A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Csobányolás a Tolna megyei Kétyen 1970 karácsonyán
Ez a népcsoport a Madéfalvi Veszedelemmel született meg. 1764 januárjában Madéfalvára gyűltek össze azok a csíki és háromszéki székelyek, akik határőri kiváltságaik elvesztése és az idegen parancsnokság alá rendelése ellen békésen tiltakozva tárgyalni akartak az újólag szervezett határőrség vezetőivel. Az egész magyar történelemben, de talán Európában is csak egyszer történt akkor meg, hogy egy fegyvertelen, a sérelmeiről békésen tárgyalni kívánó összegyűlt alvó népet a királyi hatalom (akkor Mária Terézia, kegyes királynőnek nevezett uralkodó) katonáival, minden kellő figyelmeztetés nélkül körülvett, majd kíméletlenül öldökölni kezdett, az asszonyokra és a gyermekekre sem voltak tekintettel. Ilyet halálos ellenségeivel szemben is ritkán tettek meg Európában, és az is nagy bűnnek számított mindig az egész világon. Az 1764. vízkeresztre virradó éjszaka túlélői hazájukból a téli hóban menekültek át a hegyeken, és a Moldvában szétszórtan lakó csángó magyaroknál találtak menedéket. Hadik András kijárta a lázadóknak bélyegzett menekülteknek a királynő kegyelmét, és engedélyt kapott arra, hogy katonáival felkerestesse a Moldvában szétszóródott menekülteket, és letelepítse őket Bukovinába, a szinte lakatlanná vált tartományba 1777 és 1783 között. Itt sem volt igen békés életük a jobbágyokká lett egykor szabad székelyeknek, küszködniük kellett a kegyetlen földesurukkal. Most nem akarom itt részletesen bemutatni a bukovinai székelyek történetét, többen is foglalkoztak ezzel, és írtak már erről, csak röviden szólnék arról, hogy e nagy kincset megőrző népcsoportnak milyen keserű sorsa volt.
Az életet minden magyarországi népcsoportnál jobban tisztelő, a legtöbb gyermeket vállaló bukovinai székelyek csodálatra méltó számszerű gyarapodásával a jobbágyfelszabadítás után hamarosan elaprózódtak a szétöröklött birtokok, így a föld sokaknak nem tudott már megélhetést biztosítani. Egy részük kertészkedéssel a környező városok, Radóc, Szucsáva, Csernovic piacára vitt igen keresett és nagyra becsült zöldség és káposzta termelésével keresték meg kenyerüket, sokan pedig a nyári időben „moldováztak”, vagyis hat-hét hónapos mezőgazdasági idénymunkát vállaltak elég nagy távolságra eső moldvai nagybirtokokon. Ismét mások, elsősorban a lovakkal rendelkező gazdák fafuvarozást vállaltak, ugyancsak távoli, erdős vidékeken, télen. Az első világháborúban az itt folyó harcokban sokan meghaltak közülük. A hazájától messze, idegen népek közé került összes bukovinai székelyt a magyar kormány már a 19. század végén haza akarta telepíteni, de ez csak részben sikerült. Végül erre csak 1941-ben került sor, amikor a Délvidék visszakerült az országhoz. Délvidékre, a Trianon után oda betelepített, de ekkor onnan visszatelepülő szerbek megüresedett házaiba. Innen 1944-ben, az előrenyomuló orosz és szerb katonaság elől a székelyek újra menekülni kényszerültek. A Dél-Bácskába, Újfutakra telepítetteket az ellenség utolérte, és 42 férfit kiszakítva családjaikból a velük előzőleg megásatott sírnál kivégzett. A kis holmijukkal megrakott kocsikon menekülő bukovinai székelyeket Németország felé irányították, de azok nem akartak elszakadni újra hazájuktól, és nem voltak hajlandók átlépni a nyugati országhatárt a német katonák halálos fenyegetése ellenére sem. Végül a bukovinai székelyeket a magyar kormány 1945-ben Tolna és Baranya megyébe hozta, többnyire a 18. század elején idetelepített, majd részben a Volksbundhoz csatlakozott „svábok” házába helyezték el őket. Az itt élők nem túl barátságosan fogadták a székelyeket. Elterjedt az a tévhit, hogy a székelyek letelepítése érdekében telepítették ki innen a német lakosság egy részét, ami természetesen nem volt igaz. (A szovjet katonai megszállás alatt álló Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország németajkú lakosságát a szovjet hatóságok 1945 januárjában deportálták, és irányították szovjetunióbeli kényszermunkatáborokba Sztálin 0060. számú parancsára – szerk. megj.) Az itt élő magyar, és német származású tanítók és a községi vezetők szinte ellenségként kezelték a székelyeket, nemegyszer megalázták és bántalmazták gyermekeiket az iskolában is. Dologkerülő, elmaradott, buta csángóknak nevezték őket. Az áttelepítésük, majd a menekülésük miatt a fiatalok is kevésbé voltak iskolázottak, mint az „őslakók”, ezért eleinte kevesen tudtak közülük középiskoláig eljutni. Röviden: kevés magyar népcsoportnak volt keservesebb a története, és ők mégis kitartottak magyarságuk mellett. Sőt, több tekintetben az egész magyarságnak példát mutattak a jövőbe vetett hit és a gyermekvállalás tekintetében. A Bukovinában a 18. század végén letelepített magyarok száma hazatelepítésükig több mint tízszeresére nőtt, míg a legtöbb magyar népcsoport lélekszáma e másfél évszázad alatt alig változott, vagy egyenesen megfogyott az egykézés, a születéskorlátozás miatt. A bukovinaiak szaporodásához nem számoltuk hozzá a 19. század végén és e századfordulóban, állami segítséggel az Alduna mellékére (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándorfalva), valamint a Dévára és környékére telepítetteket, és Észak- és Dél-Amerikába kivándoroltak számát.
Bácskai lakodalom 1942-ben
A legnagyobb kincs az egész magyar műveltség számára az a népköltészeti és népművészeti hagyomány, amit a bukovinai székelyek a 20. század végéig megőriztek. Már Kodály Zoltán is felfigyelt a bukovinai népdalkincs gazdagságára. Egyik legismertebb műve, a Székely fonó elsősorban bukovinai székely dallamokra épült, amelyeket a helyszínen, az első világháború idején jegyzett fel. Számunkra, a magyar népköltészet, népszokások kutatóira azonban még nagyobb jelentőségű az a tény, hogy a bukovinaiak között még az áttelepülésük után is egy ideig megfigyelhető volt a népköltészet eredeti szerepe, funkciója az egyes emberek és közösségeik számára. A művészet számukra nem a zene, a vers, a tánc, a hivatásos zenészek, a színészek meghallgatása, előadásai jelentették, hanem azt maguk alkották, „adták elő”, használták érzelmeik kifejezésére, bánataik feldolgozására, örömük és szeretetük közlésére. Az élő népművészetnek ez a szerepe így már csak náluk és egyes gyimesi és moldvai csángó falvakban volt megfigyelhető. Mit is jelent ez röviden? Választ ezekre a kérdésekre: ki, mikor, mit és miért énekelt. Például, ha nem is mindenkinek, de sokaknak, elsősorban az idősek között, megvolt a maga keservese, amelyben gyönyörű szavakkal és dallammal elpanaszolta sorsát a világnak, ezzel vigasztalta magát, és adta tudtára sorsát azoknak, akiket szeretett. A keservesekben – mai szóhasználatban a balladákban – panaszolta el sérelmét, és egyben elmondhatta lelkiismeret-furdalását is, ha valakit megbántott, vagy valakinek elrontotta az életét. Ezek a balladák emellett megfogalmazták a nép erkölcsét, etikáját is. Nem pontokba, törvényekbe sorozva, hanem a szép, a költészet erejével. Például a közismertebb balladák közül a Kádár Katáról az, akinek szerelmi házasságát a szülei akadályozták meg, a Molnár Annáról szólót, aki megbotlott, elhagyta a férjét, de visszatalált, és megbocsájtást kapott férjétől a gyermekük érdekében. A Három árvát az énekelte el, aki maga is árva volt. Nagy énekkincs volt a szerelem, a csalódás, a vágy kifejezésére, a gyermekek altatására, a gyermekjátékokra, a különféle munkák végzése közben énekelt dalokra, a különféle táncokra is. A népszokásoknak is nagy szerepe volt az emberi kapcsolatok létrahozására és a szeretet kifejezésére. Egyedülállóan gazdag formája volt a karácsonyi betlehem-járásnak, amit a székelyek csobányozásnak neveztek. Szereplői: a gazda, a király, a király-szolga, az angyal és a pásztorok, a csobányok, akik ijesztő bőrálarccal és bundás viseletben jártak, és különös hanghordozással beszéltek. Luca napján kezdték el, járták a falut, és ahol megesteledtek, ott a földre szórt szalmán aludtak. Minderre felfigyelt a néprajztudomány és sokat megörökítettek ebből lejegyzéssel, hangfelvétellel, fényképpel, mozgóképpel.
