Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.
Hogy elfogódottan ítélem meg az akkor történtek fontosságát? Lehet. Hiszen az 1956–1957-es évek fordulójáról van szó, a korról, amelyről a történelem számos olyan eseményt jegyzett föl, amelyek fényében az a bizonyos szavalóest eltörpül. Csakhogy a dolognak van egy másik, hasonlóan érdekes olvasata is: miképpen járulhatott hozzá a kor feszültség terhes hangulata egy olyan vállalkozás sikeréhez – mert siker volt a javából, – amely a szerelmi lírára épült? A válasz természetesen nem lesz mentes a szubjektivizmustól, hiszen az események cselekvő részese voltam, így hát elsősorban a magam szemszögéből ítélem meg a történteket, s utalok majd arra, miképpen éltem meg azokat a napokat, miképpen hatottak további életemre.
Ennek fényében, azt hiszem, az elejétől kell kezdenem. 1956 őszétől, amikor elsőéves matematikusként a versmondó gárda tagjává váltam. Aradról jöttem, nagyon fiatal versimádóként, s nem tagadom, a megmutatkozás szándékával. Annyit azonban pontosítanék, hogy nálam nem a szereplés szándéka volt az indíttatás. Én a verset szerettem. Aradon híres magyartanáromtól, Ficzay Dénestől megtanultam, hogy az írott vers úgy válik igazán katartikus hatásúvá, ha művészi a közvetítése. Az aradi Vegyes Líceum számon tartott szavalója voltam. Két iskolatársammal együtt, akik színire készültek, rövid ideig Zala Béla előadóművész óráira jártunk. Csapnivaló tanár volt. De hogy szavalt, Istenem! Ezzel a bagázsival kopogtattam a Bolyai színjátszó csoportjának ajtaján, amikor szerét vettem, hogy szavalóest készül.
A csapat jól összeforrt társaság volt, sikeres színielőadásokkal a tarsolyában. Hogy rövidre fogjam: a magyar szerelmi líra színe-javából választhattunk. Úgy emlékszem, teljesen szabadon. Azt hiszem ez a körülmény hozzájárulhatott az est sikeréhez. Nem kiosztották a verseket, hiszen ha igen, aligha jutott volna nekem József Attila Ódája. Merész vállalkozás volt ez részemről, az alig tizennyolc éves gólyától!
A rendezőnk Szíjártó Sándor volt, a magyar opera munkatársa. Dacára annak, hogy a kor szokása szerint javadalmazás nélküli társadalmi feladatként osztották rá ezt a megbízatást, nagyon komolyan vette. Heti ös - szejöveteleken dolgoztunk. Intenzív artikulációs és nyelvhelyességi tréningeket tartottunk. Akkor is, amikor a magyarországi forradalom hírei és hatásai Kolozsvárra is begyűrűztek, és a Főtéren kivont szuronyú katonák meneteltek körbe-körbe. Ahogy visszagondolok, a rendezőnk a beszédtechnikánk csiszolására koncentrált, hagyta érvényesülni egyénre szabott versfelfogásainkat. A csapatunk lelke Banner Zoltán volt. Mindannyiunk kellemes, közvetlen jó barátja. Mint későbbi levelezésünkből megtudtam, fiatal gyakornokként a rendezvény tanárfelelőse volt, amit pillanatig sem éreztetett velünk. A felkészülés végén megjelent a próbán két tanár: Antal Árpád és Gálffy Mózes. Akkori eszemmel ezt úgy értelmeztem, hogy meghívásuk udvariassági gesztus volt az irodalomtörténész és a nyelvész irányába. Ezt akkor is természetesnek tekintettem, most is annak tekinthetném. Azt viszont, hogy a gépírásos, sokszorosított program szerint ők lettek volna az esemény rendezői, már kevésbé! Csodálom, hogy nevezettek nem tiltakoztak a csúsztatás miatt, amit aztán a korabeli sajtó is átvett…
