Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Akiben a természetjárás és a honismeret szenvedélye sosem csillapodott

Beszélgetés Dukrét Géza nyugalmazott tanárral

Dukrét Géza megkerülhetetlen alakja a romániai magyar kulturális és tudományos életnek. Óriási hatást gyakorolt a hazai műemlékvédelem, természetvédelem, honismeret és néprajzkutatás fejlődésére, ő „tette fel” a bihari Hegyközt a hivatalos akadémiai térképekre, továbbá kulcsszerepe volt abban, hogy a szinte már csak történészkörökben ismert Partium elnevezés ma ismét elfoglalja méltó helyét a magyar közgondolkodásban. Dukrét Géza teljes életművének bemutatása képtelen vállalkozásnak tűnik egy közművelődési havilap hasábjain, én azonban dacolva a lehetetlennel mégis felkerestem őt nagyváradi otthonában, ahol megannyi díja, emlékérme és megjelent kötete mellett a több mint 1600 darabból álló magángyűjteménye fogadott.

 




Dukrét Géza

Egészen páratlan gyűjteménye van, kicsit olyan, mintha egy néprajzi múzeumban lennénk. Mióta foglalkozik néprajzi tárgyak gyűjtésével?

– 1970-től foglalkozom néprajzi adatgyűjtéssel, 1971-től pedig tárgyi néprajzzal és gyűjtéssel. Abban az időszakban a Siteri Általános Iskolában tanítottam. 1969-ben igazgató lettem, 1970-re pedig létrehoztam egy falumúzeumot az iskolában. Azt vallottam, hogy ha egyszer már igazgató vagyok, akkor úgy fogok cselekedni, ahogyan kell – viszont mivel nem teljesítettem a párt által diktál irányelveket, 1971-ben megfosztottak az igazgatói tisztségemtől. A helyemre érkező új igazgató egy-két hónapig tűrte az időközben felhalmozott tárgyi gyűjteményt, de egy ponton választás elé állított: vagy megszabadulunk tőle, vagy hazaviszem, mert ez az iskolába nem való. Akkor kezdtem hazahordani a gyűjtemény darabjait, persze akkor még csak pár száz tárgyról beszélhettünk. A gyermekeknek is jeleztem ezek után, hogy a továbbiakban ne az iskolába, hanem nekem hozzák az ilyen darabokat. Persze nem vártam azt, hogy csak úgy ajándékba kapjak tőlük értékes néprajzi tárgyakat – én cserébe csokoládét, labdát vagy könyveket adtam nekik. Két éven keresztül mindennap egy hatalmas táskával hurcoltam haza a tárgyakat, így a környező falvakban elneveztek bögrés tanárnak. Majd 1971-ben megválasztottak pionírparancsnoknak, ami az aligazgatói tisztségnek felelt meg, tehát hiába is váltottak le korábban az igazgatóság éléről, továbbra is számítottak az intézményben a szervezői munkámra.

Milyen tájakról származnak a gyűjtemény darabjai, melyek a legkülönlegesebb néprajzi tárgyak, amelyeket a birtokában tudhat?

– A tárgyakat főleg a magyar néprajzi táj­egységekről gyűjtöttem. Nagyváradról például vannak bokályok – azt érdemes tudni, hogy a nagyváradi fazekasság a második világháború után megszűnt –, de Margittáról, Révről, Désházáról, Korondról, Tordáról, Székelyudvarhelyről és Magyarhermányból is akadnak néprajzi tárgyaim. A gyűjteményben többek között megannyi fazék, bokály, korsó, tányér, mángorló (vasalófa), sulyok (súlykoló), furulya, díszes falióra található, de akad gyalogrokka (más néven guzsaly) is, amelyből a legfiatalabb 1942-ből való, ugyanakkor több is az 1800-as évek végéből származik, egy pedig 1849-ből, Petőfi Sándor korából. Külön érdekesség, hogy a guzsalyok egytől egyig datálva vannak, ez pedig ritkaságnak számít, ugyanis a múzeumokban jellemzően nincsenek dátumozva ezek a darabok. Aztán Benedek Elek sótartóját is a gyűjteményeben tudhatom. Benedek Elek ugye kisbaconi volt, öcsém pedig Benedek-lányt vett feleségül. A Benedek-kúriában volt az eljegyzés, Elek apó lánya, Flóra néni ebben tartotta a sót, amit az eljegyzés során vett ki, majd a sótartót nekem ajándékozta. A legrégebbi ismert tárgy a gyűjteményben egy 1700-as évek végén készített, Erdővidékről származó edény. A szakemberek szerint céhkorsó lehetett. A gyűjtemény egy-egy darabjáért olykor szép kis summát is fizettem, ugyanis az emberek rájöttek arra, hogy miért ne kérjenek a tárgyakért cserébe valamit, főleg, ha a beszerzésük nekik is pénzbe került. Például volt úgy, hogy egy-két kancsóért vagy cserépért cserébe én vásároltam porcelán tányérkészletet, netán kancsót poharakkal, de volt, ahol kézpénzt kértek értük.

