Csirák Csaba Szatmár megyében évtizedek óta hiánypótló, vagyis – az értelmező szótár szerint – „hibát, hézagot betöltő, valamely hiányt megszüntető” tevékenységet folytat a magyar kultúra több területén. Fél évszázadnál is régebben vállal magára önkéntesen megannyi olyan közösségi és közéleti teendőt, amely más személyek erkölcsi feladata, kötelessége lenne. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy Csirák Csaba hatvan éve dolgozik mások helyett (is), így egyfajta magyar kulturális intézmény szerepét tölti be Szatmárnémetiben, sőt egész Szatmár megyében. Ezt a feladatkört normál körülmények között egy állami költségvetésből fenntartott művelődési ház látja el népes személyzettel, ehhez képest Csirák Csaba egymagában, ingyen, sok esetben saját zsebébe nyúlva végzi a (mások) dolgát. A továbbiakban megpróbálom összefoglalni, hogy mi mindennel foglalkozott az utóbbi hatvan évben a Csirák Csaba névre hallgató, egyszemélyes magyar kulturális intézmény.
Amikor az 1960-as évek első felében gyógyszerészasszisztensként Nagykolcsra került, még nem létezett médiamenedzser, rendezvényszervező szakirányú, főiskolai művelődésszervezői képzés – ő azonban így is sikeres művelődésszervezővé vált. Munkaórák után levetette a fehér köpenyt, és próbákat tartott az általa verbuvált szavalócsoportoknak munkahelyén, a patikában. Az elején csak egy szavalócsoport volt, majd később hármat is összeállított: egyet kisiskolásokból, egyet középiskolásokból, egyet pedig munkásokból.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében. Csirák Csabát egyre gyakrabban zaklatták, majd gyógyszerészként vidékről városba, Nagykolcsról Szatmárnémetibe helyezték. A hatóságok azt feltételezhették, hogy a nagyvárosiakat nem tudja majd mozgósítani, ez azonban nem így történt. Csirák Csaba magyar szerzők (pl. Sütő András) műveiből pódiumműsorokat kezdeményezett, amelyekben maga is fellépett, ráadásul Erdély több magyarlakta nagyvárosában. Természetesen ismét meggyűlt a baja a hatóságokkal. Az anyanyelvről szóló, Hiszek a szóban című irodalmi összeállításuk rendezője, Gyöngyösi Gábor a Szekuritátéra került, majd kiüldözték az országból. Csirák Csaba viszont a továbbiakban is próbálkozott. Miután az 1982-es Arany-évfordulóra az általa összeállított balladaműsor bemutatását a Szekuritáté letiltotta, Bartók-emlékműsorát pedig csak egy alkalommal adhatták elő Nagykárolyban, végérvényesen bezárult előtte minden ajtó.
A kényszerűségből vállalt többévi cselekvési tilalmat az 1989-es rendszerváltó események oldották fel. Ekkor elemi erővel, robbanásszerűen tört fel Csirák Csabából az addig mesterségesen elfojtott, felgyülemlett tettvágy. Egymás után kezdeményezte és helyezte sínre a máig élő, hagyományteremtő magyar közművelődési rendezvényeket: elsőként a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt (1990), majd következett a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny (1991) és az Itthon helyismereti vetélkedő (1993). Előbbi kettő az országhatárokon is átívelt, hiszen a Kárpát-medencei magyar diákoknak, fiataloknak hirdették meg kultúraterjesztési, nyelvművelési és hagyományápolási célzattal. Az Itthon helyismereti vetélkedő azért is volt hiánypótló, mert nagyon sok romániai magyar vajmi keveset tudott saját települése múltjáról.
Csirák Csaba alapító tagja volt a szatmári magyar orvosok és gyógyszerészek által 1990 februárjában bejegyeztetett Szent-Györgyi Albert Társaságnak. Ez volt a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezet, amely többek között kórházlátogatási programokat is indított, hét évig pedig önkéntesen működő telefonos lelkisegély-szolgálatot tartott fenn, elsősorban orvosok és lelkészek közreműködésével. A Szent-Györgyi Albert Társaság 1993-ban elindította az Otthonom Szatmár megye című magyar nyelvű könyvsorozatot, melynek Csirák Csaba a szerkesztője lett. A sorozatban egészen mostanáig 59 helytörténeti jellegű könyv láthatott nyomdafestéket, a történelmi témákon kívül a megjelent kiadványokban foglalkoztak egészségügyi és vallási kérdésekkel, de volt szó színjátszásról, oktatásról, a szatmári zsidók történetéről, színjátszásról és magyar népi építészetről is.