Különösen gazdag volt a mesekincsük. Az első nagyobb mesegyűjteményt közöttük az 1950-es években egy budapesti néprajzos tanársegéd, Dégh Linda készítette el, Kakasdi mesék címmel kiadott kötetével. A kakasdi mesemondók felkutatásában neki segített a kakasdi kántorként megismert Sebestyén Ádám. Dégh Linda befejezte az itteni gyűjtést, de Sebestyén Ádám még több mesét, mondát és mesét is talált. Nekilátott maga is a mesegyűjtésnek. Pár év alatt négy kötetre való mesét gyűjtött egymaga, és adott ki néprajzkutatók segítségével. Ezután több könyve és cikke jelent meg a népszokásokról, a bukovinai székelyek történetéről is. Több, Sebestyén Ádámhoz hasonló, magasabb iskolát nem végzett bukovinai ember tartotta fontosnak, hogy a maguk népcsoportjának történetét és hagyományait leírja. Egyetlen más népcsoport sem dicsekedhet ennyi, önmagát elszántan művelő „parasztíróval”, költővel, népművésszel, helytörténésszel. Ennek előzménye lehetett, hogy az volt náluk a szokás, hogy halott-virrasztásokon nemcsak imádkoztak és a bibliából olvastak fel az elhunyt halálos ágya mellett, hanem kéziratos feljegyzésekből az úgynevezett halottas könyvekből, a magyar és a világtörténelem nevezetesebb eseményeiről is. Több halottas könyvet kézírással is lemásoltak és sokan használták azokat ilyenkor, de keveset őriztek meg napjainkra a hazai imádságos és történelemkönyvek megszerzése után.
Családi kép. Radóc/Rădăuți, 1938.
Képek: A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének honlapja
A hányatott bukovinai székelység műveltsége egyedülállónak is nevezhető, élő néphagyományával, nemcsak a magyar, hanem az egész, európai művelődéstörténet és népköltészet-kutatás számára is pótolhatatlan anyagot őrzött meg. Ennek a hagyománynak még szerepe lehet jövőnk építésében is, hiszen a művészet igazi értékére, funkciójára mutat rá, amelynek felidézésével elidegenített, elmagányosodásban szenvedő emberekből álló társadalmunkat újra a szeretetkapcsolatok művészettel való megjavítására kaphatunk indítást és kedvet. Ezért lesz fontos a népművészet, a szépteremtés tanítása az iskolákban, a gyermekjátékok, a táncházak, a tánccsoportok és az énekkarok segítségével. Ilyen önkéntes, népművészettel és költészettel foglalkozó csoport – hála Istennek – több is működik ma is a Bukovinából származók között, ezek támogatására nagy szükségünk van.
Ezekkel a sorokkal köszöntöm a 80 éves, régi barátomat, Halász Pétert, aki szintén részt vett a Keletre szakadt magyar népcsoportok hagyománykincsének megmentésében. Isten áldja Őt és munkáját!
(Megjelent: Honismeret. A Honismereti Szövetség folyóirata, 2019. október, XLVII. évf. különszám, 114–116. old. A Művelődés szerkesztősége ezzel az írással köszönti a 81 éves Halász Pétert, és gratulál neki a minap átvett Székelyföld-díjhoz.)
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás