlékeket, tájakat és személyiségeket idéző kötetecskéjét is, amelyet Szekernyés Irén fordított magyarra, s amit ugyancsak a Szórvány Alapítvány jelentetett meg 2013-ban. Visszaemlékezéseiben Stela Simon néhány olyan nemesi családról, történelmi alakról is szót ejt, akik kapcsolatban álltak Ormós Zsigmonddal – a jeles személyiségről 2014 májusában mellszobrot is készülnek állítani a temesvári Központi Parkban létesített Személyiségek Sétányán. A Temesvári Művészeti Múzeum és a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete 2014 őszén újabb tudományos tanácskozást, eszmecserét szervez a múzeumalapító Ormós Zsigmond emlékére és tiszteletére temesvári, kolozsvári, bukaresti és külföldi művészettörténészek részvételével.
Ormós Zsigmond Temesváron, majd Szegeden a piaristák főgimnáziumaiban végezte középfokú tanulmányait, később Nagyváradon hallgatott jogot. Oklevele megszerzését követően Temes vármegye szolgálatába lépett, amelynek 1834. április 22-én megtartott közgyűlésén barátjával, Vukovics Sebővel együtt diétai gyakornoknak, „kiskövetnek” választották meg. Pozsonyban „egy új, ismeretlen világ tárult föl előtte”. Eszményképévé és mesterévé Szatmár vármegye követe, Kölcsey Ferenc vált, aki demokratikus elveivel, remekül felépített szónoklataival és angyaltisztaságú jellemével valósággal elbűvölte. Ormós Zsigmond később több alkalommal és több változatban is megírta Kölcseyről őrzött emlékeit. A fiatal jurátus egyik életre hívójává, tevékeny élharcosává vált az országgyűlési ifjúság által 1834-ben megalapított Társalkodási Egyletnek, amiért a Metternich-féle elnyomó hatalom büntetésül eltiltotta az ügyvédi vizsga letételétől. Cikkeket, értekezéseket, elbeszéléseket írt és közölt a Rajzolatokban, a Társalkodóban, a Jelenkorban, az Erdélyi Híradóban s a Reményben. Pozsonyban vetette papírra Börne párizsi levelei mintájára Szabadelmű levelek vagy democrat lapdacsok aristokrat görcs ellen címen egybefűzött irodalmi igényű 29 episztoláját, amelyeket az 1830-as években nem sikerült nyomtatásban megjelentetnie. Az Ormós Zsigmond hagyatékában megőrződött kéziratot közel másfél évszázad múltán Benkő Samu kolozsvári történész fedezte fel a temesvári állami levéltárban, s rendezte sajtó alá, majd jelentette meg 1976-ban a bukaresti Kriterion Könyvkiadó népszerű Téka-sorozatában. A Temesvárra visszatért Ormós Zsigmondot tiszteletbeli aljegyzővé választotta a „nemes vármegye”, amely 1838-ban fizetéses aljegyzővé léptette elő. 1841-ben rékási szolgabíróvá nevezték ki, 1846-tól Buziáson viselte a szolgabírói tisztséget. 1848-ban a forradalmi események kitörése idején főszolgabíró volt. Rékási szolgabíróvá történt kinevezésének esztendejében jelentette meg Temesváron A véres bosszú című regényét, amelyet Victor Hugo romantikus történeteinek modorában a zsidók emancipációja eszméjének propagálása, minél szélesebb körű megismertetése érdekében írt. A forradalmi változások időszakában cselekvően vett részt a vármegyei élet átszervezésében, liberalizálásában. Ormós Zsigmondot országgyűlési képviselővé választották a rittbergi (végvári) kerületben, mégpedig egyhangúlag. Barátai, főleg a forradalmi kormánybiztossá kinevezett Vukovics Sebő kérésére és unszolására végül is nem fogadta el a megtisztelő mandátumot. Miként egyik méltatója a mozgalmas, eseménydús időszakra visszatekintve megjegyezte: „Az 1848-49-ki zavarokban Ormós több szolgálatot tett azzal, amit elhárított, mint azzal, amit teljesített. Jóság és igazság rég fészket raktak nevével a nemzetiségek szívében is, s népszerűsége most védőpajzsként borult az egész magyar elem fölé.” Hazafiúi buzgalommal munkálkodott a Bánságban