Mindezeken kívül – vagy mindezek előtt – Csirák Csaba színháztörténész a szatmári színjátszás történetének elkötelezett kutatója. E minőségében (is) évtizedek óta szinte mindennapos látogatója az általa elérhető irattáraknak, archívumoknak, könyvtáraknak. Dokumentumokat tanulmányoz, újságkollekciókban keres, kiadványokból jegyzetel, gigászi kutatómunkát végez. És persze könyveket ír. Tizenegy kötete jelent meg a már említett Otthonom Szatmár megye sorozatban, három pedig a szatmárnémeti Harag György Társulat színháztörténeti könyvsorozatában, egy a kolozsvári Ábel Kiadó gondozásában. Az összesen tizenöt könyvből nyolc színházi tárgyú, amely a szatmárnémeti színjátszással foglalkozik.
*
A jelen írás tárgyát képező Csirák-könyv* előszavából – amelyet Bessenyei Gedő István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának igazgatója, egyben a kötet szerkesztője jegyzett – a következőket is megtudhatjuk: a Huszonkilenc színházi évad című könyv kézirata előbb a Szatmári színjátszás a terrorok idején, majd a Szatmári színjátszás a három terror idején munkacímet kapta. Szatmárnémetiben az első dokumentált színházi előadást 1790-ben tartották. A kötet az elmúlt 230 év azon időszakáról szól, amikor az észak-erdélyi – benne a szatmári magyar, sváb és zsidó (magyar zsidó) – lakosság nagy megpróbáltatásoknak volt kitéve. Ez az időszak 1919 és 1948 közé esett, amikor három diktatúra (terror) is váltotta egymást – nem csoda, hogy a szatmári színjátszás ekkor élte a legnehezebb éveit. A szóban forgó, közel harminc év eseményei – legalábbis színháztörténeti vonatkozásban – még a szakmabeliek körében is alig ismertek. Nem véletlenül alakult így. A korabeli sajtótermékeket cenzúrázták vagy elhallgattatták, az egymást váltó politikai hatalmak sok tekintetben hírzárlatot akartak, kitudódás esetén mielőbbi feledésbe merülést. A Huszonkilenc színházi évad című kiadvány egyik érdeme, hogy ezen a téren is rendet tesz az érdeklődők tudatában. A szerző szavaival élve elénk tárja „azt a hihetetlen küzdelmet, amit Szatmárnémetinek 1918–1940 között meg kellett vívnia a magyar szó, a magyar színjátszás megmaradásáért”. Továbbá feleleveníti „azt a tragédiát, ami színjátszásunkat érte a fasizmus idején, különös tekintettel a német megszállás utáni 1944–1945 közötti időszakra”. Végül bemutatja „a kommunista terror alattomos, majd egyre nyíltabb fellépését […], amely színházvesztéshez vezetett”.
Ízelítőül felsorolnék néhányat a Csirák Csaba által számba vett intézkedésekből, amelyek a nagyapáink által első román időként emlegetett korszak magyar színházait, színjátszását sújtották.
„A román csapatok 1919. április 19-én […] vonultak be a városba. […] Szatmárnémeti akkor 38 000 lakosú […] nyelvi szempontból aránylag homogén, mert a sváb és zsidó származású lakosok döntő többsége is magyar anyanyelvű.”
Az új, 1919–1920-as színházi évadban „a szatmárnémeti magyar színjátszás megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe kerül.” A város tulajdonát képező színházépületet bérlő magyar igazgató bármikor – meghirdetett előadások, eladott jegyek esetén is – köteles egyik pillanatról a másikra szabaddá tenni a színház épületét az épp akkor ott szerepelni óhajtó műkedvelő vagy hivatásos román társulatnak.
