Benedek Dezső antropológus, nyelvész a Georgiai Egyetem professzora, vendégtanár Oszakától Kolozsvárig, számtalan tudományos publikációval és kutatói ösztöndíjjal rendelkezik, és nem mellesleg 18 nyelven ért és beszél. Szakterülete a nyelvészet, pszicholingvisztika, a pszichológiai antropológia, a roma etnológia, a japán, a kínai, a koreai és a vietnami nyelv és irodalom, a kulturális antropológia, a kelet- és közép-európai és ausztronéziai etnológia, a szociológia, a humánföldrajz, a szociál- és antropológiai pszichológia.
Kép: Szabadság/Szekeres Réka
Ebből a „rövid” felsorolásból is világosan látszik, hogy nem mindennapi az a tudományos életpálya, ami Benedek Dezső mögött áll, és ekkor még szót sem ejtettünk a személyiségéről és kalandos életpályájáról, amely innen Kolozsvárról indult, és bizonyára jó alappal szolgálna bármely mai forgatókönyvíró számára.
1950. május 14-én született Kolozsváron. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári 11-es számú Középiskolában kezdte (a mai Báthory István Elméleti Líceumban), de tizenhét évesen eltávolították az iskolából, mert szót emelt annak elrománosítása ellen. Makacs természete és az autoritást megkérdőjelező személyisége saját bevallása szerint azóta sem változott, és ezt a szemléletet adja tovább a mai napig is az egyetemi hallgatóknak.
Az Ipar utcában működő 12-es iskolában érettségizett, majd 1973-ban angol–német szakos diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. A nyelvek gyermekkorától vonzották, hétéves korában már nyolc nyelven beszélt. Önszorgalomból 16 évesen megtanult japánul, és ezt kamatoztatva 1971 és 1978 között japán nyelvet tanított Kolozsváron. 1978-ban 28 évesen egy római menekülttáboron át az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, és az emigráció első nehéz éveiben vasárnaponként jégszekrényeket mosott a járdán, hogy a megélhetését biztosítsa. Később beiratkozott a Pennsylvaniai Állami Egyetemre, ott 1987-ben doktori címet szerzett irodalom és kulturális antropológia szakon. Ugyancsak ezen az egyetemen dolgozott és tanított, majd ösztöndíjasként az egyetem megbízásából Tajvanon tanult kínai nyelvet és kultúrát. A kínai kultúra részeként elsajátította a tradicionális kínai konyha fogásait, majd ennek a tudásnak köszönhetően egy tankhajó szakácsaként dolgozott. Miközben bejárta Pápuától Brazíliáig a világ óceánjait, a legénység tagjai számára főzött, és cserébe kérte, meséljék el azokat a mondákat, történeteket, amelyeket ismernek. Ebből állt össze az a sokszáz oldalas néprajzi gyűjtemény, hangfelvételekkel, amely alapját adta az ausztronéz kutatásainak. Anyaggyűjtése közben Rejtő-regényeket meghazudtoló körülmények között bukkant rá a Tajvan délkeleti partvidékén található Orchidea-szigeten az ősközösségi körülmények között élő jami törzsre. Az egyetem támogatásával elutazott a csendes-óceáni szigetre, és ott töltött négy esztendőt. A szigetre jutás és az ott töltött idő rendkívüli kalandokkal telt, és miközben olvastam ezeket a történeteket, hol Rejtő Jenő regényei, hol Jules Verne rejtelmes szigetének kalandjai jutottak eszembe. Elképesztő volt az a hozzáállás, bátorság és elszántság, ahogy megismerkedett az itt élő törzs tagjaival, kiváló érzékkel teremtett kapcsolatot egy ismeretlen nyelven megszólaló, kőkorszaki körülmények között élő embercsoporttal. Egy év alatt megtanulta a nyelvet, lejegyezte a legendáikat, és a négy év alatt olyan antropológiai munkát végzett, amellyel feltárt egy addig teljesen ismeretlen törzsi kultúrát.