A néprajzi tárgyak gyűjtése mellett a természetvédelem és a természetjárás is sarkalatos pontja volt pedagógusi tevékenységének.

– Én ugyebár földrajz–biológiát végeztem Kolozsváron, és amikor Siterbe kerültem tanítani az egyetemi tanulmányaim után, elhatároztam, hogy a környékbeli gyermekekkel meg fogom ismertetni a gyönyörű vidékeinket. Minden évben elvittem a siteri, tótteleki, csatári gyermekeket egy országos körútra, szerencsére ezt a hatalom is jó szemmel nézte, olyannyira, hogy megyei szinten én voltam a pionírszervezet és az tanfelügyelőség példaképe, hogy lám, ilyen egy igazi igazgató, aki az isten háta mögötti faluban éldegélő gyermekekkel bejárja az egész országot.




Dukrét Géza gyűjteményéből

Egy gyermek esetében „leegyszerűsödhet” a kirándulás fogalma, hiszen egy idegen, izgalmas terepet barangolhat be a barátaival, és egy egészséges lelkületű csapat esetében a jókedv is garantált. Ön mégis tett azért, hogy ezek a kirándulások ne csak a mókáról és a kacagásról szóljanak, és a gyermekek szellemi útravalót is kapjanak öntől.

– 1966-tól kezdtem el rendszeresen kirándulásokat szervezni, és ezek már akkor is honismereti jellegű kirándulások voltak. A kirándulásokra alaposan felkészültem. Utazás előtt készítettem egy kis ismertetőt arról a helyről, amelyet készültünk meglátogatni, és adtam belőle egy-egy példányt mindenkinek. Odaérkeztünkkor vázoltam az épp felfedezendő település történetét, majd felkerestük a fontosabb műemlék épületeit, és bemutattam nekik röviden az épített örökségét. A gyermekek így már igen fiatalon megtanulhatták, hogy milyen fontos megismerni a gyökereinket. Minden évben volt egy országos körutunk, azonban előtte gyógynövényeket gyűjtöttünk tavasztól nyárig, a padlás mindig tele volt velük. Legalább huszonkét fajtát gyűjtöttünk, és mindig nagyon odafigyeltünk arra, hogy csakis a megfelelő növényeket szedjük le. Majd nyár végén az összegyűjtött gyógynövényeket bevittem a Plafarhoz (romániai gyógynövény-üzlethálózat – szerk. megj.), és amikor meghallották, hogy Siterről vagyok, válogatás nélkül elfogadták a gyűjtést. Továbbá selyemhernyót is neveltünk folyamatosan az iskolában, és onnan is komoly összeg folyt be évente hozzánk. Ezeket az összegeket egytől-egyig kirándulásokra költöttük.

Ma, az információs forradalom és a csúcstechnológia korában még inkább eltávolodtunk a természettől, azonban némileg meglepő, hogy már akkoriban is csak önben merült fel az iskolai kirándulások fontossága a hegyközi településeken.

