Rövid betekintés a kaktuszok világába

Virágzó amerikai tsuda gróf Bánffy György bontsidai kertjében” – adja hírül az 1700-as évek végén az egyik akkoriban megjelenő újság. A szenzációnak szánt híradás egy, a szűkebb hazánkban akkor még ritkaságnak számító pozsgás növény, az Aloe virágzásáról tudósítja a lap olvasóit, bár a „tsuda növény” leírása tulajdonképpen egy másik, szintén pozsgás növényre, egy Agavéra utal (az agavékat akkor még az aloékhoz sorolták). Azonban amit Erdélyben akkor még különlegességnek, egzotikumnak tartottak, az a pozsgás növények, és ezen belül a kaktuszok őshazájának számító Afrikában, illetve az amerikai kontinensen már évezredek óta ismert volt. Az afrikai bennszülött törzsek, akárcsak a perui inkák, a mexikói aztékok vagy az észak-amerikai indiánok számára a pozsgások, illetve a kaktuszok a mindennapi élet velejárói, vallási szertartásaiknak, kultúrájuknak fontos részei voltak. Bár természetszerűleg régészeti leletek nemigen maradhattak fel növényekről, bizonyos régészeti feltárások alapján bizonyíthatóvá vált, hogy az amerikai őslakók már 9000 évvel ezelőtt rendszeresen fogyasztották a fügekaktusz termését, és számos más gyakorlati felhasználásukat is ismerték.

A kaktuszok kialakulása

A növényvilág evolúciója során megjelenő pozsgás (szukkulens) növények, és ezen belül a kaktuszok kialakulásának ideje és módja tekintetében a természettudósok körében nincs egy általánosan elfogadott elmélet. A szukkulencia, mint a víz tárolására kialakult, a kaktuszok sajátságos életformájának megjelenése körül, mely az időszakos vízhiány, vagy a növény számára nem megfelelő víz (pl. sósvíz) következtében alakult ki, még sok a bizonytalanság és mind a mai napig megválaszolásra váró kérdés. A Rhipsalis kaktusznemzetség interkontinentális előfordulása az amerikai kontinenstől Afrikán át egészen India délnyugati csücskéig azt a hipotézist támasztja alá, miszerint a pozsgás növények úgy 100-120 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti középkor elején alakulhattak ki, amikor még két őskontinens, a Laurázsia (a mai Észak-Amerika, Grönland, Európa, Ázsia) és a Gondwana (a mai Dél-Amerika, Közép-Amerika, Afrika, Antarktisz, Ausztrália, Elő-India) létezett. A lassú klímaváltozás fokozatosan és különböző mértékben éreztette hatását a lassan szétváló őskontinenseken. Így aztán amíg Afrikában – az őskaktusz Ripsalison kívül – teljes mértékben hiányoznak a kaktuszok és helyettük a pozsgás növények (Euphorbiaceae) jelentek meg, addig az amerikai kontinensen néhány millió évvel később, a magashegységek létrejötte és a hőmérséklet fokozatos emelkedése következtében, a hegyláncok közötti száraz, csapadékmentes területeken létrejött sivatagos és félsivatagos területek a kaktuszok kialakulását eredményezték.

A pozsgásódás, illetve a kaktuszok kialakulása egy igen hosszú folyamat eredménye, amelynek során a növények fokozatosan igyekeztek hozzászokni, alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. E folyamat során a növények számos morfológiai és szerkezeti változáson mentek keresztül, amelynek egyik igen jelentős eredményének a szárszukkulencia kialakulását, azaz a növény szárának víztárolásra való átalakulását tekinthetjük. A hőmérséklet emelkedése, az amúgy is kevés csapadék miatt a levelek párologtatása hátrányt jelentettek a növény számára, így aztán az evolúció során a levelek tövisekké módosultak, a fotoszintézis „telephelyei” pedig áttevődtek a levelekből a szárak felületére. Ezt a folyamatot igen jól példázzák a Pereskia (lomboskaktusz) nemzetség – melyet sokan az egyik őskaktusznak tartanak – fajai, melyeken a levelek mellett töviseket is találunk, és inkább hasonlítanak cserjékre, mint kaktuszokra. E módosulások következtében, a kaktuszok párologtató felülete nagymértékben lecsökkent, a „lélegző” pórusok száma csak tizede a más növényekéhez képest, ami lehetővé teszi e különleges növények számára a hosszú csapadékmentes időszakok túlélését.