A későbbiekhez képest enyhébbeknek tekinthető kezdeti kellemetlenségek után 1923-ban „Banu kultuszminiszter bejelentette, hogy fel kell oszlatni az Erdélyi és Bánsági Magyar Színészegyesületet (EBM).” A színigazgatókat Bukarestbe hívták, ahol a kultuszminiszter csak annak fejében volt hajlandó megígérni a nyolc magyar színház koncessziójának meghosszabbítását, ha írásban kifejezik egyetértésüket azzal, hogy az EBM Színészegyesületet fel kell oszlatni. A színházi ügyek intézésére a Vallásügyi és Művészeti Minisztérium alakított egy központi színügyi bizottságot bukaresti székhellyel. A továbbiakban „ez irányította az erdélyi magyar színjátszás ügyeit is, és az történt, amit Bukarest akart.”
Az 1923–24-es évadra „a hatalomnak belső aknamunkával sikerült ellentétet szítania a romániai magyar színházi erők között.” Szatmárnémetiben például a már megkötött érvényes koncessziós szerződést felbontva Gróf László nagyváradi színésznek adták bérbe a színházat, aki az addig közmegelégedésre tevékenykedő Szabadkay Józsefet románellenességgel és irredentizmussal vádolta meg. Hosszú ideig tartó huzavona vette kezdetét, ami egyebek között egy jó társulat szétveréséhez és közönségvesztéshez vezetett.
Idézet a Rendkívüli Újság 1925. június 22-i számából: „Szabadlábra helyezték a zilahi irredenta galambokat. […] A zilahi Wesselényi Kollégium két fehér galambja ellen az volt a vád, hogy titkos híreket visznek Magyarországra… A galambokat átszállították a bukaresti kémosztályhoz annak megállapítása végett, hogy csakugyan postagalambokról van-e szó, vagy sem. A nyomozóhatóságok a vádat elejtették, egyrészt mert a galambok nem postagalambok, másrészt mert a több hétig tartó nyomozás során semmi olyan adat nem merült fel, amely a vád valószínűségét támogatná.”
Idézet a Satu Mare nevű román hetilap 1928. január 22-i számából: „Erdélyi Miklós a nagyváradi és a szatmárnémeti színház igazgatója tavaly kért és kapott a budapesti művelődési és művészeti minisztériumtól 55 millió koronát. Ezt megismételte az 1928/1929-es évadban is, ami nem más, mint irredenta hazaárulás. Amíg ezeket a pénzeket nem küldi vissza Budapestre, nincs mit keresnie Szatmárnémetiben.” És ez csak a Bukarestből indított ellehetetlenítő kampány kezdete volt. (Azt azért érdemes megjegyezni, hogy Erdélyi egyéb szerződéses kötelezettségei mellett egy-egy előadásért 500 lej terembért fizetett, ki kellett egyenlítenie az épület világítási, vízfogyasztási és fűtési költségeit is.)
Az 1930-as években a gazdasági válság miatt az állami intézményekből tömegesen bocsátották el a magyar alkalmazottakat, nőtt a munkanélküliség, társadalmi szintű elszegényedés következett be. Az egyre erősödő fasizmus légkörében mindez a magyar közösséget fokozott mértékben sújtotta. A színház fenntartása, a színészek számára méltó életkörülmények biztosítása rendkívüli erőfeszítésekbe került. Szerencsére – talán a reménytelen helyzetből való kiútkeresés részeként – egyre több műkedvelő csoport jelent meg, amely színdarabok, operettek előadására is vállalkozott. Az egyházak keretében gyakorivá váltak a zenekari és kórushangversenyek. A különböző egyesületek közművelődési célú rendezvényeket és író–olvasó találkozókat szerveztek, tudományos előadásokat tartottak. Felvirágzott a magyar kórusmozgalom is.
A Hétfői Friss Újság 1930. december elsejei számában az olvasható, hogy a színház napról napra üres, és a közönség megfeledkezik arról, hogy a templomon kívül csak a színházban csendülhet fel a magyar szó.
Az 1932–33-as évadban az erdélyi magyar színjátszás zászlóvivőjének számító kolozsvári színház nem működött folyamatosan. „A kenyér nélkül maradt nagyváradi színészek kisebb csoportokba verődve lépnek fel, hogy beszerezzék a létfenntartásukhoz szükséges minimumot. Az aradi és temesvári magyar színház már hónapok óta nem működik, akárcsak a váradiak, csoportokba szerveződnek, és járják a városokat és falvakat, mert enni akarnak!” Egyetlen erdélyi társulat „élvezhette tíz hónapi munka után kenyérgond nélkül nyári szabadságát: a szatmári”. Nem sokáig. Szabadkay József igazgató napi küzdelmet folytatott a gazdasági válság okozta súlyos gondok leküzdéséért, a színházteremért, a saját díszleteiért, a színház elfogadható karbantartásáért. „Mindezek mellett kivett a saját zsebéből 260 000 lejt, és a szatmárnémeti színházépületben felépítette az első vidéki forgószínpadot.” „Jutalmul”, továbbá mert román nyelvű színtársulatra akkoriban Szatmárnémetiben nem mutatkozott igény, a városi tanács 1933 decemberében azt a döntést hozta, hogy a színház épületét az Astra Román Kultúregyesület kapja bérbe mozivetítés céljára.
