Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Jancsi és Juliska a kolozsvári operában

Április utolsó hetében a Kolozsvári Magyar Opera két gyermekelőadást is bemutatott, mindkettőt Toadere-Kovács Dalma vezénylete és elgondolása alapján állítottak színpadra. Az előadás beharangozója szerint Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című gyermek­operáját az elemi osztályosoknak, míg Gaetano Donizetti Don ­Pasquale operájának egy átalakított változatát az 5–12. osztályos korcsoportnak ajánlották. A Jancsi és Juliska főszerepeit két szerep­osztásban játszották, a méltatás írója az április 25-i első előadáson vett részt, amelyben Jancsit Gáspárik Szilvia-Klára, Juliskát Gebe-Fügi Re­náta, a Méz-boszorka szerepét Mányoki Mária, míg az édesanya szerepét Székely Zsejke alakította. Az édesapát Peti Tamás Ottó játszotta, az Álomtörpe tündéri valóját Modra Noémi varázsolta a kicsik elé.

Az előadás elején a zeneszerző húga, Adelheid szerepében Székely Zsejke fogta meg nagyon ügyesen az előadás kezdését hangos szóval követelő fiatal közönség figyelmét – percekig kiáltozták, hogy „Kezdődjön, kezdődjön!” Peti Tamás Ottó bizonyította be nekünk, hogy a zengő férfihang Jancsi kisfiús hangjának tükrözésére alkalmatlan, ezért van szükség női énekesre ennek a szerepnek a megformálásához. Kedvességével és a színpadi könnyed, természetes jelenlétével egy fiatal fiú fogta össze az előadás jeleneteit, ám az ő kilétére, nevére nem derült fény, és szerepének lényegét vagy létjogosultságát sem sikerült megértenem. Az előadás bevezető részének szerepeit (Adelheid, a férfihangú Jancsi, fiatal fiú) játszó művészek neve sajnos nem szerepelt sem az opera honlapján, sem a nyomtatott és digitális reklámfelületeken.

Jancsi és Juliska gyermekopera zeneszerzőjének neve nem olyan ismert, pedig egy 1977-ben felfedezett kisbolygót (9913 Humperdinck) is elneveztek róla. További érdekesség, hogy a zeneszerző emléke előtt tisztelegve Arnold George Dorsey brit könnyűzene-énekes felvette a nevét, művésznevéül. Az „eredeti” Engelbert Humperdinck (1854–1921) nemcsak zeneszerzőként, hanem tanárként és zenekritikusként is dolgozott, több lapban jelentek meg írásai. Ő volt az, aki az első Mendelssohn-ösztöndíjat elnyerte 1879-ben, ami hozzájárult a fiatal zeneszerző itáliai tanulmányútjának finanszírozásához. 1880 és 1881 között Bayreuthban részt vett Richard Wagner Parsifal című operájának első színpadra állításában, később tanította is a német zenedráma megújítójának fiát, Siegfriedet. Fontos szerepet játszott az akkoriban még kevésbé ismert német nyelvű romantikus dalirodalom nagyja, Hugo Wolf műveinek nyilvánosságra juttatásában – ő ajánlotta többek között a Mörike-dalok (1889) publikálását a mainzi Schott kiadónál.




Gebe-Fügi Renáta (Juliska), Mányoki Mária (Méz-boszorka) és Gáspárik Szilvia-Klára (Jancsi) az előadás egyik jelenetében. Török Ádám felvétele

Humperdinck a Jancsi és Juliskát 1890-ben kezdte komponálni, a meseopera az ő unokahúgai bábjátékához írt négy dalból nőtte ki magát. Az opera hangszerelése és zenekari partitúrájának előkészítése idején Humperdinck halláskárosodást szenvedett, ennek következtében élete végéig részben siket maradt. A librettót a Grimm testvérek közismert meséje alapján a zeneszerző húga, Adelheid Wette (1858–1916) írta. Adelheid szövegkönyve jelentősen eltér a Grimm testvérek meséjétől, az ő változatában például Jancsi és Juliska anyja szerető édesanya, nem pedig gonosz mostoha. A librettót Ábrányi Emil fordította magyarra. Az operát végül 1893-ban mutatták be Weimarban Richard Strauss (1864–1949) vezényletével, hatalmas sikert aratva. Jancsi szerepét először Strauss későbbi felesége, Pauline de Ahna (1863–1950) alakította.