Északtól délig, három földrészen át

A kaktuszok az amerikai kontinensen bárhol előfordulhatnak nagyjából az északi szélesség 50 fok és a Magellán-szoros között, de az igazi hazájuk csak az Amerikai Egyesült Államok délnyugati államaiban – Kalifornia, Texas, Új-Mexikó és Arizona – található. Az észak-amerikai kontinensen a kaktuszok Mekkájának Mexikó tekinthető, ahol a kaktuszok családjának mintegy 40 százaléka él. Így aztán teljesen természetes, hogy a kaktuszok szorosan kapcsolódtak Mexikó őslakóinak számító aztékok mindennapi életéhez, szerves részükké váltak vallási szertartásainak, kultúrájuknak. Az azték főváros, Tenochtitlán is tulajdonképpen egy kaktusznak köszönheti megalapításának helyét. A legenda szerint, mely az aztékok 1542-ből származó Mendóza-kódexének alapjául is szolgált, Huitzilopochtli, az azték napisten megjelent az egyik főpap álmában, és arra szólította fel, hogy ott építtesse fel a fővárost, ahol legelőszőr meglátnak egy kaktuszon ülő sast. Betartva az álombéli utasítást, 1325-ben fel is építették fővárosukat, amit aztán a spanyol hódítok, két évszázad multán teljesen leromboltak, s helyébe felépítették a mai fővárost, Mexikóvárost. A hagyomány azonban ma is él, és az ország zászlajában ott van a kaktuszon ülő, csőrében egy kígyót tartó sas.

A trópusi égövre eső Közép-Amerika szigetvilágában és a kontinensekre kinyúló részeken is találkozunk kaktuszokkal, annak ellenére, hogy e területek klímája nem mindenhol kimondottan kedvező a kaktuszok számára. Dél-Amerika fennsíkjain és füves pusztáin aztán a természeti és meteorológiai körülmények viszont már igen kedvezőek a szukulenciára „szakosodott” kaktuszok számára. Brazíliától kezdve egészen a legtávolabbi Galapagos-szigetekig mindenütt találkozhatunk kaktuszokkal. Ezen a kontinensen Argentína számít a kaktuszok igazi hazájának, de igen sok kaktuszfaj gazdagítja Chile, Peru és Bolívia flóráját is.

Megmaradni, minden körülmények között

Széleskörű elterjedésükből adódóan a kaktuszok, a legextrémebb körülményekhez is alkalmazkodva megtalálják a módját fennmaradásukhoz. Méltán nevezhetjük őket a növényvilág túlélőbajnokainak, hiszen a legszélsőségesebb időjárási körülmények között, a tengerparttól a 4000 méter magas hegységekig, a száraz sivatagoktól az esőerdőkig mindenütt képesek megélni. A kaktuszok és általában a pozsgás növények igazából a legkedvezőtlenebb természeti adottságok között érzik a legjobban magukat, ott, ahol más növények nem lennének képesek megmaradni. A kaktuszok számára viszont a legtermészetesebb élőhelyek a magashegységek sivatagos fennsíkjai, vagy a sziklás hegyoldalak, ahol a vékony termőtalaj nedvességmegtartó képessége szinte nulla. Ráadásul ezeken a helyeken az éves átlag csapadékmennyisége is igen kevés, az erős napsugárzás hatására a párologtatás viszont igen nagymértékű, s az éjszakai erős lehűlések csak még inkább próbára teszik a kaktuszok tűrőképességét. Ez ellen, az itt élő általában kisméretű kaktuszok vastag, viaszos bőrszövettel védekeznek, mások gyapjas szőrzeteiknek köszönhetően élik túl a gyakori -20 fokos éjszakai fagyokat. Vannak olyan, a Mammillaria (szemölcsös kaktuszok) nemzetségbe tartozó fajok is, melyek a magas hegyoldalakon párnanövényzetet alakítva, szinte egymást oltalmazva vészelik túl a gyakori erős szeles, havas, zimankós időjárást, a szükséges nedvességhez pedig a sziklarepedésekben összegyűlt hó olvadásából jutnak. A nagyobb testű, általában oszlop alakú kaktuszok az alacsonyabban fekvő, hegyekkel körülzárt sivatagos, köves, de már vastagabb termőréteggel is rendelkező csapadékosabb fennsíkokon élnek. Jellegzetes növényei ezeknek az egyébként zord időjárású magasfennsíkoknak a tőből elágazó hatalmas oszlopkaktuszok, vagy a nagyméretű hordókaktuszok, melyek hosszanti erős barázdái elegendő merevséget és ellenállást biztosítanak a gyakori erős, sőt viharos szelek ellen. Nemcsak méretei, hanem furcsa tulajdonságai révén is érdekes színfoltjai ezeknek a félsivatagos vidékeknek a Carnegiea gigantenianak nevezett óriáskaktuszok, melyeknek oszlopos törzsei 150 éves korukban elérik a 12 méteres magasságot is. Függőleges, harmonikaszerűen táguló bordázatának köszönhetően az esős időszakokban több tonna víz tárolására is képesek. 40 éves korukra válnak termőképessé, egy egyed a vegetációs időszakban mintegy 10 millió magot képez, de minden 50 millió magból csak egyetlen egy csírázik ki, ezért őshazáik természetes élőhelyein, az Egyesült Államokban és Mexikóban szigorúan védett növényeknek számítanak.

