Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A falusi gyermekek hagyományos gyermekjátékai mai szemmel

Elsősorban saját gyermekkorom, tehát az 1950-es évek hagyományos játékait szeretném bemutatni. Az akkori falusi élet főbb vonásai olyanok lehettek, mint őseinké két-három évszázaddal azelőtt. A lakosság nagy része növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Mindent megtermeltek, ami az élet fenntartásához szükséges volt. A gyermekek természeti környezetben nőttek, megismerték a növényeket és az állatvilágot. Már néhány éves koruktól a szülőknek segítettek a munkák elvégzésében.


Homokban játszó gyerek 1929-ben (forrás:
Fortepan)

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

A gesztenyébe fúrt kicsi lyukba egy, két vagy három tyúktollat tettünk, feldobtuk, majd lassan szállt lefelé, mint az ejtőernyő, és közben forgó mozgást végzett. A sípoknak sokféle fajtáját ismertük, amelyek különböző növényekből készültek. Egy gyermekláncfű négy-öt centiméteres szárát könnyű volt megszólaltatni, ha egyik végét kissé összenyomtuk, és belefújtunk. A töklevél szárából egy mélyebb hangú síp készülhetett. Erőteljesebb volt a fűzfa héjából készült síp, amelyhez azonban bicska kellett: a fűzfaág egy centiméteres, vékonyabb részéről egy négy-öt centiméteres szakaszt leválasztunk, majd a bicska nyelének ütögetésével elérjük, hogy a héj leváljon, és sípnak alkalmas legyen. Ennek a fűzfasípnak a továbbfejlesztésével egy egyszerűbb furulyát is lehet készíteni a megfelelő bevágások hozzáadásával. Surrogó hangot adott ki egy nagyobb gomb is, ha két ellentétes lyukat cérnával összefogtunk, a cérnát harminc-negyven centiméteres hosszúságban összekötöttük, és két tenyér között húzogatással pergettük. A kukorica szárából hegedűt is készítettünk. Erre egy vastagabb és egy vékonyabb szárrészt használtunk, amelyeknek felhasítottuk a vájt oldalon a húrnak való részeket, és ezeket kitámasztottuk pálcikákkal. A két hegedű egymáson való húzogatásával erőteljes hangzásokat értünk el. Ha a kukorica száráról van szó, akkor leírom, hogyan készítettünk belőle vízimalmot, ami nálunk a Küküllő partján is működött. Egy vastagabb kukoricaszárrészt átszúrtunk három-négy egyenlő hosszúságú vesszővel, és a végére vékony kukoricaszárból lapátokat szereltünk. Ezt a szerkezetet két ágasfa segítségével a patakvíz fölé szereltük. Nagyon szépen működött egészen addig, amíg a szomszédgyermekek szétszedték. A dinamikusabb játékok közül szerettem a karikázást. Egy húszcentis vaskarikát szépen lehetett drótból hajlított bot segítségével hajtani. Az abroncsot egyszerűen fadarabbal, ütögetéssel hajtottuk.


Bodzafapuska

A fiúk kedvelték a nyíl készítését, amit fűzfaág hajlításával oldottak meg. Hasonlóan a parittya is kedvelt volt, de ugyanolyan veszélyes is lehetett. A legfontosabb része a gumiszalag volt, amelynek közepére bőrből perselyt tettünk, a végeit ágasfához kötöttük. A puska, lyukas kulcs és szeg segítségével működött, amiket dróttal összekötöttünk. A kulcs belsejébe gyufafejből nyert anyag került, majd a szeg következett. A szeget erőteljesen kőhöz kellett verni, azért, hogy a puska szólaljon meg. A puska szelídebb változata bodzafa ágából készült. Mint ismeretes, ennek a fának a belsejében lágy anyag van, amit könnyen ki lehet szedni. A golyók vizes csepűből készültek. A cső egyik végébe került egy golyó, a másik végébe egy dugattyú indult, melynek végére vizes csepűkötő lett tekerve azért, hogy hogy jól zárjon. A dugattyú előrehaladásával a sűrített levegő kirepítette a golyót. Ez a szerkezet vízipuskaként is működhetett, ha golyó helyett egy megfelelő nagyságú gombot tettünk a cső végébe. A dugattyú segítségével vizet szívtunk a csőbe, visszanyomással pedig kilövelltük.