élő népek összebékítésén, egymás iránti megértésének erősítésén, ugyanakkor maradéktalanul teljesítette és végrehajtotta a magyar kormány parancsait, törekvéseit támogatta és fölkarolta, küzdelméhez sietett eszközöket nyújtani, iparkodott győzelmét hathatósan előmozdítani. A magyar szabadságharc vérbe fojtását követően Ormós Zsigmondot az osztrák hatóságok elfogták, s a temesvári Vauban-típusú téglavár 14-es számú kazamatájában tartották fogva. A hadi törvényszék 1849 decemberében négyévi, vasban töltendő várfogságra ítélte. A következő év februárjában verték rá a rabbilincset. Ormós Zsigmond néhány nap alatt a fogságban rögtönözte Fogolyélet a bástyaboltozatban című öt felvonásos színművét, amelynek szereplői rabtársai voltak, akiknek életmódját, mindennapi foglalatosságait kitűnő erővel és hatásos színekkel ábrázolta. Kilenchónapos raboskodás után váratlanul amnesztiában részesült, 1850. július 16-án szabadon engedték. Temesvárott nem volt maradása, szigorú megfigyelés alatt tartották, válogatott eszközökkel zaklatták. Buziásra, a neveléséről gondoskodó nagybátyjától, Ormós Andrástól örökölt udvarházba vonult vissza 1852 elején. Csöndes magányban élt, s egyre mélyebben belemerült a szépművészetek rendszeres tanulmányozásába. Az elnyomó hatalom fogdmegjeinek, spiclijeinek, besúgóinak, feljelentőinek serege azonban Buziáson sem hagyta nyugton; a fürdőhelyen is egymást érték a házkutatások, a kéziratelkobzások. Ormós Zsigmond képtelen volt az önkénnyel megbékélni. Vagyonát pénzzé téve az állandósult zaklatások, molesztálások elől 1857-ben külföldre távozott. Előbb Bécsben, majd Olaszországban rendszeres művészettörténeti tanulmányokba kezdett. Az osztrák főváros mellett bejárta Prágát, Grázot, Triesztet, Innsbruckot, Heidelberget, Lipcsét, Berlint, Hamburgot, Hannovert, Düsseldorfot, Kölnt, Frankfurtot, Stuttgartot, Drezdát és Münchent. Olaszországba átkelve Velencében, Firenzében és Milánóban időzött. Egy másik alkalommal Páduát, Vicenzét, Páviát, Torinót, Pármát, Bolognát, Sienát, Perugiát, Herculanaeumot, Pompejt, Puzzolit, Caprit, Tivolit és természetesen Romát, a vatikáni képtárat és a könyvtárat kereste fel.
Velencében ismerkedett meg Szamossy Elek (1824–1888) festőművésszel, aki később Temesvárott és Buziáson fölkereste őt, és megfestette nagyméretű portréját. Szamossy Elek barátsága komoly fordulópontot hozott, valósággal új korszakot nyitott Ormós Zsigmond életében. Ráébredt arra, hogy minden múlandó a földön, csak a művészet állandó és örök. Ekkor csapott fel komoly műbarátnak és művészeti írónak. 1858-ban hagyta el a nyomdát a Banya sziklája (Piatra babii) című román tárgyú és témájú romantikus regénye, amelyet 2003-ban jelentetett meg új kiadásban a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó. Adalékok a művészet történetéhez című alapvető fontosságú értekezése 1859-ben látott nyomdafestéket, 1860-63-ban hat kötetben írta meg és tette közzé Úti emlékek címen élménybeszámolóinak sorozatát. Szamossy Elek ifjú tanítványát, Munkácsy Mihályt is magával vitte Buziásra, akire a reveláció erejével hatottak a szíves házigazda festmény- és metszetgyűjteménye, valamint a festő és a műértő tartalmas eszmecseréi, beszélgetései a műalkotásokról, s miként azt Emlékeim című kötetében maga megjegyezte: „Ormós társaságában teljesen kinyílt a szemem, s éreztem, hogy az akadémián van a helyem”. Az osztrák abszolutizmus enyhültével, az 1849-es fogolytárs, Murányi Ignác hívására 1861-ben tért vissza a közéletbe, amikor is Temes vármegye főjegyzőjévé választotta. Azonban az összehívott és önkényesen feloszlatott országgyűlésre következett provizóriumban nem kívánt szolgálni, elhagyta hivatalát, és ismét visszavonult a magánéletbe, tanulmányaihoz. A Magyar Tudományos Akadémia 1861-ben választotta levelező tagjává. Székfoglalóját a nazarenus festőről, Peter Cornelius „a német antik-irány főképviselőjéről” tartotta, akiről 1863-ban Pesten monográfiát is megjelentetett. Az osztrák–magyar kiegyezést követően, a Deák-párt elkötelezett bánsági élharcosát, eltökélt hívét Temes vármegye alispánjává választották. Hivatalát 1871-ig viselte, amikor Murányi Ignác halála után a vármegye főispánjává nevezték ki. 1875-ban Temesvár szabad királyi városának is Ormós Zsigmond lett a főispánja. Az ő szorgalmazására indult útjára 1872. május 1-jén a tájegység első magyar nyelvű újságja, a Temesi Lapok, amely kiadásának anyagi fedezetét is biztosította. A törvény által megkívánt 10 000 forintos óvadékot maga tette le. Személyesen fogalmazta meg az előfizetési felhívást, amelyre 468-an válaszoltak pozitívan. A lap élére főszerkesztőként Kakujay Gyula írót állította. Éveken át a címét később Dél-Magyarországi Lapokra, majd Dél-Magyarországi Közlönyre változtató napilap Ormós Zsigmond, Pesty Frigyes és Szentkláray Jenő történelmi értekezéseit, ismertetőit és tanulmányait közölte tárcarovatában. A lap színikritikusa a kezdeti időszakban Csiky Gergely volt. Ormós Zsigmond személyes kezdeményezésére és lankadatlan fáradozásainak, szervezőmunkájának eredményeként jött létre 1872. szeptember 25-én a régió történészeit, kutatóit, szak¬íróit, régiséggyűjtőit tömörítő Dél-Magyarországi Történeti és Régészeti Társulat, amely a „magyar nemzeti közművelődés és a magyar állameszme megszilárdítását”, valamint a déli országrész történeti múltjának földerítését, relikviáinak összegyűjtését tűzte elsőrendű céljául. Az egyesület elnökéül választott Ormós Zsigmond indítványára 1873-ban és 1874-ben évkönyveket jelentettek meg Temesköz historikusai, majd 1875-től negyedévenként tartalmas szakközlönyt, Történelmi és Régészeti Értesítőt adtak ki a mindenkori főtitkár – Miletz János, Pontelly István, Patzner István, Berkeszi István – szerkesztésében. Ormós Zsigmond szorgalmazására és hathatós támogatásával jött létre a temesvári múzeum, amelynek falain és tárlóiban személyes értékei – „érmékből, föníciai régiségekből, metszetekből, kőnyomatokból, gemmákból, miniatúrákból, nápolyi terrakottatárgyakból, bécsi porcelánokból, fegyverekből, festményekből, fényképekből, könyvekből és török nyelvű kéziratokból álló gyűjteménye” – is méltó, megfelelő helyre kerültek. Sorra jelentette meg művészettörténeti könyveit, visszaemlékezéseit és útleírásait, miközben cikkeket, tanulmányokat, tárcákat, korrajzokat közölt az Arany János szerkesztette Koszorú, a Pesti Napló, az Arad, az Alföld, a Dél-Magyarországi Lapok, a Südungarische Reform, az Akadémiai Értesítő, az Ország Tükre, a Hazánk s a Külföld stb. hasábjain. Kötetekbe foglalta átfogóbb, terjedelmesebb dolgozatait, amelyekben alkotói pályákat és életműveket, valamint jelentős műgyűjteményeket mutatott be, írt le és elemzett. Főbb művészettörténeti művei: Adatok a művészet történetéhez (Pest, 1859); Fóth, művészeti szempontból (Pest, 1862); Cornelius Peter (Pest, 1863); A Széchenyi-szobor és a szobrászat realismusa (Pest, 1863); A hg. Esterházy képtár műtörténelmi leírása (Pest, 1864); Urbinoi Santi Rafael (Temesvár, 1867); Kupeczky János mint ember és művész (Temesvár, 1888); Ormós Zsigmond műgyűjteményének Catalogusa. I. (Temesvár, 1874); Gyűjteményeim (Temesvár, 1888). 1881-ben hagyta el Budapesten a nyomdát „legnagyobb és legjelesebb műve”, Az Árpádkori művelődésünk története című átfogó, alaposan dokumentált monográfia.