– A helyzet máshol sem volt sokkal rózsásabb. Nagyváradon is tanítottam 12 évet a 10-es számú általános iskolában nyugdíjazásom előtt, és magyar létemre egyedül én szerveztem kirándulásokat, pedig az osztályoknak csak az egynegyede volt magyar. De a 16-os számú általános iskolában is tanítottam egy évet, és ott is én szerveztem egyedül iskolai kirándulásokat, majd egy nyáron elvittem a gyermekeket egy országos körútra, és ott nagyon összevesztem a tanerőkkel. Történt ugyanis, hogy elmentünk Brassóba, én pedig elmentem intézni az ebédünket, és mire visszaértem a többiekhez, a gyermekek eltűntek. A kísérőtanárok közül valaki ugyanis azt mondta nekik, hogy mindenki mehet, amerre akar, és délben találkozunk. Mégis hogyan lehet egy teljesen ismeretlen nagyvárosban így magukra hagyni a gyermekeket? Egyből kérdeztem is a kollégáktól: ki volt az, aki ezt mondta nekik? Mert aki ezért felel, azt rögtön felültetem a vonatra, és hazaküldöm. Nagy botrány kerekedett belőle, de én már akkor is szentül vallottam, hogy amikor a gyermekekkel vagyunk, akkor mindig velük vagyunk, olyan nincs, hogy a tanárok elmennek vásárolni, áruházakba vagy máshova nézelődni egymaguk. Mert ők többnyire ezt művelték volna a kirándulások során, én viszont ezt nem engedtem meg nekik. Szóval előbb-utóbb hozzászoktak ahhoz, hogy velem ilyesmi nem fordulhat elő, és tartották magukat ehhez.

A természetjárás és a honismeret iránti szenvedélye egészen az EKE újraalapításáig „űzte” önt.

– Az Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) még 1891-ben hozták létre Kolozsváron, majd 1945-ben beolvasztották az Országos Turisztikai hivatalba. A rendszerváltozás után elérkezettnek láttuk az időt, hogy újra életet leheljünk a megszüntetett egyesületbe. 1991. május 11-én részt vettem Gyergyószárhegyen az EKE újraalakuló gyűlésén, majd a Régi EKE Visszaállításának Kezdeményező Bizottságának titkára lettem. 1991. május 24-én, 65 taggal megalapítottuk az EKE Bihar Megyei Osztályát is, amelynek az elnöke voltam 2006-ig. De országos szinten is tagja maradtam az egyesületnek: 1992-től 1994-ig az EKE országos alelnöke voltam, 1994 és 1998 között országos elnöke, majd a továbbiakban az Országos Vezető Tanács tagja maradtam.

Az EKE-s kirándulások mennyiben hasonlítottak az iskolai kirándulásokra?

– Nos, elnökként a túravezetőktől is megköveteltem, hogy akárhova mennek, mindenhol legyen honismereti jellege is a kirándulásnak, lényegében én ruháztam fel az EKE-s kirándulásokat a honismereti jelleggel, mert úgy 1994-ig csak bakancsos kirándulások voltak. Miután viszont átvettem az országos elnökséget, a működési alapelveibe belefoglaltattam azt, hogy a honismeret egy másik kiemelten fontos célkitűzést jelent a környezetvédelem és a természetjárás mellett. Az én időmben például télen minden héten tartottunk honismereti vetítettképes előadást éveken át, sajnos, amint 2006-ban kiléptem az egyesületből, ez a hagyomány szinte azonnal megszűnt.

Bár ön földrajz–biológia végzettségű tanár, helytörténészként is komoly szakmai múlttal büszkélkedhet. Mikor kezdett el érdeklődni a helytörténet iránt?

– Az 1970–1980-as évek elején utasításba adták, hogy minden falunak meg kell írni a helytörténetét. Én nem voltam történelemszakos, a sitervölgyi román igazgató viszont az volt, így rá hárult a feladat, hogy megírja Siter helytörténetét. Egy nap bementem a néptanácshoz, ugyanis kíváncsi voltam arra, hogy mit írt a faluról a sitervölgyi igazgató, és miután átböngésztem, azt mondtam, hogy ilyen hülyeséget én még nem olvastam. Kértem a néptanács titkárát, hogy gyorsan tüntessék el az irományt, majd mondtam neki, hogy majd megírom én a falu helytörténetét. És akkor kezdtem el jobban kutakodni.

Miket írt bele a sitervölgyi igazgató a helytörténeti munkába?