Úgy emlékszem, 1956. december 30- án volt a bemutatónk. Jordáky Lajos a kor elvárásai szerinti fanyelven a szocialista kultúrharc részének minősítette a rendezvényt. És kezdődhetett a műsor. Nem mindennapi közönségsikere volt. Az előadás végeztével Jordáky magához hivatott: „Maga ugye matematikus? Azt hiszem, az Ódát csak egy matematikus tudja ilyen tökéletesen elszavalni.” Fürödtem a sikeremben. Másnap, szilveszterkor töltöttem be a tizennyolcadik évemet… De hasonló dicséret illette meg a csapat valamennyi tagját! Elég, ha beleolvasunk az estről tudósító újságcikkekbe. Hadd idézzek ezekből néhány gondolatot: „Versben kellene azt megírni – s olyan őszintén elmondani, olyan igazat és szépet akarással, ahogyan ezen a mai estén hallottam verset mondani. Áhítat-, igen áhítatteremtő szavalóest volt. Négyszemközt voltunk a művészettel. (…) Nem sorolom fel, mert amúgy sem tudnám elkészíteni a teljes érték-katalógust. Nem hálálhatom meg, és nem köszönhetem meg külön-külön mindegyiknek. De megköszönöm valamennyiüknek” – írta Bodor Pál az Utunk 1957. január 12-ei számában. Kántor Lajos az Előre 1957. február 27-ei számában úgy fogalmazott: „Nagyobb dicséretet nem mondhatunk a szavaló estről, mint ha megállapítjuk, hogy az előadás nem maradt a nagyszerű vállalkozás mögött. Hónapok kitartó munkájának, lelkesedésének eredménye csúcsosodott ki a nagyszámú közönség viharos, újrázó tapsviharában.”
Kezdetben talán a rendezőben is felmerülhetett a kétely, hogy esetleg túl fiatal lennék az Óda megszólaltatására, de sikerült bizonyítanom. Az évek során többen is emlegették a versmondásomat. Sok visszajelzés jutott el hozzám, és ha csupán ezeket számítom, nyugodtam mondhatom, hogy az est sokaknak eseményszámba ment. Példaképpen említeném, hogy a 2000-es évek elején ismerkedtem meg Jancsik Pállal. Átmenetileg a Szabadságnál dolgozott. Bemutatkozás utáni első mondatában ama verses estet említette. Több mint fél évszázaddal az esemény után!
Akkori szereplésemnek egy másik emlékezetes következménye volt, hogy Nagyenyeden megismerkedtem Dankanits Ádámmal. Oda vittük a rendezvényt. A Bethlen-kollégiumban laktunk, és valahol a városban szerepeltünk. Az előadás után a Dankanits házaspár odajött hozzám, és méltányolta a teljesítményemet. A kiszállásra a kolozsvári cipőgyár autóbusza szállított bennünket. Hazajövet, a buszon Dankanits Ádám mellett ültem. A társaság Szabó Gyula akkor megjelent Gondos atyafiság című faluregényéről vitatkozott, amely azidőtájt nagy könyveseménynek számított. Közben a jófajta enyedi leányka, amiből néhány demizsonnyit kaptunk honoráriumként, egyre jobban éreztette hatását a borivók soraiban, és a társaság többi része kidőlt. Ádámmal maradtunk józanok, és kellemesen átbeszélgettük az utazás hátramaradó részét, amely jó hosszúra sikeredett, mert a sűrű hóesésben autóbuszunk eltévedt. Dankanits abban az időben az enyedi múzeum igazgatója volt. Gyakran látogatott haza a szüleihez Kolozsvárra. Tartottam vele a kapcsolatot, ami Vásárhelyi Péter enyedi kollégám közvetítette üzenetváltásokból állt. De közös programjaink is voltak Kolozsváron. Az utolsó találkozásunkon, hármasban leendő feleségemmel, egy preklasszikus koncerten vettünk részt. Ekkor már negyedéves voltam…
Számomra az esemény nagy hozadéka barátságom Banner Zolival. Elsőévesek voltunk: ő elsőéves gyakornok, én elsőéves egyetemista. A korkülönbség és merőben különböző civil foglalkozásunk dacára, amikor alkalom adódott, jól elbeszélgettünk. Egyszer, az 1960-as évek elején két hetet töltöttünk Magyargyerőmonostoron, egy úgynevezett falusi kulturalizáláson. Zoli akkor említette nekem, hogy pódiumműsorokat indít, sőt megkérdezte, nem lenne-e kedvem közreműködni. Nem tudom, komolyan gondolta-e… Neki és Szőcs Jutka szavalótársamnak köszönhetem, hogy összeálltak az ereklyéim, a szavalóesttel kapcsolatos dokumentumgyűjtemény.
