Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékeim Guttman Mihályról

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…



Guttman Mihály 1965. Nagy Imre rajza

Tehát elindítom magamban az emlékezés stációját. Előbb – bocsánat, de – idegen tollakkal ékeskedem, vagyis egy másoktól hallott történet következik. Anno dacumál a Zeneiskola bentlakásában egy diák tiltott dolgot művelt: dugiban cigarettázott. Egyszer csak előbukkant az igazgató, Misi bácsi. A diák ijedtében gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, de Misi bácsi már nyújtotta is a kezét parolára, közben kérdezősködött: „Mondjad, fiam, eleget gyakorolsz a hangszereden, a tanárod meg van veled elégedve?”, „Írtál a szüleidnek levelet?”. Hasonló kérdések hangzottak el, miközben Misi bácsi továbbra is markolta a diák kezét. Majd következett az utolsó, lényegbe vágó kérdés: „Mondjad, nagyon égeti a cigaretta a zsebedben a lábadat?!” Majd Misi bácsi feleletet nem várva szó nélkül távozott, az esetnek pedig nem lett várható utókövetkezménye, büntetése.

Midőn zongoratanár lettem a zeneiskolában, osztályomban sok tehetséges és szorgalmas diákom várta a közönség előtti zenekari hangversenyalkalmat. Ez a lehetőség 1968-ban adódott először, Misi bácsi karmesteri elképzeléseinek köszönhetően. Egy különleges, ritkán hallott mű, Vivaldi–Bach négy zongorára (csembalóra) és zenekarra írt versenyművét a tanítványaim szólaltatták meg. A hangverseny előtti próbákra karmesterünk a zeneiskola dísztermébe négy zongorát, illetve pianínót varázsolt – ami a hangszerek méretét és súlyát tekintve nem kis dolog. De a diákház pódiumára hogyan sikerült neki a négy hangszert összegyűjteni, azt csak ő tudná megmondani. Pedig az említett mű elhangzott, fénykép is készült róla.

Több előadott versenymű közül kiemelném az 1980-ban megtartott koncertet, amin előzetes kiválasztás alapján tanítványom George Gershwin: Kék rapszódiáját játszotta. A hangverseny érdekessége az volt, hogy mivel csak Bukarestben volt zenekari kottaanyag, onnan kérte kölcsön Guttman bácsi, és minden diákkal azonnal leíratta az ő játszandó szólamát. Milyen szerencse, mert Bukarest hirtelen visszakérte a kottákat, így a mi koncertünk elmaradt volna. Misi bácsi leleményességét és előrelátását dicséri, hogy a leírt kottákkal, szólamanyaggal megtarthattuk idejében a hangversenyt.

A későbbi években a kolozsvári filharmónia zenekarát többször is Guttman Mihály vezényelte. Egyik alkalommal oly sikerrel, hogy a műsor záró számát meg kellett ismételni. S ekkor jött a meglepetés: Misi bácsi beintette a zeneművet, lelépett a pódiumról, és hagyta muzsikálni a zenekart összefogó vezénylés nélkül. Az ekként hátrahagyott, de jól betanított mű mégis egységesen szólt, beleértve a színezést, a formarészek lekerekítéseit, a tempó- és hangulatváltozásokat, a zenei mondanivaló kidomborítását.

Misi bácsi nyugdíjas éveiben egy újabb gyümölcsöző ötlettel állt elő. Szombatonként saját családi házába hívta az általa ismert jó hangú és kórusszerető zenészeket. A kiskórusnyi, de négy szólamnak megfelelő „csapat” körülülte a nagy kerekasztalt, Misi bácsi kiosztotta az éneklendő kórusok szólamait, megadta a hangot és beintett minket. Nem is kellett vezényelnie, mi boldogan énekeltük a változatos, különböző korok és szerzők kórusait. Minden ilyen szombati alkalom után felemelő érzéssel távoztunk, alig várva a következő heti összejövetelt.




Tóth-Guttman Emese és édesapja, Guttman Mihály

Egyébként is otthonában többször meglátogattam Misi bácsit. Kedves kötelességemnek éreztem, hogy valahányszor megszerkesztettem és kiadtam egy kottát a romániai magyar zeneszerzők zongorára írt alkotásaiból, abból tiszteletpéldányt juttassak Misi bácsinak. Ilyenkor megnézte, átlapozta a kottát, elbeszélgettünk annak tartalmáról, a benne foglalt zeneszerzőkről és a művek megszólaltatásának problémáiról.

Záró emlékem Tordaszentlászlóhoz, mégpedig az évente megrendezett Szent László-napi kórustalálkozóhoz fűződik. Ez a találkozó valóságos népünnepély volt – és reméljük, az marad a jövőben is. A meghívott és benevezett erdélyi, külföldi kórusok utcai felvonuláson mutatták be népviseletüket. Misi bácsi pedig remekelt Tordaszentlászló díszpolgáraként, szervezőként és karvezetőként is. Mindenütt megjelent, ahol szükség volt rá: a templomban, a Szent László-szobornál, a Művelődési Házban, alkalmilag közreműködött a találkozó műsorközlésében, és közben buzdította, előkészítette kórusát a fellépésre. Egy szóval nélkülözhetetlen volt, mélyen vallásos volt Misi bácsi.

A fentiekben egybegyűjtött emlékeimmel búcsúzom szeretett Misi bácsitól, kegyelettel, aki ott nyugszik a Házsongárdi temetőben, hites felesége mellett.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. 

Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. 

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.