Az utolsó magyar polihisztorok sorába tartozó Ormós Zsigmond legjelentősebb, legmaradandóbb megvalósításának, kétségtelenül a temesvári múzeum megteremtése bizonyult. Nemcsak fölötte gazdag festmény-, metszet-, érme-, porcelán-, könyv-, térkép- és kéziratgyűjteményét adományozta az életre hívott kultúrintézménynek, hanem alkalmas székházról is gondoskodott. A Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumegylet gyűjteményének értékesebb és érdekesebb darabjait 1876-ig a római katolikus püspöki palota egyik szobájában helyezték el, ahonnan nem sok idő múltán a kollekciót átköltöztették a vármegyeház tőszomszédságában emelkedő Wellauer-ház két termébe. Az elavult régi épületet nem sok idő múltán lebontották, helyére 62 000 forintos költséggel Klein Jakab ipariskolai tanár tervei alapján 1886-ban díszes, német neoreneszánsz stílusú, alagsoros, magas földszintes emeletes palotát emeltek, amely azonban már fölavatásakor szűknek, kicsinek bizonyult. A múzeumépület előcsarnokának falára 1893-ban helyezték el a Bibel János oravicabányai műhelyében 140 forintért elkészített 127x65x13 cm-es díszes márványtáblát, amelyre a következő feliratot vésték: „Méltóságos / id. ORMÓS ZSIGMOND / Alapítója és életfogytiglani Elnöke / valamint legbőkezűbb Pártolója és Megajándékozója iránt / a Dél-magyarországi történelmi és régészeti Múzeum-Társulat-nak / maradandó ragaszkodását és háláját hirdesse ez emlék. / Az 1891. évi augusztus hó 29-én tartott ünnepélyes megnyitó közgyűlés 7. számú határozata.” Ormós Zsigmond személyesen nem jelent meg sem a múzeumépület 1891. augusztus 2-i avatóünnepségén, sem az emléktábla leleplezésén. Meghasonlott önmagával, a vármegyével és a világgal. Elméje megbomlott, elhatalmasodott rajta az üldözési mánia, rögeszmék gyötörték, szervezete legyengült. Szakszerű gondozásra a budapesti a Schwartzer-féle intézetbe utalták be, ahol aztán örök álomba szenderült. Holttestét a Béga-parti városba szállították.
Temesvár városától örökös díszsírhelyet kapott a belvárosi temetőben. Nyugalma azonban nem lett örök és áldott, miként azt a hűséges tisztelője, Bibel János adományozta szürke gránitsírkövére vésett mondat is kívánta. Az 1970-es években csontjait kidobálták a kriptasírból, amelybe a városgazdálkodási vállalat – amely a temetőket is felügyelte és gondozta – aligazgatóinak egyike „kakkuktojás” gyanánt az apósát temettette el. A tiltakozásoknak, közbelépési próbálkozásoknak nem volt foganatja a nacionál-kommunista diktatúra sötét éveiben. A gránitobeliszkről levésték, és lecsiszolták Ormós Zsigmond nevét. A megfordított alapzaton, a kovácsolt vaskerítés takarásában azonban Temesvár és Temes vármegye legkiválóbb személyiségének négy soros sírverse – szerencsére – megőrződött: „Dicsőség, hatalom, örömök, remények / Mint tünékeny álmok jönnek és enyésznek / És a földi vándor nyugovást nem lelhet / Csak édes árnyékában a megváltó jelnek.”
A Temesvári Művészeti Múzeum gyűjteményeinek legértékesebb darabjait napjainkban is az Ormós Zsigmond adományozta műtárgyak képezik. Temesvárott utca és az Ormós Zsigmond Közművelődési Egyesület viseli a múzeumalapító megyei és városi főispán nevét.
A temesvári Állami Főreáliskola emléktáblái
Álcázás, befalazás volt a sorsa a mai Gh. Lazăr utcában a Nikolaus Lenau Líceum épületének – amely eredetileg az Állami Főreáliskolának nyújtott hajlékot – kapualjába állított emléktáblák sorsa is. Értetlenül állunk e tény előtt, hiszen szövegükben nincs sem türelmetlenség, sem uszítás, sem sértés senki iránt, pusztán tényeket rögzítenek. Az egyik arról számol be, hogy azon a helyen 1761-ben szerb városháza épült, 1782-ben ez a szerepe megszűnt, és az épületet színházzá alakították át, 1870-ben pedig Eötvös József minisztersége idején Küttel Károly polgármester kezdeményezésére e történelmi telken 1878/9. évben állami főreáltanoda épült. Az épületemelés tényét rögzíti a tágas kaputér szemközti oldalán elhelyezett márványlap is. A 1990-es évektől napfényre kerültek ezek a feliratos táblák is.