A sivatagi szélsőséges éghajlati viszonyok között is – ahol a hosszantartó szárazság mellett a nagy hőmérsékleti ingadozások és a gyakori homokviharok szinte lehetetlenné teszik a növények megmaradását – élnek kaktuszok, bár az itt élő fajok száma nem túlságosan nagy. A sivatagos vidékeken egyaránt találkozhatunk alacsony növésű fajokkal és nagyméretű, víztárolásra képes oszlopkaktuszokkal is. A kisméretű kaktuszok csak a rövid ideig tartó esők idejére „programozzák be” vegetációs időszakukat, amikor egész rövid idő alatt növekednek, kivirágoznak és termést is hoznak, egyébként a két eső közötti, sokszor éves időszakot teljes nyugalmi állapotban vészelik át. Más kaktuszok, mint például a tengerpartok mentén élők, az esőmentes időszakokban a páradús levegőből felvett nedvességet hasznosítják, amiben igen fontos szerepet játszanak a tövisek.

Hihetetlennek tűnik, de kaktuszokkal, melyeket egyébként szárazságtűrő növényekként tartunk számon, olyan vidékeken is találkozunk, amelyekre nem kimondottan a csapadék hiánya jellemző. Közép- és Dél-Amerika kiterjedt esőerdőiben is élnek szép számmal kaktuszok, melyek az állandó magas hőmérséklethez, a magas páratartalomhoz, illetve a dús növényzet miatti fényhiányhoz alkalmazkodva élnek. Ezek az ún. epifiton kaktuszok, mint a nálunk is jól ismert, szobanövényként termesztett karácsonyikaktuszok (Schlumbergera), levélkaktuszok (Epiphillum) vagy az ostorkaktuszok (Aporocactus), amelyek a fák elágazásaiban összegyűlt korhadékban megtelepedve élnek.

A világhódító kaktuszok

Az európai ember számára a kaktuszok az Újvilág felfedezését követően váltak ismertté. Valószínű Kolumbusz Kristóf hozott magával legelőszőr kaktuszt, amelyet Erzsébet spanyol királynőnek ajándékozott. Kolumbusz első amerikai útját számos hajóexpedíció is követett, amelyeknek elsődleges céljuk természetesen a hódítás, valamint az arany és ezüst kincsek megszerzése volt, de a hóditokat elkísérő természettudósokat az európaiak számára egzotikusnak számító növények és állatok felkutatásának vágya hajtotta. Idővel, ahogy csökkent a zsákmányolható arany- és ezüstkincsek mennyisége, úgy nőtt a növényritkaságoknak számító kaktuszok és más pozsgások iránti kereslet. Kolumbuszhoz hasonlóan, a kor többi híres hajósa – Amerigo Vespucci, Vasco de Gama, Bartolomeu, Cook és mások – expedícióik során számos kaktuszt és más pozsgás növényt hoztak Európába az Újvilágból, illetve Afrikából. A kaktuszok iránti érdeklődés különösen azután nőtt meg igazán, miután a spanyol misszionáriusok eltanulták a mexikói aztékoktól a bíbortetű tenyésztésének módját. Ezek a rovarok ugyanis, amelyeknek nőstényei a bíbor, hímjei pedig a skarlát vörös festék előállításához szükséges nedveket termelik, a medvetalpkaktusz nemzetséghez tartozó Opuntia coccenilliferat fogyasztják. A spanyol telepesek már a 16. században hatalmas ültetvényeket létesítettek ezeknek a kaktuszoknak a termesztésére, az előállított, igen keresett festéket aztán Europában értékesítették. Később, a 18. század vége felé Arthur Philip kapitány Ausztráliába telepített Opuntiákat, és alapított bíborfestékgyárat.