Közben megtudtam, hogy Antal Árpád állította össze a versek jegyzékét, amiből aztán válogattunk. Foglalkoztatta később a szavalóestekkel kapcsolatos dokumentáció, és gyűjtötte hozzá az anyagot, de tudtommal a közzététel szándéka csak szándék maradt.
A Szeretlek, kedvesem-et az Arany János-est követte. Valamelyik költeményét elmondtam, de nem emlékszem melyiket. Ez másodéves koromban volt. Hangulatilag a fölkészülés merőben különbözött az előzőtől. Gálffy Mózes itt valóban a rendező szerepét sajátította ki. Válogatott, és a saját ízlése szerint próbálta alakítani a szavalatokat. Nem hiszem, hogy azok hasznára. Az én előadásomra biztosan nem. Ez az est nem a szavalókról, hanem a rendezőről szólt. Emlékszem, hogy a kiszállásokra – mert azok is voltak – már el sem mentem. Ezzel ért véget versmondói pályafutásom.
A képen látható a Szeretlek, kedvesem plakátja. Ez is telitalálat volt. A stílusából ítélve Zichy Mihály ecsetje alól kerülhetett ki az eredetije. Könyvillusztráció lehetett, ezt nagyította ki a plakát készítője. Minden szavaló kapott belőle. Az enyém elkallódott, Banner Zoli küldött egy másolatot a sajátjáról. Amely értékes dokumentum. A valamikor kifüggesztett plakátok egyike lehetett, mert alatta olvasható a szöveg: „Vasárnap (II. 24-én) du. 4-kor és este 8-kor. Jegyek az ARTA-nál és Kelemen Istvánnál kaphatók”… Nem emlékeztem, hogy ugyanaznap két előadást is tartottunk. Arra sem, hogy a jegyek pénzbe kerültek.
A közönség főleg diákokból állt. Abban a nyomorúságos időben egy diák számára nem volt az a kevés pénz, amit szimbolikusnak lehetett volna nevezni. De lehetett fizetőképes a közönség, mert különben nem lett volna két előadás. Ha más nem is, mindez bizonyítja a szavalóest átütő sikerét.
A biológiai óra ketyeg, és a még élő szem- és fültanúk túl vannak a nyolcvanon. S bár elsősorban nem rájuk gondolok ebben a kezdeményezésemben, örülnék, ha eljutnának hozzájuk is ezek a sorok. Talán az utolsó vagyok az eseményre emlékezők közül, aki ezt szívügyének tartja…
Idéztem Kántor Lajos kritikájából. Tőle származik az est legrészletesebb bemutatása. Beszélgetéseinkben néhányszor szó esett arról az első szavalóestről. Pár évvel ezelőtt őt is be szerettem volna vonni valamilyen, a mostanihoz hasonló emlékfelidézésbe. Más témában beszéltünk meg egy találkozást, amit én jobbnak láttam közelgő 80. születésnapja utánra halasztani. Biztos szóba hoztam volna a szavalóestet is. Sajnos, erre már nem kerülhetett sor…