Az 1933–34-es évadban „a színházak mozivá való átalakításával” a hatalom „a magyar többségű városokban a magyar színjátszás teljes lezüllesztését és az igazgatók” csődbe juttatását idézte elő. A magyar előadások kezdési idejét a leglehetetlenebb időpontokra tűzték ki, délelőtt fél tizenkettőre vagy este fél tizenkettőre. Ugyanakkor elég volt egy feljelentés, és a hatalom máris betiltotta az előadásokat.
Az 1934–35-ös évadban a városi tanács – a helybeli magyarság képviselőinek megkérdezése nélkül – bérbe adta a színházat az Astra Román Közművelődési Egyesületnek. Továbbá feljogosította az Astrát, hogy a termet kiadja albérletbe. Ilyen esetekben „a terem használatának fejében a magyar társulatnak a teljes bevétel 25%-át át kellett engednie az Astrának. A szokásos kedvezményektől, mint a színház fűtési, világítási költségei, a magyar társulat elesett. Sőt, a román nyelvű vendégjátékok alkalmával kötelező módon díjtalanul jelmezeket, díszleteket, kellékeket kellett biztosítania, emellett a fűtés, világítás költségeit is a magyar társulat fedezte. Azaz a magyar társulatnak kellett eltartania a román színjátszást városunkban. A magyar társulat a tizenkettőből évente négy hónapot játszhatott.” A hivatásos „színészek mindennapi bérét sokszor csak adományokból lehetett biztosítani. A (szigorú cenzúra miatt) a korabeli sajtóban azonban ennek nem adhattak hangot, sem a színészek, sem a közönség.” A magyar nyelvű műsoros előadások is szálkát képeztek a hatalom szemében. Ilyen előadások kiadásaira, illetve jótékonysági célokra is csak belügyminisztériumi engedéllyel lehetett gyűjteni, a kérést pedig előadás előtt legalább két hónappal kellett felküldeni Bukarestbe.
Az 1935–36-os évadban „a közoktatási minisztérium rendeletet adott ki, miszerint az ország minden törvényhatósági városának kötelessége gondoskodni arról, hogy a színházban állandó román színtársulat működjön, melyet megfelelő szubvencióval kell támogatni”. A Szatmárnémetiben megalakított román társulat „Nagybányán, Zilahon, Máramarosszigeten játszik a székhelyen, Szatmárnémetin kívül”. A város a román színigazgató részére „50 000 lej szubvenciót szavazott meg, ugyanennyit kapott a vármegyétől is. Ezen rendkívüli juttatások mellett díjmentesen kapja a színházépületet, fűtéssel és világítással együtt. A díszleteket, ha szükség van rá, a magyar színigazgató köteles biztosítani.” Egy évig „erőltették a román nyelvű előadásokat, aztán érdeklődés híján abba kellett hagyni”.
Az 1936–37-es évadban „a városháza részéről, akárcsak a megye pénztárából semmiféle támogatást nem kapott a magyar társulat”. A színházépület 1892-es megnyitása óta ebben a színi évadban történt meg először, hogy csonka évad jutott a szatmárnémeti közönségnek – a magyar színigazgató ugyanis alig két hónapra szóló játszási engedélyt kapott a hatalomtól.
Az 1937–38-as volt a második csonka évad. Egy „november 25-én kelt törvényrendelet értelmében 1937. december 1-től az összes színházak és filmszínházak előadásait a királyhimnusz intonálásával kell befejezni. A himnuszt kalaplevéve, állva és a legteljesebb tisztelettel hallgassák meg. Minden előadáson részt vesz egy rendőrségi megbízott, aki a legcsekélyebb rendellenességért eljárást indít. A rendelet elérte célját, nagyon sokan emiatt maradtak távol a színházi előadásoktól.”