A kolozsvári előadás kezdetén az Adelheidot alakító Székely Zsejke néhány szóban felvázolta a mű keletkezéstörténetét – a gyerekek reakcióira mindvégig nagyon figyelt, továbbá a korosztály nyelvi és szellemi sajátosságaihoz igazította mondandóját. Elmesélte, hogy Adelheid Wette az ő kislányai iskolai szereplésére írt szövegkönyvet, melyhez testvére, Engelbert komponált kísérőzenét.

A mese tulajdonképpeni hőse, Juliska valósággal megelevenedett a szemünk előtt Gebe-Fügi Renáta játéka által: bájos, kislányos modorával, mozgásával és elképesztően aranyos mimikájával elhitette közönségével, hogy ő a valódi Juliska. A kissé esetlen, lustácska Jancsi karakterét is sikerült Gáspárik Szilvia-Klárának találóan megfognia. Kettőseikben szépen egymásba fonódó tiszta, kimunkált hangjukkal és ügyes játékukkal a figyelmüket még nehezen összpontosító apróságok körében is áhítatos csendet varázsoltak. A Jancsi kisfiús hangját „sikertelenül” visszaadó Peti Tamás Ottó észrevétlenül édesapává avanzsálódott – öblös hangja, szép, telt hangszíne valóban jobban illik az apai szerephez, a gyerekek hamar meg is tapsolták.

Vajon rendezői következetlenség vagy szándékos karaktercsere rejlik az anya szerepének ábrázolásában? Az elején házsártos, kétszínű, kegyetlenkedő asszonyként látjuk, pedig a szövegkönyv szerint az anyai szerep ez esetben nem társul negatív vonásokkal. Mindez nem tűnne fel, ha az opera végén az addig gonoszkodó anya nem karjait kitárva várná haza Jancsit és Juliskát. Az Álomtörpe álomhozását és a boszorkányos álomból való ébredést a gyermekkórus segít megérteni: amikor a tündéri Törpe énekel, a kórus alváshoz kibontott hajú tagjai behunyják szemüket, majd az álom eloszlásakor, a kedves fiú érintésére egyenként felébrednek. Bár nehéz lehet csukott szemmel mozogni a színpadon, egymásra figyelni és együtt énekelni, a gyerekek mégis ügyesen állták a próbát.

A boszorkány érkezését mélyvonósok, fagott, kürt, üstdob hangszíne jelzi. Mányoki Mária kifejező, hiteles színpadi játéka kompenzálja az olykor nehezebben érthető szövegmondását. Mézesmázosságával hiába igyekezett a gyerekek bizalmába férkőzni, mert a zenei nyelv összes eleme – dallama, ritmusa, hangszíne, dinamikája – más tartalmat sugall, mint a szöveg és a színpadi játék. Erre a gyerekek ösztönösen reagálnak is, kár, hogy ezt a kontrasztot nem tudatosították bennük. Érdekes lett volna példázni, hogy a zene miként mesél el különböző tartalmakat. Szó eshetett volna például a vadászkürtjellel, pengetéssel, pasztorális hangulatot árasztó zenével megfestett napfényes erdőről, vagy a testvérek táncra perdítő ritmusú, triangulumtól csillogó öröménekéről az édességház megpillantásakor. Szépen párhuzamba lehetett volna állítani, mondjuk az Álomtörpe énekét kísérő halk, harmonikus zenét és a gyermekkórus korálszerű imáját a boszorkány rosszindulatát leleplező baljós hangzásokkal. Bár már lassanként megszokott a Kolozsvári Magyar Operában, hogy a zenekar a színpadon, és nem a zenekari árokban játszik, a kísérő zenekarról, a zenekari hangszerekről is lehetne pár szót mondani a gyermekeknek, akik közül sokan talán először jönnek operába. Hasonló hiány szerintem, hogy nem esett szó a taps helyéről, szerepéről, sőt többször is a színpadról bátorították a közbetapsolást (Adelheid, Toadere-Kovács Dalma). Talán ha már a gyermekelőadások alkalmával elhangzana, hogy zenét, s nem pedig a mellettünk beszélgetőket hallgatni megyünk koncertre, operába, és hogy a mű végén dukál a taps, a felnőtt közönség körében is ritkulna a tételek közti, akár a művet félbeszakító taps és nem odaillő beszéd, kurjongatás…

