Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

A tordai fazekasok termékei ismertek voltak egész Erdélyben és Magyarországon is. Ezen a környéken ősidők óta foglalkoztak agyagtárgyak készítésével. Ilyen tárgyakat találtak a Tordai-hasadék és a Túri-hasadék barlangjaiban. A tordai múzeumban gazdag kerámiaanyag látható a római korból.


 A tordai Tompa-üzem reklámja 1937-ből

1965-ben jöttem Tordára, akkor még beszélhettem öreg fazekasokkal, akiktől sokat megtudtam a fazekasság gyakorlati fogásairól és jelenkori történetéről. A fazekasság múltjáról írásos és tárgyi dokumentumok tanulmányozásával szereztem ismereteket. A 17. századtól napjainkig vannak erre vonatkozó dokumentumok. A tordai fazekastermékekről több kutató írt jellemzést, Orbán Balázson kívül Malonyay Dezső, Jankó János, dr. Kós Károly és mások. Malonyay így jellemzi a tordai kancsót: „A tordai kancsónak már nagy formája, igen finom érzéssel hajló körvonala más, mint a magyarországi vagy székely bokályoké. A tordai kancsó legtöbbje zömök, vaskos, nyaka jobban összeszorul, mint amilyen széles a feneke, de a nyak felett egy tágabb, harangszerű tag veszi körül az edény száját, ami a többi vidék munkáiról hiányzik. Szinte architektonikus érzés nyilatkozik meg a díszítésben.” Dr. Kós Károly, a nagy építész és író fia ezeket írja: „A híres tordai kancsók és tálak nagy részét fehér alapon kék glazúrral festették. Bánffyhunyad felé jobbára ezekkel voltak megrakva a házbeli fogasok. De hozzáfűzhetjük, hogy ilyen fogasok Torockón is találhatók, például az ottani Múzeumban.”

Tehát, amint látható, a tordai termékek magas esztétikai értékkel rendelkeztek. Úgy gondolom, az a tény, hogy a Fazekas Céh létezett – ami később Fazekas Társulattá alakult –, meghatározta ezt az igényes munkát. Ez az érdekvédelmi szervezet vizsgáztatta az inasokat, engedélyt adott műhelynyitásra, és ellenőrizte a vásárban bemutatott termékek minőségét. A Fazekas Céh létéről két adatot mutatok be. Az egyik 18l5-ből van, amelyikben szerepel Fekete István neve, aki akkor a Fazekasok Atyamestere szerepét töltötte be. 1858-ból való az a dokumentum, amelyikből az derül ki, hogy a Fazekas Céh zászlóval vonult fel egy ünnep alkalmával.

Mint ismeretes, az állam megszüntette a céheket 1872-ben, de Tordán megalakították a Fazekas Társulatot 1875-ben. Nem rendelkezett azonos jogokkal, mint a céh, de továbbra is fontos szerepet töltött be az inasoktatásban, az anyagbeszerzésben és a fazekasok támogatásában. A társulathoz 25 mester tartozott, de a városban még néhány fazekas dolgozott a társulaton kívül. A tordai fazekasság hírnevét tovább vitte az 1930-as években működő Tompa Testvérek Kerámiaüzem, amelyik ipari szintre emelte, gépesítette, modernizálta a tordai fazekasságot. A I. világháború utáni változások a tordai fazekasság megszűnéséhez vezettek.

Néhány mondatban bemutatom a tordai fazekasok munkáját. Agyagot a Torda–Kolozsvár-út melletti Akasztófa-oldalból hoztak. Ezt lábbal, majd kézzel meggyúrták és megtisztították. Az utóbbi időben gépesítették az agyag feldolgozását, így korongolással készítettek olyan edényeket agyagból, mint fazék, lábas, kanta, korsó, tányér, csésze, szűrő és kancsó. A lakás díszítésére dísztányért, kancsót (bokályt) készítettek, amiket fogasokra akasztottak. Egyes fazekasok kályhacsempét és színes tetőcserepet is készítettek. Festéknek használták a Szinden is található fehér földet, a közeli hegyvidékről piros és fekete színhez szükséges alapanyagokat és fehér homokot szerezték be. A felületi színtelen zománc alapanyagát (ólomgelét) Nagybányáról hozták. Csak a kék, kobalt festéket hozatták külföldről. Ha fehér színű edényt akartak készíteni, akkor a korongolás után szindi fehér földből készített festékkel öntötték le a tárgyat. Szárítás után egyszer kiégették. Ezt a kiégetett tárgyat kifestették színes festékekkel, leöntötték színtelen zománcoldattal, majd kiégették másodszor. A fazekas munkája nagy hozzáértést, tapasztalatot igényelt. A receptek kidolgozása hosszú tapasztalat eredménye volt, ezért ezeket titokban tartották.

A kutatók szerint a magas esztétikai értékkel rendelkező tárgyak a 19. század folyamán készültek, ez tehát a tordai fazekasság virágkora. Három stílust különböztetünk meg ebből a korszakból. Az 1800-as évek elején érződik a habán fazekasság hatása. A 17. század folyamán Alvincre habán fazekasokat telepítettek, akik nyugatról egy fejlett kerámiatechnológiát hoztak Erdélybe. Ebben a korszakban az edények díszítőmotívumait fehér alapon, vékony barna körvonallal rajzolták, majd zöld, barna, sárga, kék színekkel kifestették. A középső szakaszban áttértek a kék díszítésre, ahol csak néhány zöld vagy narancssárga csík gazdagította az összhatást. Ezt tartják a jellegzetes tordai stílusnak. A harmadik szakaszban barna alapon fehérrel körvonalaztak, majd színezték a motívumokat. E stíluskorszakok között nincs merev határ, átjárás látható, csak a színekben van elsősorban eltérés. A díszítés főbb elemei az életfa mintájára elrendezett virágkompozíció, madár, szalagdísz elrendezésben virágok, vonalak, pontok.


 Fogas kancsókkal és tálakkal

Szükségesnek tartom bemutatni röviden a Tompa-üzem tevékenységét a két világháború közötti időszakban. Tordára költözésük után néhány évre a hazai kerámia élvonalába kerültek. Több városban nyitottak üzletet és a román királyi udvar hivatalos szállítói lettek. Munkájukban a tordai fazekasság hagyományaira alapoztak, tordai fazekasokat alkalmaztak, de a kor ízlésének megfelelően tovább is léptek. Így például kidolgozták a fajanszedény készítésének technológiáját, amellyel úgy a konyhai edények, mint a dísztárgyak tekintetében a polgári elvárásokat elégítették ki. A munkafolyamatokat gépesítették, új technológiákat vezettek be, és a közel százfős személyzettel külföldön is elismert, díjazott termékeket állítottak elő.

Feltehetjük a kérdést, hogy lesz-e folyatása a tordai fazekasságnak. A jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez ennek a kezdeményezésnek, mert nincs vásárlóközönség, a turizmus gyermekcipőben jár és az állam sem támogatja a kismesterségeket. Jelenleg a Fodor család vállalata foglalkozik kerámiával. Készítenek modern vonalú virágcserepeket, turistáknak pedig kisebb-nagyobb ajándéktárgyakat. Próbálkoznak olyan edények tervezésével, amelyek a hagyományos tordai edények formáját idézik. Hiszem azt, hogy kísérletezéseik eredményesek lesznek.

Véleményem szerint a tordai fazekasságot, elsősorban a 19. századit nemzeti értéknek tekinthetjük, ezért érdemes a még meglévő tárgyakat megőrizni az utókor számára.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

pusztina templom

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.