Az 1938–39-es évad idején Szatmárnémeti polgármestere levélben tájékoztatta a rendőrséget arról, hogy a hivatal vezetői közül kiknek a házastársa származik „kisebbségből”. Bár a hivatali levelekben gyakran használják a „kisebbség” szót, ez nem vonatkozik minden nem román nemzetiségűre. A németek lehetnek németek, a zsidók is zsidók. Kisebbség: a magyarok. „A nácik minden erdélyi németesítési tevékenységet anyagi támogatásban részesítettek, ezért Románia pénzt kapott.” Hatósági jóváhagyással a németek és zsidók bármikor szervezhettek összejöveteleket, de a hatalom minden magyar megnyilvánulást akadályozott. Politikai szándék volt a városban többségben élő magyarok létszámának csökkentése.
A hatalom színházmegvonással (is) igyekezett kikezelni a városlakókat magyarságukból. Bár 1938 őszén a szatmári társulat „nagybányai szereplései telt ház előtt zajlottak, a hatalmas terembér, fűtés és más helyi hatóság által kirótt költségek miatt szinte üres pénztárral (92 lej)”, távoztak a városból. „Ebből kell fizetést osztani a színészeknek!” „December 2-án, az esti évadnyitót megelőző órákban egy bizottság vonult ki a színházba, és megállapította, hogy tűzrendészeti okok miatt a színházterem színházi előadások megtartására alkalmatlan. Arról senki nem szólt, hogy az előző napon az Astra Román Közművelődési Egyesület filmvetítéseire és román színjátszók fellépéseire miért volt alkalmas…”
1939 őszén a román hatóságok megyeszerte sok magyart letartóztattak. A magyar színházat is a legszigorúbb terror alatt tartotta a hatalom.
1940. szeptember 5-én bevonult Szatmárnémetibe Horthy Miklós. Ugyanezen a napon kapott munkaszolgálati behívót Radnóti Miklós. A zsidótörvények miatt tilalomlistára került mintegy 250 szerző. Sok száz színésszel és színházi emberrel lett szegényebb a magyar művészi élet. Szatmárnémetiben a korábban románellenesség és irredentizmus vádjával félreállított Szabadkay József színész, rendező, színigazgató előbb gettóba, majd vagonba került, a holokauszt áldozata lett. Felesége, Bermann Irma színésznő a család tulajdonában álló – és a román kivonulás után is megmaradt – díszletekkel, jelmezekkel segítette a városba érkező társulatokat. „A gettósításkor nem akart bevonulni. Tett ő annyit a román uralom alatt a magyar színjátszásért, hogy kivételezhetnek vele.” De nem volt kivételezés…
„Az előző húsz évben a román fasizmus béklyóiban próbált fennmaradni a magyar színjátszás. Most a magyar nácik terrorja alatt igyekszik létezni.” A fasiszta törvénykezés addig is mérhetetlen veszteséget okozott a magyar szellemi életben, azonban a szó szoros értelmében „végzetes fordulat” 1944 márciusában következett be, amikor a náci csapatok megszállták Magyarországot, majd vele együtt Észak-Erdélyt is. Hat szállítmánnyal összesen 18 861 zsidó személy került Szatmárnémetiből Auschwitzba 1944. június 1-ig.
1944. szeptember 16. és 19. között háromszor szőnyegbombázták Szatmárnémetit, majd bevonultak a szovjet és román csapatok.
1944 novemberében az 1940 előtti őrseikre visszatért román csendőrök több mint ezer magyar férfit irányítottak a földvári haláltáborba Szatmár megyéből. 1945 januárjában szovjet katonák több mint 5000 sváb származású férfit és nőt küldtek a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokan közülük soha nem látták viszont szülőföldjüket.
Mivel a szatmárnémeti színházépület a bombázások miatt alkalmatlanná vált előadások megtartására, az orosz parancsnokság a Cecil épületét utalta ki színjátszásra. „A társulat konzorcium rendszerben működött. Ez azt jelentette, hogy semmilyen állami támogatást nem kapott. Az előadások bevételéből megmaradt tiszta jövedelmet osztották el a színészek között.” Színügyi bizottság alakult, ami ideológiai cenzúrát jelentett, továbbá 1989 decemberéig nemcsak a bemutatott darabokat, de a hirdetményeket és a falragaszokat is jóvá kellett hagyatni.