Tudjuk jól, a gyerekek képzelete intenzíven kötődik a látványvilághoz. A Venczel Attila által tervezett jelmezek mesébe illőek. Ilyen például Juliska fodros gallérja, zoknija, ruhácskája, masnis copfjai, Jancsi micisapkája, rövidnadrágja, a boszorkány piros-arany, lángot idéző sállal ékesített fekete öltözéke, az Álomtörpe sziporkázó, a közönség akármelyik kislányát a lábáról levevő tündérruhája. Bár a díszlet ugyancsak Venczel Attila munkája, az kevésbé igényes kivitelezésű, kevés kellékkel, jelképes megoldásokkal dolgozik. Például a boszorkány kemencéje nem is jelenik meg a színpadon, a szereplők csak mímelik a levegőben, ahogyan belenéznek, lépnek, másznak. A vetített háttérképek sajnos ritkán találók, túl gyakran váltakoznak, és legtöbbjük egyenesen ízléstelen (hatalmas zöld boszorkafej, horror-mézeskalács, kísértetház, csontot fogó boszorkaárny, a happy endet okafogyottan jelző hatalmas smiley stb.). Ha már szükséges a vetítés, elég lenne három, lehetőleg egységes stílusú kép is: egy, a családi otthont szemléltető, egy erdős, és egy, a boszorka házát ábrázoló.

Dicséretes kezdeményezés, hogy gyermekeket megszólító előadások kerültek a Kolozsvári Magyar Opera repertoárjába. Van rá igény, s fontos is a jövő közönségét megfogni, a zene szeretetére és tiszteletére nevelni. Azonban ha az esemény leckeelőadás volt, ahogyan azt a bemutatót beharangozó, a karmesterrel készített, és a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent interjúban (Nagy-Hintós Diana – Toadere-Kovács Dalma: Reméljük, hogy a leckeelőadásokkal a jövő közönségét neveljük) olvashattuk, akkor miért nem hangzott el semmilyen magyarázat a mese tartalma és a zene közti összefüggésekről, vagy a közönség etikettjéről? Ha pedig nem oktató célú, csupán gyermekeknek szánt előadásról van szó, ahogyan a plakáton is megjelenik, akkor miért volt szükséges az operát csaknem felére lerövidíteni, megvágni?

Természetesen könnyebb egy elemi osztályos gyermeknek egy órát figyelni, mint kettőt, de ahogyan a Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának három felvonását évek óta élvezik, ugyanúgy talán a teljes Jancsi és Juliskát is megbírták volna. Ezúttal a két koncepció egyfajta szintézisét kapta a hallgató: megteremtődött a gyermekopera találkozása a leckeelőadással, mindkettő elemeiből szedegethetett puttonyába a kisiskolás, mind csodaélményeket, mind ismereteket.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Reményi Ede, eredeti nevén Hoffmann Ede, 195 éve született és 125 évvel ezelőtt fejezte be földi pályáját. A világ öt kontinensén ismert, virtuózként emlegetett, és Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére, Reményi Antal 1848–49-es honvédszázados.

A szabad játék örömforrás és egyfajta létezési forma. A kisméretű bunraku bábok és a hagyományos árnyfigurák, amelyek a Rumi László által rendezett Árnyak színháza című előadás szereplői, mondhatni Ofélia égi játszótársai. És a színpadi téren túl az izzó képzelet, az egymásba pörgő világok és a tündöklő varázsmókák különös figurái, akik a mesék hetedhétországából érkeznek meg az idős súgónő otthonába.

Az októberi ősbemutató óta kivételesen nagy népszerűségnek örvend a Kolozsvári Magyar Opera legújabb előadása, a Sándor Mátyás című musical. December 11-én a nem csak kolozsváriakból álló közönség ebben a naptári évben utoljára járhatott csodájára a Kerényi Miklós Gábor (Kero) Kossuth-díjas rendező kezdeményezésére létrejött előadásnak. Ebben a produkcióban Kerényi alkotótársai Szemenyei János, Cseh Dávid Péter és Mikó Csaba.

