Április utolsó hetében a Kolozsvári Magyar Opera két gyermekelőadást is bemutatott, mindkettőt Toadere-Kovács Dalma vezénylete és elgondolása alapján állítottak színpadra. Az előadás beharangozója szerint Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című gyermekoperáját az elemi osztályosoknak, míg Gaetano Donizetti Don Pasquale operájának egy átalakított változatát az 5–12. osztályos korcsoportnak ajánlották. A Jancsi és Juliska főszerepeit két szereposztásban játszották, a méltatás írója az április 25-i első előadáson vett részt, amelyben Jancsit Gáspárik Szilvia-Klára, Juliskát Gebe-Fügi Renáta, a Méz-boszorka szerepét Mányoki Mária, míg az édesanya szerepét Székely Zsejke alakította. Az édesapát Peti Tamás Ottó játszotta, az Álomtörpe tündéri valóját Modra Noémi varázsolta a kicsik elé.
Az előadás elején a zeneszerző húga, Adelheid szerepében Székely Zsejke fogta meg nagyon ügyesen az előadás kezdését hangos szóval követelő fiatal közönség figyelmét – percekig kiáltozták, hogy „Kezdődjön, kezdődjön!” Peti Tamás Ottó bizonyította be nekünk, hogy a zengő férfihang Jancsi kisfiús hangjának tükrözésére alkalmatlan, ezért van szükség női énekesre ennek a szerepnek a megformálásához. Kedvességével és a színpadi könnyed, természetes jelenlétével egy fiatal fiú fogta össze az előadás jeleneteit, ám az ő kilétére, nevére nem derült fény, és szerepének lényegét vagy létjogosultságát sem sikerült megértenem. Az előadás bevezető részének szerepeit (Adelheid, a férfihangú Jancsi, fiatal fiú) játszó művészek neve sajnos nem szerepelt sem az opera honlapján, sem a nyomtatott és digitális reklámfelületeken.
A Jancsi és Juliska gyermekopera zeneszerzőjének neve nem olyan ismert, pedig egy 1977-ben felfedezett kisbolygót (9913 Humperdinck) is elneveztek róla. További érdekesség, hogy a zeneszerző emléke előtt tisztelegve Arnold George Dorsey brit könnyűzene-énekes felvette a nevét, művésznevéül. Az „eredeti” Engelbert Humperdinck (1854–1921) nemcsak zeneszerzőként, hanem tanárként és zenekritikusként is dolgozott, több lapban jelentek meg írásai. Ő volt az, aki az első Mendelssohn-ösztöndíjat elnyerte 1879-ben, ami hozzájárult a fiatal zeneszerző itáliai tanulmányútjának finanszírozásához. 1880 és 1881 között Bayreuthban részt vett Richard Wagner Parsifal című operájának első színpadra állításában, később tanította is a német zenedráma megújítójának fiát, Siegfriedet. Fontos szerepet játszott az akkoriban még kevésbé ismert német nyelvű romantikus dalirodalom nagyja, Hugo Wolf műveinek nyilvánosságra juttatásában – ő ajánlotta többek között a Mörike-dalok (1889) publikálását a mainzi Schott kiadónál.
Humperdinck a Jancsi és Juliskát 1890-ben kezdte komponálni, a meseopera az ő unokahúgai bábjátékához írt négy dalból nőtte ki magát. Az opera hangszerelése és zenekari partitúrájának előkészítése idején Humperdinck halláskárosodást szenvedett, ennek következtében élete végéig részben siket maradt. A librettót a Grimm testvérek közismert meséje alapján a zeneszerző húga, Adelheid Wette (1858–1916) írta. Adelheid szövegkönyve jelentősen eltér a Grimm testvérek meséjétől, az ő változatában például Jancsi és Juliska anyja szerető édesanya, nem pedig gonosz mostoha. A librettót Ábrányi Emil fordította magyarra. Az operát végül 1893-ban mutatták be Weimarban Richard Strauss (1864–1949) vezényletével, hatalmas sikert aratva. Jancsi szerepét először Strauss későbbi felesége, Pauline de Ahna (1863–1950) alakította.
A kolozsvári előadás kezdetén az Adelheidot alakító Székely Zsejke néhány szóban felvázolta a mű keletkezéstörténetét – a gyerekek reakcióira mindvégig nagyon figyelt, továbbá a korosztály nyelvi és szellemi sajátosságaihoz igazította mondandóját. Elmesélte, hogy Adelheid Wette az ő kislányai iskolai szereplésére írt szövegkönyvet, melyhez testvére, Engelbert komponált kísérőzenét.
A mese tulajdonképpeni hőse, Juliska valósággal megelevenedett a szemünk előtt Gebe-Fügi Renáta játéka által: bájos, kislányos modorával, mozgásával és elképesztően aranyos mimikájával elhitette közönségével, hogy ő a valódi Juliska. A kissé esetlen, lustácska Jancsi karakterét is sikerült Gáspárik Szilvia-Klárának találóan megfognia. Kettőseikben szépen egymásba fonódó tiszta, kimunkált hangjukkal és ügyes játékukkal a figyelmüket még nehezen összpontosító apróságok körében is áhítatos csendet varázsoltak. A Jancsi kisfiús hangját „sikertelenül” visszaadó Peti Tamás Ottó észrevétlenül édesapává avanzsálódott – öblös hangja, szép, telt hangszíne valóban jobban illik az apai szerephez, a gyerekek hamar meg is tapsolták.