Gyakorlati felhasználásuk mellett a kaktuszok iránti érdeklődés a természettudósok és a botanikus kertek, de a gazdag magángyűjtemények tulajdonosai részéről is egyre fokozódott olyannyira, hogy külön expedíciókat indítottak útnak újabb és újabb kaktuszfajok felkutatására és begyűjtésére. A híres kaktuszkutatók köréből említésre méltók Thomas Nuttall és Thomas Bridges angol botanikusok, akik szinte egész Dél- és Észak-Amerikát bejárták kaktuszok után kutatva, utóbbi mintegy 300 új kaktuszfajjal gyarapította az Angol Királyi Botanikus Kertet. Francis Masson, a Cook kapitány által vezetett, és az Angol Királyi Botanikus Kert által támogatott expedíció (1772–1775) során mintegy 100 pozsgás növényt gyűjtött és határozott meg. A 20. század elején dr. Joseph Nelson Rose természettudós dél- és közép-amerikai gyűjtőútjai során felfedezett számos új kaktuszfajjal tette nevét ismertté.

A kaktusz-magángyűjtemények létrehozása a 17. század elején a vagyonos emberek kiváltsága volt, hiszen egy-egy ritkább faj beszerzése elég sokba került, arról nem is beszélve, hogy a télikertek és a nagyobb virágházak felépítése és üzemeltetése kisebb vagyonokba került. Az 1830-as években az egyik legnagyobb kaktuszgyűjtemény a német fejedelmi család tagjának, Salm-Reifferscheidt- Dyck József herceg (1773–1861) birtokában volt, aki nemcsak szenvedélyes növénygyűjtő volt, hanem jó kezű festő is, aki kedvenc kaktuszairól gyönyörű képeket készített. A bőkezű mecénás, Kocsubej szentpétervári herceg számos gyűjtő utat támogatott. Róla jegyezték fel, hogy egy kaktuszritkaságért képes volt akár 1000 frankot is áldozni, ami meghaladta a nővény súlyának megfelelő arany árát.

Ma már a megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények következtében a világon mindenütt és mindenki számára megnyílt a lehetőség kisebb-nagyobb kaktuszgyűjtemény kialakítására. Talán nincs is a világon olyan botanikus kert, ahol nem létezne kaktuszgyűjtemény, de sok helyen alakítottak ki kimondottan a kaktuszok, illetve a pozsgások termesztésére és forgalmazására szakosodott kertészeteket. A világ talán legnagyobb magánkézben levő, mintegy 50 000 példányt számláló pozsgás- és kaktuszgyűjtemény az angliai Sussexbeli Holly Gate, Terry Hewitt kaktusz- és pozsgásszakértő birtokában van.