Hegedű kukoricaszárbó

Rudolf Steiner a Waldorf-iskola elindítója volt, amelyben a kézműves mesterségeknek is nagy jelentőséget tulajdonítanak. A gyermekek megismerkednek az anyagokkal, eszközökkel, gyakorlati eljárásokkal, mert ezek az intellektuális képzéssel együtt hozzájárulnak személyiségük fejlődéséhez. Gyermekkoromban is a felnőtteket utánozva a hagyományos mesterségek fogásait gyakoroltuk. A kukoricacsuhé felhasználásával lábasalávalót és lábtörlőt készítettünk, na és a puliszkás fazék kosarát, mert amikor levették a tűzről, továbbra is keverni kellett a forró puliszkát. A gyermekek feladatai között szerepelt a kapálás, kaszálás, a széna begyűjtése és a háziállatok gondozása is.

Érdemesnek tartom néhány mondatban bemutatni Jean Piaget (1896– 1980) svájci pszichológus munkásságát is, mert szoros kapcsolatot látott a játék és a gyermek szellemi fejlődése között. Szerinte a gyermek a játékban konstrukciókat, gondolati sémákat, emlékeket hoz létre tapasztalataiból, amelyeket később felidéz és alkalmaz élete során. A játékfejlődés útjai a következők: 0–2 év: a mozgásos koordináció fejlődése; 2–7 év: a szimbólumképzés szakaszába lép, a szerepjátékok fontossá válnak, fejlődik fantáziájuk; 7–9 év: a szabályhangsúlyos játékokkal fejlődik erkölcsi érzékük; 9–13 év: ilyenkor a tanulás lesz fő tevékenységük, de szabadidejükben a szabályjátékok is szerepelnek. Piaget ezeket a megfigyeléseket saját lányai fejlődésében tapasztalta. A tanuláselmélet terén is végzett kutatásokat, amelynek során azt bizonyította, hogy ,,az ember teljes mértékben a tapasztalatok és a tanulás eredménye”.

A játék jelenléte a magasabb tudományokban is bizonyított. Neumann János (1903–1957) a játékelméletet alkalmazta a közgazdaságtanban, hadászatban, társasjátékokban, evolúcióelméletben. A matematikai elméletek, mint például a valószínűségszámítás képezik a játékelmélet alapjait. Munkásságával hozzájárult a számítógépek kifejlesztéséhez, amelynek első példánya 1944-ben készült az ő közreműködésével.


Fűzfasíp

Ha betekintünk a művészetek történetébe, láthatjuk, hogy a művészeket érdekelték a játékok ábrázolása is. Egyik régebbi példa erre id. Pieter Bruegel flamand festő Gyermekjátékok című festménye 1560-ból, amelyen kétszáz gyermek és nyolcvan játék szerepel. A jeleneteket felülnézetből mutatja azért, hogy minden játékot látni lehessen. A kártyajáték társadalmilag elfogadott volt, így sok festményt ismerünk ezzel a témával. Caravaggio olasz festő a 16–17. század fordulóján élt, Kártyázók című munkája életképszerű, manierista stílusú. Paul Cézanne posztimpresszionista festő az 1890-es években festette a Kártyajátékosok című festményt, amely nemrég óriási áron cserélt gazdát, gondolom azért, mert a festő példaképe lett a következő nemzedékeknek. A magyar művészet tájain is vannak játékokat ábrázoló munkák, így Glatz Oszkár Birkózó fiúk (1901), és id. Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk című festménye (1890). Csak néhány példa, de ezeken kívül sok festmény, szobor bizonyítja, hogy a művészek is komolyan vették a játékot. Egy művész mondta egykor: „Én játszom, de ti vegyetek komolyan.”

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János  - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.