Vajon rendezői következetlenség vagy szándékos karaktercsere rejlik az anya szerepének ábrázolásában? Az elején házsártos, kétszínű, kegyetlenkedő asszonyként látjuk, pedig a szövegkönyv szerint az anyai szerep ez esetben nem társul negatív vonásokkal. Mindez nem tűnne fel, ha az opera végén az addig gonoszkodó anya nem karjait kitárva várná haza Jancsit és Juliskát. Az Álomtörpe álomhozását és a boszorkányos álomból való ébredést a gyermekkórus segít megérteni: amikor a tündéri Törpe énekel, a kórus alváshoz kibontott hajú tagjai behunyják szemüket, majd az álom eloszlásakor, a kedves fiú érintésére egyenként felébrednek. Bár nehéz lehet csukott szemmel mozogni a színpadon, egymásra figyelni és együtt énekelni, a gyerekek mégis ügyesen állták a próbát.
A boszorkány érkezését mélyvonósok, fagott, kürt, üstdob hangszíne jelzi. Mányoki Mária kifejező, hiteles színpadi játéka kompenzálja az olykor nehezebben érthető szövegmondását. Mézesmázosságával hiába igyekezett a gyerekek bizalmába férkőzni, mert a zenei nyelv összes eleme – dallama, ritmusa, hangszíne, dinamikája – más tartalmat sugall, mint a szöveg és a színpadi játék. Erre a gyerekek ösztönösen reagálnak is, kár, hogy ezt a kontrasztot nem tudatosították bennük. Érdekes lett volna példázni, hogy a zene miként mesél el különböző tartalmakat. Szó eshetett volna például a vadászkürtjellel, pengetéssel, pasztorális hangulatot árasztó zenével megfestett napfényes erdőről, vagy a testvérek táncra perdítő ritmusú, triangulumtól csillogó öröménekéről az édességház megpillantásakor. Szépen párhuzamba lehetett volna állítani, mondjuk az Álomtörpe énekét kísérő halk, harmonikus zenét és a gyermekkórus korálszerű imáját a boszorkány rosszindulatát leleplező baljós hangzásokkal. Bár már lassanként megszokott a Kolozsvári Magyar Operában, hogy a zenekar a színpadon, és nem a zenekari árokban játszik, a kísérő zenekarról, a zenekari hangszerekről is lehetne pár szót mondani a gyermekeknek, akik közül sokan talán először jönnek operába. Hasonló hiány szerintem, hogy nem esett szó a taps helyéről, szerepéről, sőt többször is a színpadról bátorították a közbetapsolást (Adelheid, Toadere-Kovács Dalma). Talán ha már a gyermekelőadások alkalmával elhangzana, hogy zenét, s nem pedig a mellettünk beszélgetőket hallgatni megyünk koncertre, operába, és hogy a mű végén dukál a taps, a felnőtt közönség körében is ritkulna a tételek közti, akár a művet félbeszakító taps és nem odaillő beszéd, kurjongatás…
Tudjuk jól, a gyerekek képzelete intenzíven kötődik a látványvilághoz. A Venczel Attila által tervezett jelmezek mesébe illőek. Ilyen például Juliska fodros gallérja, zoknija, ruhácskája, masnis copfjai, Jancsi micisapkája, rövidnadrágja, a boszorkány piros-arany, lángot idéző sállal ékesített fekete öltözéke, az Álomtörpe sziporkázó, a közönség akármelyik kislányát a lábáról levevő tündérruhája. Bár a díszlet ugyancsak Venczel Attila munkája, az kevésbé igényes kivitelezésű, kevés kellékkel, jelképes megoldásokkal dolgozik. Például a boszorkány kemencéje nem is jelenik meg a színpadon, a szereplők csak mímelik a levegőben, ahogyan belenéznek, lépnek, másznak. A vetített háttérképek sajnos ritkán találók, túl gyakran váltakoznak, és legtöbbjük egyenesen ízléstelen (hatalmas zöld boszorkafej, horror-mézeskalács, kísértetház, csontot fogó boszorkaárny, a happy endet okafogyottan jelző hatalmas smiley stb.). Ha már szükséges a vetítés, elég lenne három, lehetőleg egységes stílusú kép is: egy, a családi otthont szemléltető, egy erdős, és egy, a boszorka házát ábrázoló.
Dicséretes kezdeményezés, hogy gyermekeket megszólító előadások kerültek a Kolozsvári Magyar Opera repertoárjába. Van rá igény, s fontos is a jövő közönségét megfogni, a zene szeretetére és tiszteletére nevelni. Azonban ha az esemény leckeelőadás volt, ahogyan azt a bemutatót beharangozó, a karmesterrel készített, és a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent interjúban (Nagy-Hintós Diana – Toadere-Kovács Dalma: Reméljük, hogy a leckeelőadásokkal a jövő közönségét neveljük) olvashattuk, akkor miért nem hangzott el semmilyen magyarázat a mese tartalma és a zene közti összefüggésekről, vagy a közönség etikettjéről? Ha pedig nem oktató célú, csupán gyermekeknek szánt előadásról van szó, ahogyan a plakáton is megjelenik, akkor miért volt szükséges az operát csaknem felére lerövidíteni, megvágni?
Természetesen könnyebb egy elemi osztályos gyermeknek egy órát figyelni, mint kettőt, de ahogyan a Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának három felvonását évek óta élvezik, ugyanúgy talán a teljes Jancsi és Juliskát is megbírták volna. Ezúttal a két koncepció egyfajta szintézisét kapta a hallgató: megteremtődött a gyermekopera találkozása a leckeelőadással, mindkettő elemeiből szedegethetett puttonyába a kisiskolás, mind csodaélményeket, mind ismereteket.