Amikor színpadon játszunk, a teljesítményünk nagyban függ a közönségtől is. Ha a közönség csak ül, passzív és teljesen csendben van, az egy vígjátéknál akár kínossá is válhat. Viszont egy közönség még lehet nagyon éber attól, hogy csendes. Ilyenkor szinte magunkon érezzük a nézők figyelmét, néha csak állunk a színpadon, és nem értjük, mitől vagyunk úgy felpörögve.

Az emberekhez mindig is általában nyitottan viszonyult, ez érződik a képein, hiszen ugyanazzal a nyitottsággal fordultak őfeléje is. Ma is zavarja viszont, hogy annak idején nem tudott több időt tölteni Mérában, úgy érzi, nem ismerte meg kellőképpen azt a világot. Ennek viszont van előnye is – ha a fotóalanyok tudtak volna a jöveteléről, alaposabban felkészülnek a fényképezésre, és a fotók már nem tükröznék a hétköznapok valóságát. „Olyanok ezek az emberek, olyan ruhát is viselnek, ahogyan munka vagy más elfoglaltság közepette találtam őket” – fogalmazott.

Első alkalommal rendeztek Bach-maratont Kolozsváron, a 337. éve született zeneszerző műveit tizenkét órán át – reggel 9-től este 9 óráig – játszották a Pietati evangélikus templomban. A rendkívül változatos műsort Johann Sebastian Bach műveinek széles repertoárjából válogatták. A maraton programja többek között azért is volt különleges, mert egyetlen koncerthelyszínen három billentyűs hangszer szólalhatott meg: orgona, csembaló és zongora.

Székelyhid színház

A Valahol Európában című előadással avatták fel idén augusztusban a székelyhídi Szabó József Ódzsa Városi Színházat, így a hetvenes évek után először ismét bérletes előadások kerülnek színpadra a partiumi kisvárosban. A nagyváradi Szigligeti Színház társulatai öt darabot hoznak el az idei évadban a kibővített és felújított érmelléki színházba, a helyiek pedig kis túlzással „színházi lázban” égnek, hiszen a vándorbérletek nagy része röviddel a meghirdetés után elkelt. Az épület felújításának nehézségeiről, a székelyhídi színi élet múltjáról, valamint a további tervekről a Szabó József Ódzsa színház igazgatójával, Fekete Katalinnal beszélgettem.

A tavalyi évet, főként így utólag, sok szempontból zárójelként élem meg. Főleg a bulik tekintetében. Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért.

kolozsvár kőszínház

Nemrég, márciusban tartották meg A színház közös tere – a közös tér színháza című többnapos rendezvénysorozatot – csak részben Kolozsváron, és főként az online térben –, amelynek időzítését a magyar színházművészet céljaira szánt, egykori Farkas utcai épület, a kőszínházként emlegetett teátrum felavatásának-megnyitásának kétszázadik évfordulója indokolta.

a csajod zenekar

Az 1970 és 1973 között évente megrendezett zenei eseményen kizárólag saját szerzeményekkel lehetett fellépni, a feldolgozásokat tiltották, ám a zenei műfaj nem volt megszabva. Négy fesztivál után az 1974. évit az akkori hatóságok már nem engedélyezték. 17 évi kihagyás után, 1990-ben a fesztivált újra megszervezték, ám anyagi források hiányában a sorozat ismét megszakadt. Az 1973. évi fesztiváltól 45 év telt el, amikor 2018-ban újraindult a sorozat. A siculus a székely név latin változata, egyértelmű tehát, hogy a helyszín Erdély, ezen belül pedig Székelyudvarhely.

Meister Éva színművésznő

Oda kellene figyelni a szabadfoglalkozású színészekre, akik a versek és az irodalom szószólóiként az országjárást választották, hogy a vidéket is kiszolgálják. Szabadúszóként mindenhonnan kizárják őket, se színházuk, se intézményes támogatottságuk nincs, így a szakma is alig vesz tudomást róluk. Meister Éva színművésznő harminc éve hűségesen szolgálja műsoraival a Kárpát-medence magyarságát. 2020-ban a világjárvány sem tudta leállítani, harmadmagával járta a világot, mert azt vallja: „Szolgálni kell! Ez a feladatom.”

Szabo Tibor színművész, Weöres Sándor Színház

Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig.

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.

Radnóti Zsuzsa, a Kortárs Magyar Dráma Díj alapítója

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma Díjat alapított, amelyet először tavaly ítéltek oda. Az idei átadóünnepség 2020. február 25-én volt Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban.