Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékeim Guttman Mihályról

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…



Guttman Mihály 1965. Nagy Imre rajza

Tehát elindítom magamban az emlékezés stációját. Előbb – bocsánat, de – idegen tollakkal ékeskedem, vagyis egy másoktól hallott történet következik. Anno dacumál a Zeneiskola bentlakásában egy diák tiltott dolgot művelt: dugiban cigarettázott. Egyszer csak előbukkant az igazgató, Misi bácsi. A diák ijedtében gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, de Misi bácsi már nyújtotta is a kezét parolára, közben kérdezősködött: „Mondjad, fiam, eleget gyakorolsz a hangszereden, a tanárod meg van veled elégedve?”, „Írtál a szüleidnek levelet?”. Hasonló kérdések hangzottak el, miközben Misi bácsi továbbra is markolta a diák kezét. Majd következett az utolsó, lényegbe vágó kérdés: „Mondjad, nagyon égeti a cigaretta a zsebedben a lábadat?!” Majd Misi bácsi feleletet nem várva szó nélkül távozott, az esetnek pedig nem lett várható utókövetkezménye, büntetése.

Midőn zongoratanár lettem a zeneiskolában, osztályomban sok tehetséges és szorgalmas diákom várta a közönség előtti zenekari hangversenyalkalmat. Ez a lehetőség 1968-ban adódott először, Misi bácsi karmesteri elképzeléseinek köszönhetően. Egy különleges, ritkán hallott mű, Vivaldi–Bach négy zongorára (csembalóra) és zenekarra írt versenyművét a tanítványaim szólaltatták meg. A hangverseny előtti próbákra karmesterünk a zeneiskola dísztermébe négy zongorát, illetve pianínót varázsolt – ami a hangszerek méretét és súlyát tekintve nem kis dolog. De a diákház pódiumára hogyan sikerült neki a négy hangszert összegyűjteni, azt csak ő tudná megmondani. Pedig az említett mű elhangzott, fénykép is készült róla.

Több előadott versenymű közül kiemelném az 1980-ban megtartott koncertet, amin előzetes kiválasztás alapján tanítványom George Gershwin: Kék rapszódiáját játszotta. A hangverseny érdekessége az volt, hogy mivel csak Bukarestben volt zenekari kottaanyag, onnan kérte kölcsön Guttman bácsi, és minden diákkal azonnal leíratta az ő játszandó szólamát. Milyen szerencse, mert Bukarest hirtelen visszakérte a kottákat, így a mi koncertünk elmaradt volna. Misi bácsi leleményességét és előrelátását dicséri, hogy a leírt kottákkal, szólamanyaggal megtarthattuk idejében a hangversenyt.

A későbbi években a kolozsvári filharmónia zenekarát többször is Guttman Mihály vezényelte. Egyik alkalommal oly sikerrel, hogy a műsor záró számát meg kellett ismételni. S ekkor jött a meglepetés: Misi bácsi beintette a zeneművet, lelépett a pódiumról, és hagyta muzsikálni a zenekart összefogó vezénylés nélkül. Az ekként hátrahagyott, de jól betanított mű mégis egységesen szólt, beleértve a színezést, a formarészek lekerekítéseit, a tempó- és hangulatváltozásokat, a zenei mondanivaló kidomborítását.

Misi bácsi nyugdíjas éveiben egy újabb gyümölcsöző ötlettel állt elő. Szombatonként saját családi házába hívta az általa ismert jó hangú és kórusszerető zenészeket. A kiskórusnyi, de négy szólamnak megfelelő „csapat” körülülte a nagy kerekasztalt, Misi bácsi kiosztotta az éneklendő kórusok szólamait, megadta a hangot és beintett minket. Nem is kellett vezényelnie, mi boldogan énekeltük a változatos, különböző korok és szerzők kórusait. Minden ilyen szombati alkalom után felemelő érzéssel távoztunk, alig várva a következő heti összejövetelt.




Tóth-Guttman Emese és édesapja, Guttman Mihály

Egyébként is otthonában többször meglátogattam Misi bácsit. Kedves kötelességemnek éreztem, hogy valahányszor megszerkesztettem és kiadtam egy kottát a romániai magyar zeneszerzők zongorára írt alkotásaiból, abból tiszteletpéldányt juttassak Misi bácsinak. Ilyenkor megnézte, átlapozta a kottát, elbeszélgettünk annak tartalmáról, a benne foglalt zeneszerzőkről és a művek megszólaltatásának problémáiról.

Záró emlékem Tordaszentlászlóhoz, mégpedig az évente megrendezett Szent László-napi kórustalálkozóhoz fűződik. Ez a találkozó valóságos népünnepély volt – és reméljük, az marad a jövőben is. A meghívott és benevezett erdélyi, külföldi kórusok utcai felvonuláson mutatták be népviseletüket. Misi bácsi pedig remekelt Tordaszentlászló díszpolgáraként, szervezőként és karvezetőként is. Mindenütt megjelent, ahol szükség volt rá: a templomban, a Szent László-szobornál, a Művelődési Házban, alkalmilag közreműködött a találkozó műsorközlésében, és közben buzdította, előkészítette kórusát a fellépésre. Egy szóval nélkülözhetetlen volt, mélyen vallásos volt Misi bácsi.

A fentiekben egybegyűjtött emlékeimmel búcsúzom szeretett Misi bácsitól, kegyelettel, aki ott nyugszik a Házsongárdi temetőben, hites felesége mellett.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is.