Az 1945–46-os évad „a teljes balra át” jegyében zajlott, csak a színészeti vezérfelügyelő által javasolt „nevelő célzatú” darabokat tűzhette műsorára a színház.
1946–47-es évad. Enyedi Sándor: Öt év a kétszázból. A Kolozsvári Magyar Színház története 1944 és 1949 között című könyvében olvashatjuk, hogy a kolozsvári román nemzeti színház és opera összesen 27 milliárd 900 millió lejnyi támogatást kapott. A kolozsvári magyar színháznak – amely operatársulattal is rendelkezett – 4 milliárdból kellett kijönnie. A nagyváradi román színház 850 millióból gazdálkodott, míg a magyar 300-ból. A szatmári a legcsekélyebb állami támogatásban sem részesült.
A 1947–1948-as évad során a színházak szakmai szótárába bekerült „a munkástömegek marxista nevelése” kifejezés. Politikai döntés nyomán két új központba szervezték az erdélyi színházakat, ami a gyakorlatban a szatmárnémeti és az aradi társulatok felszámolásával járt. A politikai színjátékot szakmai mezbe öltöztették, és az intézkedést a két megszüntetett társulat „gyenge teljesítményével” indokolták. (Megjegyzés: a Szatmárnémetiből elbocsátott színészek közül többen a kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi színházak erősségei lettek.) Szatmárnémeti 1956-ban kapott újra színházat, amikor Harag György Nagybányáról költözött ide társulatával.
A szatmárnémeti színjátszás 1919 és 1948 közötti története alcímű könyvből kiragadott fenti részek csupán cseppek huszonkilenc színházi évad megpróbáltatásainak tengerében. A túlélésért küzdő magyar színtársulatok sérelmeinek bőséges összeírása, a rájuk kényszerített mostoha körülmények gazdagon dokumentált felvázolása is rengeteg utánajárást, hatalmas munkát igényelt. Azonban Csirák Csaba új könyvének terjedelmileg nagyobb részében olyan – elsősorban színháztörténészeknek szánt – adatokat találunk, amelyek összegyűjtése és feldolgozása egyenesen gigászi teljesítménynek mondható.
A szerző hangyaszorgalmának köszönhetően egyetlen kiadványba gyűjtve, huszonkilenc évadra lebontva a következőket is megtudhatjuk: a szatmárnémeti magyar színigazgató neve, személyével kapcsolatos főbb információk; a színészek névsora; repertoár; napokra, kezdési időkre lebontott játékrend; előadások száma, műfaj szerinti megoszlása, nézettsége; kibocsátott színlapok, színlaptöredékek, bérletek; vendégelőadások, foglalkoztatott vendégművészek; a hatalom által mesterségesen, ártó szándékkal előidézett anyagi nehézségek; színészi jövedelmek; szemelvények a lapokban megjelent kritikákból.
A könyv függelékéből a következő adatok tudhatók meg, szintén évadokra lebontva: színigazgatók, rendezők, karmesterek, díszlet- és jelmeztervezők nevei; az 1919–48-as időszakban Szatmárnémetiben fellépett színházi személyek névsora; az ugyanekkor Szatmárnémetiben bemutatott darabok szerzői, címei és műfajai; felhasznált irodalom és sajtótermékek.
Csirák Csaba 2003-ban 50 év krónikája címmel olyan könyvet jelentetett meg, amelyben az 1953-ban Nagybányán alakult, majd 1956-ban Szatmárnémetibe költöztetett társulat történetét írta meg 1953-tól 2003-ig. 2008-ban Színházi élet Szatmáron 1898–1918 címmel publikált könyvében további húsz esztendő eseményeit foglalta össze. Így elmondható, hogy Csirák Csaba a jelen írásban bemutatott kötetével együtt a 230 éves hivatásos szatmárnémeti magyar színjátszás egy híján száz évét dokumentálta; és természetesen amellett se menjünk el szó nélkül, hogy további öt színházi tárgyú könyvet is megjelentetett, amelynek középpontjában szintén a szatmárnémeti színjátszás áll.
* Csirák Csaba: Huszonkilenc színházi évad Szatmárnémetiben. A szatmári magyar színjátszás története 1919 és 1948 között. Profundis Kiadó, Szatmárnémeti, 2021.