– Például azt, hogy a siteri református templomot a törökök építették az 1600-as években. Mondtam neki: titkár elvtárs, maga is tudja, a törökök romboltak, és nem építettek, főleg nem egyházi jellegű dolgokat. De volt benne még több más furcsaság is. Egyébként a munkát nem kellett a nulláról kezdenem, hiszen már előtte is írtam össze történeteket a siteri templomról, és miután befejeztem a helytörténetet, beadtam a néptanácsnak, és végül ez a változat maradt náluk. De aztán ennyinél nem álltam le. A siteri templomról ugyanis komoly összeírást, kutatásokat készítettem a továbbiakban, a 1990-ben például írtam egy cikket a siteri műemlék templomról az akkori Bihari Naplóba, ez volt a legelső ilyen tárgyú írásom. Szilágyi Aladár volt akkor a lap főszerkesztője, ő biztatott arra, hogy írjam meg és folytassam a kutatásokat. A közelmúltban újraolvastam a cikket, és feltettem magamnak a kérdést: ezt tényleg én írtam? Mert ez szörnyű egy iromány! De hát nyilván, az embernek idő kell ahhoz, mire rátalál a maga stílusára, és kialakul a megfelelő íráskészsége. A siteri református templomot egyébként nemrég restaurálták, és az épületkutatás nyomán egyértelművé vált az is, hogy az álló épület középkori részénél két 13. századi építési fázissal számolhatunk. Továbbá a restaurálás során rábukkantak néhány freskómaradványra is, összességében elmondható, hogy a siteri templom egyike a legritkább 13. századi Árpád-kori templomainknak. De sajnos gyakran találkozni félresikerült vagy részleges restaurálással, amely nem kezd semmit az épületek tönkrement képészeti és belsőépítészeti világával. Ez így nem restaurálás, ez egy félmegoldás, mert egy épület restaurálása tetőtől talpig történik, kívül és belül egyaránt.

De akkoriban kezdtem el kutatni és írogatni a gyalogrokkáról is, a hozzá kötődő szokásainkat kezdtem el gyűjteni, majd azokat összeírtam, és egy tudományos néprajzi dolgozat lett belőle. A munkát végül elvittem Kolozsvárra dr. Kós Károlyhoz, és úgy volt, hogy megjelenik a Népismereti Dolgozatokban, de jött a rendszerváltozás, és keresztülhúzta a számításainkat. Ugyanakkor a dolgozatot nem feledték el, mert 1993-ban ezzel nyertem el a Kriza János Néprajzi Társaság III. díját, és a Magyar Néprajzi Társaság különdíját.




Részlet Dukrét Géza néprajzi gyűjteményéből. A szerző felvételei

Siternek ön írta meg a helytörténetét, azonban ennyinél nem állt meg.

– Igen, mondhatjuk így is. Én voltam az első, aki az 1990-es évek elején meghatároztam, mettől meddig tart a Hegyköz, és milyen települések tartoznak hozzá, ugyanis addig senki nem végezte el ezt a feladatot. Persze jelentek meg dolgok itt-ott, találkozhattunk elvétve a Hegyköz elnevezéssel, és azt is tudtuk, hogy hozzátartozik például Csatár, Pályi, esetleg Szalárd, viszont semmilyen pontos meghatározás nem jelent meg a tájegységgel kapcsolatban. Én 1990-ben kezdtem meg a helytörténeti kutató munkámat, és a fő kutatási területem a Hegyköz lett. A Hegyközről megjelent helytörténeti sorozat hatására tudatosult a kisrégió falvaiban az elnevezés, majd felvették a Hegyköz nevet. Miután a helytörténeti sorozat nyomdafestéket látott, a hegyközi régió megjelent a magyarországi térképeken is, mint a bihari Hegyköz – igaz, először rossz helyre tájolták, de miután írtam a budapesti Kartográfiai Vállalatnak, javították a hibát, s attól kezdve jól helyen szerepel a térképen.

A műemlékvédelem, a honismeret, a néprajzgyűjtés és a helytörténet kiemelt szerepet játszott az életében, mintegy ezek összekovácsolása miatt alapította meg a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot?

– Úgy láttam 1992-ben, hogy szükség van egy honismereti szövetségre, mert nálunk nem működött sem a néprajz, sem a helytörténeti kutatás, sem a műemlékvédelem, országos szinten persze ezek alakulóban voltak (kolozsvári központtal), ahogyan Szatmáron és Temesváron is, de Nagyváradon egy helyben topogtunk. Elhatároztam, hogy itt az ideje tenni valamit, és összeültem a két püspök úrral, Tőkés Lászlóval és Tempfli Józseffel, hogy hozzunk létre egy olyan szervezetet, amely összefogja a helytörténeti kutatást, a néprajzot és a műemlékvédelmet. De mi legyen a neve? – merült fel bennünk a kérdés. Azt javasoltam, hogy mivel ez egy partiumi terület, legyen egy partiumi műemlékvédő bizottság, de a püspök urak tetszését nem nyerte el a javaslatom, ugyanis a helybéliek többsége nem volt tisztában a Partium szó jelentésével. Főként Tőkés Lászlóval vitáztam majdnem egy évig, én ugyanis ragaszkodtam a Partium szó használatához, míg végül beadta a derekát – ugyanakkor abban maradtunk, hogy a Bánság is bekerül a bizottság nevébe. Így 1993-ban sikerült megalapítani a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot (PBMEB), amelynek elnöke vagyok jelenleg is. 2007-től a honismereti szövetség neve megváltozott Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságra (PBMET), amelynek célja mai napig az épített örökség védelme, a műemlékvédelem, a honismereti nevelés és a helytörténeti kutatás, a Partium mint történelmi fogalom pedig azóta megannyi egyesület, rendezvény, folyóirat és oktatási intézmény nevéből visszaköszön; és a helybéliek mellett a magyarországiak is kezdtek megismerkedni a fogalom jelentésével.

Milyen főbb tevékenységei vannak a PBMEB-nek?

– 1997 őszén elindítottuk a Partiumi füzetek helytörténeti kiskönyvsorozatot, a sorozatban eddig 90 kötet jelent meg, a sorozaton kívül pedig további 24 kötet, ezeket egytől egyig én szerkesztettem. Ezen kívül évente megszervezzük a Partiumi Honismereti Találkozót Nagyváradon és a háromnapos Partiumi Honismereti Konferenciát, amelynek a helyszíne évente változik. A Partiumi Honismereti Konferencia társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Az idei, 26. honismereti konferenciát is megtartjuk ősszel, ezúttal Hegyközkovácsiban, de a világjárványra és az egészségügyi helyzetre való tekintettel meg kell birkóznunk a szervezési nehézségekkel. Bízom benne, hogy sikerrel vesszük ezt az akadályt is, és ennek a konferenciának a lebonyolítása is gördülékeny lesz.

 

Dukrét Géza nyugalmazott földrajztanár. 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz–Biológia szakán szerzett oklevelet, majd 1965-től földrajz–biológia tanár lett a Siteri Általános Iskolában, amelynek később két ízben is – 1969–1971; 1980–1988 – az igazgatója volt. 1988 és 2000 között a nagyváradi 10-es számú általános iskola tanára volt, innen vonult nyugdíjba. Dukrét Géza megannyi díj, kitüntetés és emlékérem birtokosa, csak a teljesség igénye nélkül: Pro Partium-díj, Tavaszi Sándor-díj, Orbán Balázs-díj, Fényes Elek-díj, Rimanóczy-díj, Podmaniczky-díj, Kós Károly-díj, Kun Kocsárd-díj, Életműdíj, Sebestyén Gyula-emlékérem, Debreceni László-emlékérem, Xantus János-díszoklevél, Bocskai István-emlékpakett, Bél Mátyás – Notitia Hungariae Emlékérem, Magyar Kultúráért emlékplakett, Schönvisner István-emlékérem.

Életművének és munkásságának a fontosabb állomásai: 1992-től az EKE országos alelnöke, majd 1994–1998-ig az EKE országos elnöke; 1993-ban megalapította a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot (PBMEB), amelynek elnöke a mai napig. A szövetség elnökeként minden évben megszervezi a Partiumi Honismereti Találkozót, valamint a Partiumi Honismereti Konferenciát. 1994-től a Kriza János Néprajzi Társaság, 1995-től a Magyar Néprajzi Társaság, 1996-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület tagja; 1994-ben megalapította a Partium című honismereti lapot, 2004 és 2006 között a Révi Magazin című negyedévi lapot szerkesztette, 1997 őszétől a Partiumi füzetek helytörténeti könyvsorozat elindítója, főszerkesztője, menedzsere. Dukrét Gázának kilenc önálló kötete is nyomdafestéket látott helytörténeti, műemlékvédelmi és honismereti témában, többtucatnyi munkában volt társszerző, valamint több mint 600 írása jelent meg különböző újságokban, folyóiratokban.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…