Kossuth Lajos kaktusza Turintól Kolozsvárig

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc vezetője turini (torinói – szerk. megj.) száműzetése idején sok időt töltött különböző növények, köztük a kaktuszok szaporításával, ápolásával, szakszerű gondozásával. Igen büszke volt egy-egy növényritkaságára, de szívesen ajándékozott is szaporító anyagot ezekből az őt meglátogató barátainak és ismerőseinek. Ily módon jutott az 1880-as években Helyfy (Helfer) Ignác (1830–1897), a szamosújvári születésű író, egykori országgyűlési képviselő tulajdonába Kossuth perui oszlopkaktuszának egy fiatal sarja is, aki tovább ajándékozta barátjának a szeszgyáros gyalui Rosenberger Bernátnak. A nevezetes kaktusz, mely idővel kinőtte a gyalui tulajdonosok virágházának méreteit, 1917-ben Rosenberg Bernát fiának, Ignácnak köszönhetően a kolozsvári Füvészkert tulajdonába került. (Arról, hogy a mai Botanikus Kertben található perui oszlopkaktuszok, a Cereus Peruvianus Mill. kaktuszok az eredeti Kossuth-kaktusz „leszármazottai” lennének, nincsenek megbízható információink.) Az első világháború és a trianoni szerződés után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem kényszerű Szegedre költözésekor, egy tő a kolozsvári Kossuth-kaktuszról az egyetem Tisza-parti Növénytani Intézetéhez került. A kaktusz hányatott sorsa ezzel még nem ért véget. A második világháború végén a szegedi bombatámadások során az intézet csaknem teljesen elpusztult, de a Kossuth-kaktusz két sarját sikerült megmenteni, és a Tisza túlsó partján lévő Füvészkertbe áttelepíteni.

Mitől kaktusz a kaktusz? Tövis vagy tüske?

A latin Cactus megnevezés (magyarul kaktusz) a görög kaktos, azaz bogáncs szó ból származik. A természettudósok már a kezdetektől nagy érdeklődést tanú sítottak e különleges növények iránt. Az első kaktusz leírások már a 16. században megjelentek, John Gerard 1579-ben, a növények történetével foglalkozó munkájában négy kaktuszfaj leírása is szerepel. Richard Bradley A pozsgás növények története című 1718-ban megjelent munkája számos kaktuszfaj ismertetését is tartalmazza, Philip Miller pedig Kertészeti Szótárában (1731) négy nemzetségbe sorolja az addig ismert kaktuszokat. A magyar botanikusok között elsőként Szentiványi Márton az 1689-ben kiadott Curiosora et selectiora variorum etc. című munkájában foglalkozott kaktuszokkal is.

A kaktuszok ma is érvényes tudományos elnevezésének és rendszerezésének alapelveit Carolus Linne (Linné Károly, 1707–1778) fektette le. E rendszer alapegységei a fajok, melyeket nemzetségekbe (egy nemzetségben több alnemzetség is lehet) sorolnak. A nemzetségek családokhoz (esetenként alcsaládokhoz), ezek pedig rendekbe taroznak. A kaktuszfélék (Cactaceae) családja a pozsgás növények rendjéhez tartozik, tehát minden kaktusz egyben pozsgás növény is, viszont nem minden pozsgás növény kaktusz. A kaktuszok elnevezése is a kettős nevezéktan alapelvét követi: egy faj egyértelmű azonosításához a nemzetség és a faj nevét is meg kell adni, az előbbit nagy az utóbbit kis kezdőbetűvel írva (pl. Aporocactus flagelliformis). A kaktuszok modern rendszerezésének atyja a német botanikus Curt Backeberg (1894–1966) tekinthető. Az évek során a kaktuszok elnevezése és rendszerbe sorolása számos változáson ment keresztül, aminek következtében a fajok számát pontosan meghatározni nem lehet. A legtöbbek által elfogadott kaktuszlistát, David Hunt, az angol Királyi Botanikus Kert munkatársa állította össze 1992-ben, aki a kaktuszfajok számát az addigi 6000-ről 3500-ra csökkentette. Néhány, a hobbikertészek és kaktuszgyűjtők körében legkedveltebbeknek számító kaktusznemzetségek közül: korbács-, vagy kígyókaktusz (Aaporocactus), csillagkaktusz (Astrophytum), oszlopkaktusz (Cereus), sünkaktusz (Echinocactus), sün-oszlopkaktusz (Echincereus), tengerisünkaktusz (Echinopsis), levélkaktusz (Epiphyllum), hordókaktusz (Ferocactus), szemölcskaktusz (Mammillaria), medvetalpkaktusz (Opuntia), csodakaktusz (Parodia), törpekaktusz (Rebutia), karácsonyi kaktusz (Schlumbergera).