Adódik a kérdés: vajon van-e összefüggés egy parányi törzsi kultúra megismerésének, rehabilitációjának tapasztalatai és a kisebbségi erdélyi magyar közösség kulturális túlélésének kérdései között? Erre a választ maga a kitüntetett adja, amikor egy interjúban így fogalmaz: „…az erdélyi magyar kultúra ugyanolyan problémákkal küzd, mint ezek a kis távoli kultúrák. Olyan választóvonalhoz közeledik, amelyen ha túlmegy, akkor már nem lehet újjáéleszteni. Ez az a kritikus massza, ami nem más, mint a kultúra gazdasági felhajtó ereje. Azt jelenti, hogy abban a kultúrában, azzal a kultúrával meg lehet és meg kell élni.”
Nézőpontja szerint az erdélyi megmaradás kérdése az a használható, versenyképes tudás, amelyet a magyar oktatási intézményekben – az általános iskolától az egyetemekig – a lelkiismeretesen dolgozó pedagógusok és oktatók tudnak átadni a gyermekeinknek, hogy ezzel a tudással előnyhöz jussanak. Abban az esetben, ha olyan oktatási rendszert hozunk létre, amely nemcsak életképes, de előnyökkel is jár, akkor a románok is élnének a lehetőséggel, egyszerűen azért, mert a versenyképes tudás gazdasági hasznot is jelent.
Ezzel a szemlélettel oktat, nevel a mai napig, kérlelhetetlen ellensége az iskolai lógásnak, a nemtörődömségnek pedagógus vagy diák részéről, munkamódszerének lényege, hogy arra nevelje a hallgatókat, hogy naprakészek legyenek mindabból, amit az egyetemen tanulnak, és eszköze a mindennapi számonkérés, hogy a tudásuk valóban naprakész legyen.
Benedek Dezső szakmai és emberi életpályája minta lehet minden erdélyi fiatal számára, hogy ha kellő alázattal, kitartással a tudásuk maximumát nyújtva tanulnak, dolgoznak, úgy elérhetik álmaikat, komoly szakmai pályát futhatnak be, és közben olyan életet élhetnek, amely bármely regény lapjain megállná a helyét.
Jó szívvel ajánlom Benedek Dezsőt a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje állami kitüntetésre, kimagasló és példamutató szakmai és emberi értékei alapján.
(Elhangzott május 26-án Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában, Magyarország kolozsvári Főkonzulátusának díjátadó ünnepségén.)
Benedek Dezső (Kolozsvár, 1950. május 14. –) középiskolai tanulmányait a kolozsvári 11. Számú Középiskolában kezdte, de tizenhét évesen eltávolították az iskolából, mert szót emelt annak elrománosítása ellen. Más iskolában érettségizett, majd 1973-ban angol–német szakos diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1971 és 1978 között japán nyelvet tanított Kolozsváron. 1978-ban emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. 1987-ben doktori címet szerzett a Pennsylvaniai Állami Egyetemen irodalom és kulturális antropológia szakon. Ugyancsak ezen az egyetemen dolgozott és tanított 1987-ig. 1988-tól a Georgiai Állami Egyetem oktatója, 1991-től egyetemi tanára. A Tajvan délkeleti partvidékén található Orchidea-szigeten négy éven át vizsgálta a ősközösségi körülmények között élő jami törzs életét. Több kitüntetés és díj tulajdonosa.
Könyvei: The Story of Simina Vuhang: A Stone Age Odyssey. Akaprint LTD. Printers for the Hungarian Academy of Sciences. 2011, Budapest; First Step in Korean. Cluj University Press, 1999 (társszerzővel); Second Step in Korean. Cluj University Press, 1999 (társszerzővel); First Step in Japanese. Cluj University Press, 1999 (társszerzővel); Second Step in Japanese. Cluj University Press, 1999 (társszerzővel); Ghosts, Vampires and Werewolves: Eerie Tales from Transylvania. Orchard Books Publishing Company, New York, 1994 (társszerzővel); The Song of the Ancestors: A Comparative Study of Bashiic Folklore. Nan Tien, Southern Materials Center Inc., Taipei, 1991.