A kaktuszok – a lombkaktuszok (Pereskia) kivételével, melyeknek levelei is vannak – testfelépítés szempontjából a következő részekre tagolhatók: gyökérzet, szár, tövisezettség és virágzat. A kaktusz gyökérzetének formája, és felépítése, fajtól és élőhelytől függően, változik, az elágazó gyökérzettől a mélyen a talajba fúródó karógyökérig több típusa is ismeretes. A kaktuszok szárai nemcsak a vízben oldott tápanyagok elraktározásában játszanak igen fontos szerepet, hanem a levelek funkcióját átvéve a fotószintézis lebonyolításában is. Méret és forma tekintetében igen változatos képet mutatnak, a centiméteres nagyságrendtől kezdve a több méter magas óriáskaktuszokig, ismeretesek gömb, hordó, oszlop vagy lapos levélszerű kaktuszok. A kaktusz szárának felülete lehet sima, többé-kevésbé bordázott vagy szemölcsös. A bordák, illetve a szemölcsök egyrészt megnövelik a kaktusz fotoszintézisre alkalmas felületét, másrészt kisimulásukkal lehetővé teszik a kaktusz térfogatának a megnövekedését, ami a vízraktározás szempontjából rendkívül fontos. A kaktuszok legjellegzetesebb részei természetesen a tövisek, melyek tulajdonképpen levélmódosulatok, ellentétben a rózsák tüskéivel, melyek bőrszöveti eredetű növényi képződmények. A kétféle, közép-, illetve peremtövisek a növény felületén, az úgynevezett tövispárnákon, vagy más néven, levélalapokon (areola) fejlődnek ki. A töviseknek igen fontos szerepük van: védik a kaktusz testét az erős napsugárzástól, illetve az erős éjszakai kihűléstől, de oltalmat nyújtanak a növényevő állatok és egyéb kártevőkkel szemben is. A levegő páratartalmának a „megcsapolásával” és a gyökérzet felé való irányításával hozzájárulnak a szükséges nedvesség biztosításához. Bizonyos erősen sarjadó kaktuszok esetében, azáltal, hogy belekapaszkodva a növény mellett elhaladó állatok bundájába, majd ezek a kaktusz testéről könnyen leváló hajtások valahol lehullva, a növény elterjedést is elősegítik. Méreteik, formájuk tekintetében igen változatos képet mutatnak: vannak íveltek és erősen görbültek, lándzsa alakúak és horgasak, rövid serte formájúak vagy hosszú hajszálszerűek, esetenként kefe alakúak. A színűk is változó a fehértől a feketéig, sok esetben pont a tövisek változatossága teszi igazán vonzóvá a kaktuszokat a gyűjtők szemében. A kaktuszok színpompás virágai (a színskálából egyedül a kék szín hiányzik) sok gyűjtő számára a növény legvonzóbb részei, a tövispárnákon fejlődnek ki, a tövisek szomszédságában. Igen helytálló az a japán mondás, miszerint „egyetlen kaktusz sincs úgy tele tövissel, hogy ne férne el rajta virág.” Egyesével, vagy többedmagukkal tőrnek utat a tövisek között, színükkel, formájukkal vagy illatukkal magukhoz vonzva a megporzást végző rovarokat. A kaktuszok virágai, függetlenül méreteiktől, szerkezetileg és funkciójuk tekintetében nem különböznek az egyéb növények virágaitól. A legtöbb kaktusz nappal nyílik, de vannak éjszaka virágzó fajok is. Ez utóbbiak finom illatukkal próbálják a beporzás elvégzésére ösztökélni az éjszakai rovarokat, pillangókat vagy denevéreket. A megtermékenyítést követően a magházban kifejlődő változó számú apró magvak biztosítják a szaporodást, illetve a faj fennmaradását.

A hasznos kaktuszok

A kaktuszok, bár elsősorban a gyűjtők körében örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, az utóbbi évtizedekben gyakorlati hasznuk iránt is igencsak megnőtt az érdeklődés. Elsősorban az élelmiszeriparban van nagy jelentőségük, amely egyre változatosabb formákban – étel, saláta, édesség, gyümölcs, lekvár, hűsítő és szeszes ital, stb. – állítja elő és kínálja fogyasztásra a kaktuszokat és az egyéb pozsgás növényeket. A legkeresettebb természetesen a fügekaktusz (Opuntia ficus) gyümölcsként fogyasztott termése, mely három színváltozatban (sárga, fehér és piros) kerülnek forgalomba. Az őshazán, Mexikón kívül mintegy 26 országban termesztik és exportálják a világ minden pontjára. Az italok közül legismertebb a Mexikó „szilvapálinkájának” számító különlegesség, a tequila, melyet az agávé leveléből készítenek erjesztés és desztilláció útján.

A kaktuszokból, de különösen a pozsgás növényekből számtalan kozmetikumot, és különböző gyógyhatású készítményt állítanak elő. Igen széles körben elterjedtek a szépítő vagy gyógyító hatásairól híres Aloe vera készítmények, az éjkirálynőkaktusz virágainak kivonatából pedig igen hatásos keringésserkentő szert állítanak elő. Más fajtákból gyulladáscsökkentő szereket, fogamzásgátló tablettákat és igen sok más különböző hatású készítményt állítanak elő. Az aztékok által kultikus szertartások idején használt egyik kaktusz (Lophophora williamsii) kivonata a reumatikus és asztmás betegségek gyógyítására használatos, de erős hallucinogén hatása miatt a növény termesztését és forgalmazását betiltották.

Bizonyos fajta kaktuszokat, különösen a nagyobb termetűeket megszárítva, gerendák formájában építőanyagként, másokat a kerítések építésénél, vagy tüzelőanyagként hasznosítanak. Sok helyen a kaktuszokból készült kézműves és népművészeti tárgyak igen nagy keresletnek örvendenek a turisták körében.

Az utóbbi időkben, az egyre nagyobb méreteket öltő vízhiány miatt, a több tonna víz raktározására képes hatalmas oszlopkaktuszokat elsősorban az állatok számára szükséges ivóvíz előállítására használják, a fügekaktuszok és más kaktuszfajták feldolgozása folyamán keletkező nagy mennyiségű hulladékot – csak a Mexikóváros melletti 2800 hektáros fügekaktusz ültetvényen megtermesztett évi 200 000 tonnányi terméséből napi 10 tonna hulladék keletkezik – pedig biogáz, illetve villamos energia előállítására használható zöldenergia forrásként értékesítik.

Veszélyben a kaktuszok?

A kaktuszok iránti érdeklődés, a „kaktuszláz” a 19. század közepén tetőzött ugyan, de sohasem szűnt meg, sőt a II. világháborút követően a kaktuszgyűjtés valóságos reneszánszának lehetünk tanúi. A gátlástalan begyűjtés, a „kaktuszturizmus”, a természetes élőhelyek lecsökkenése mellett a globális felmelegedés okozta klímaváltozás hatására, bármennyire hihetetlennek is tűnik e rendkívüli alkalmazkodó képességű nővény esetében, bizony számos kaktuszfaj egyedszáma annyira lecsökkent, hogy már-már a kipusztulás veszélye fenyegette. Szerencsére az 1974-ben megkötött Washingtoni Fajvédelmi Egyezmény alapján a kaktuszok egész családja, és különösen az erősen veszélyeztetett fajok szigorú védelem alá kerültek. Az egyezmény tiltja a kaktuszok károsítását, gyűjtését a természetes élőhelyeiken, ugyanakkor szabályozza a kaktuszok és a szaporítóanyagok forgalmazását.

Remélhetőleg a meghozott intézkedések, párhuzamosan a globális felmelegedés elleni erőfeszítésekkel meghozzák a várt eredményt, és a kaktuszok még nagyon sokáig bolygónk különleges színfoltjai maradnak mindannyiunk és különösen a kaktuszbarátok egyre gyarapodó táborának számára.

Felhasznált irodalom:

Terry Hewitt: Kaktuszok és pozsgások, Panemax Kft és Grafo Kft, Bp., 1974 Elisabeth Manke: Kaktuszok, Magyar Könyvklub, Bp., 2001

Szabó Krisztina: A magyar kaktuszélet története, (http://www.C3.hu)

Dr. Györffy István: Szegedi kaktusz, Természettudományi Füzetek, 1918évf. 17-18 sz.

Újvári Dorottya: A világjáró kaktusz: Kossuth Lajos kertjének zöld emléke, Szabadság, 2018. július19.

Kiss Csaba: A kaktuszok világa, Kaktuszkőr,2013

A kaktusz lehet a 21. század egyik legfontosabb haszonnövénye, www. erdekesvilag.hu

Mexikó zöldenergia fordulatának fontos szereplője lehet a kaktusz, www. origo.hu