A bábu eleven beszéde
„Uncsi” bábszínház
Amikor egy bábu nem mond semmit
Bábu és ember ősi kapcsolata
„Ez nem bábszínház, ez mesemondás volt. Uncsi” – mondta egy hétéves kisfiú egy bábelőadás után. Pedig nagyon szép történetről volt szó, melyet veretes, igényes szöveggé írtak át. Ez a kisfiú valójában nagyon szereti hallgatni a mesemondást, s ha jó a mese, akkor sem unalmas, ha hosszú. Az előadás nem volt hosszú, új volt számára a történet, a szöveget minőségi zene, egységes és igényes látvány egészítette ki, akkor mégis mi volt a bökkenő? Az, amit valóban nem lehet jobban megfogalmazni, mint ez a gyermek: nem a bábszínház sajátos nyelvén szóltak hozzá.
Nem volt öröm látni a bábukat? De igen. Nem tetszett a zene? De tetszett. Valóban minden rendben volt külön-külön. Miért nem együtt? Mert szavakkal magyarázták el azt, amit látunk, sőt, azt is, amit látnunk kellene, a muzsika is kizárólag illusztrálta azt, amit elmondtak. A mese nem lett volna unalmas, ha elmondták volna, és mesemondás közben szabadon szárnyalhatott volna a fantáziánk. De sajnos, kész képeket, hangokat kaptunk, amelyek ahelyett, hogy felkeltették volna az érdeklődésünket, koloncként csüngtek a történeten. A szavakat egyre nagyobb tehernek éreztük, soknak, fárasztónak, és haragudni kezdtünk rájuk. Haragudni, mert úgy éreztük, lebénítják a bábukat, akik miattuk nem tudnak megmoccanni. Mert a szavak uralják a tárgyakat, amelyek kizárólag a beszéd ritmusára mozdulnak meg. A fej a hangsúlyos szótagokra bólogat és a mondat végén minden áll és mozdulatlan. Sajnos, a szavak miatt kezdtünk el gondolkodni a zenén is.
Mi történt velünk, nézőkkel és a bábukkal? Az első percekben érdekesek voltak, mert az újdonság erejével hatottak. Ameddig volt mit felfedeznünk rajtuk, addig érdeklődtünk irántuk, ám ez nem tartott sokáig, és valójában hamar világossá vált: ez a kapcsolat nagyon egyoldalú. Annyit tudunk meg róluk, amennyit mi önerőből fel tudunk fedezni, ezért hamarosan feladtuk, más irányba terelődött a figyelmünk. A bábu nem lepett meg semmivel, és nem tett izgatottá azzal sem, hogy titkai vannak. Elmondta, mit fog tenni, majd megtette, közben vagy utána magyarázta, minősítette, vagy arról beszélt, mit érez, mit gondol, mit lát. Túl hamar ki- és megismertük. Nem volt eleven a kapcsolatunk. A tárgyak nem tudtak megelevenedni, a halott tárgyak passzivitása minket is passzívvá tett irántuk, ezért ösztönösen kezdtük keresni azt, ami érdekes, ami változik, ami eleven, amihez valóban közünk lehet. Így kezdtünk figyelni az emberre, aki a bábu mellett állt, és idővel már csak a bábosra figyeltünk. Hallgattuk szavait, figyeltük hogyan énekel, hogyan mozgatja a bábukat, miként zenél hangszereivel, éppen az kötött le, ami valójában nem is az előadás része, ami a játékszabály szerint nincs is. A szavak is valahol elvetéltek félúton. Folyamatosan tudatában voltunk annak, hogy egy ember, a bábos mondja őket, és nem a bábu. Erről nem tudtunk elfeledkezni, mi több, bosszantott, hogy folyamatosan vétünk a játékszabály ellen, azzal állunk kapcsolatban, akivel nem kéne. Megszegjük a konvenciót: a bábura kellene figyelnünk, hinnünk kell, hogy ő beszél, de képtelenek voltunk rá. Ám valójában ez a kapcsolat sem létezett, mert elmentünk egymás mellett, bábos és néző. A bábos közölt valamit, és legjobb igyekezete ellenére sem jutott el hozzánk az, amit nekünk szánt. Minél jobban törekedett, hogy eljuttassa hozzánk mondandóját, annál jobban nőtt bennünk az ellenkezés, vagy az érdektelenség, így üzenete annál kevésbé érdekelt. Mert ott volt köztünk egy akadály, a bábu. Köztünk volt, és mint egy idegen ütközőfelület elhárított, más irányba terelt minden felénk irányított ingert, információt. A bábos fokozottabban figyelt ránk, nekünk játszott, mi pedig a bábutól vártuk a figyelmet, őt figyeltük. Mi úgy éreztük, a bábos a bábu és köztünk van, zavaró tényezőként, a bábos pedig akadálynak érezte a bábut a néző fele. Ha csak erre a két különböző helyzetre gondolunk, máris nyilvánvaló, miért nem működik így semmi: fölöslegessé vált a bábu egy bábszínházi előadásban.
A bábu nem lehet a szavak rabja
Egyetlen módja van annak, hogy a bábu hozzánk szóljon: a bábu és annak élete legyen a központban, hogy minden irányból rá irányuljon a koncentrált figyelem. Kérdés az, ha a bábos a bábját élteti, és szeretné, hogy a bábja lépjen kapcsolatba a nézővel, akkor miért szűkíti le a szavak nyelvére a kapcsolattartást? Köztudott tény, hogy emberi kapcsolatainkat 65 százalékban a nem verbális kommunikáció teszi ki. Miért gondolnánk akkor, hogy a bábura erőszakolt nagy mennyiségű szóbeli közlés működhet bábu és néző között? Ha a bábu testbeszédére és a mimikájára koncentrál a bábos, akkor szavai is a bábu szavaivá válnak. Így arra is rájön, mennyire egyszerűbb, célravezetőbb a nonverbális kommunikáció, milyen felszabadító erővel hat a beszédére mindaz, amit a mozdulatok irányával, rajzolatával, koreográfiájával, ritmusával és energiájával tud közölni. „Uncsi” a sokat beszélő, vagy csak beszélő bábu, mert nincs szabadsága, szabadság nélkül pedig nincs élvezet, élvezet nélkül nincs játék. Az amúgy műalkotás értékű bábuk alulmaradtak egy szobor vagy egy érdekes tárgy mellett, mert a szavak rabjai voltak, akik zsarnokmód irányítani akarták gondolatainkat, és nem törődtek érzéseinkkel, hiszen ők maguk sem éreztek. „Pedig maga a beszélt nyelv is mutatja, milyen fontos szerepet játszik a kommunikációban a testbeszéd. Íme néhány fordulat a sokból: fenn hordja az orrát, arcizma sem rándul, föllélegzik, vállat von, fel a fejjel, állj sarkadra, állok elébe, seggnyaló. Lehet, hogy egy-egy kitétel megakad az olvasó torkán, mégis kénytelen lesz megveregetni a vállunkat, mert a legtöbb kifejezéstől biztosan tágra nyílik a szeme. Az az ökölszabály, hogy nyakon öntjük a nyelvi fordulatokkal, aztán meglátjuk beadja-e a derekát, vagy hátat fordít az egésznek. Reméljük, teljesen leveszi a lábáról a kínálat, és végül meghajol érveink előtt” – írja Allan Pease a Testbeszéd enciklopédiája című könyvében.
Ha egy bábunak nincs saját energiája, ritmusa, nem beszédes a teste, a tekintete, a légzése, akkor nem érez, nem gondolkodik, nem él. Ha csak beszél az érzéseiről, elmeséli cselekedeteit, akkor eleven kapcsolata sincs bábutársaival. A tekintet pontosságával annak az illúzióját keltjük, hogy a bábu valóban lát. Ha a bábu fején levő két kék gomb pontosan arra irányul, amerre a bábu figyelme irányul, pontosan követi a tekintetével azt, ami iránt érdeklődik, ha előbb meglát valamit, és azután nyúl oda, akkor két ragyogó kék szempárnak látjuk. Ez a tekintet elszomorodhat, vidám lehet, sunyin hunyoroghat, kacsinthat, anélkül, hogy a gombbal bármilyen változás történne. A változás bennünk történik meg akkor, amikor a bábu feje, teste mozdul annak az érzésnek, gondolatnak az energiája és ritmusa szerint, amit már jól ismerünk, hiszen mi, emberek is így működünk. Két egymás mellett álló bábu tekintetével dolgozva egy ismerkedési folyamatot tudunk felépíteni csupán a tekintetek irányán, ritmusán, energiáján változtatva. A mimikás bábukon kívül a bábuk arca maszkszerű. Éppen ezért a pici rezdülések, a pozícióváltások, a szimbólumértékű fejtartások, a mozdulatok, a sztereotípiák mind arra hivatottak, hogy elérjük: a valójában nem változó bábuarc arcizmai megmozduljanak. A gesztusok (fej, test, végtagok), a testtartás, a bábu érzelmi állapotának külső leképezése. Megfelelő kontextusban használva a lehajtott fej szomorúságra, a felfele tartott tekintet magabiztosságra, a félretartott fej bizonytalanságra vagy közeledési szándékról beszél. Egy felfelé tartott tenyértől hitelesebben, meggyőzőbben és őszintébben hangozhat el egy replika. Fensőbbséget, hatalmat sugároz egy olyan test, amely merevebben, szoborszerűbben mozog, folyamatos mozdulatokkal, mindig picit fentebb irányított tekintettel, mint a többi bábu. A viszonyulásokról, viszonyrendszerekről tudhatunk meg rengeteget a tárgyakhoz és partnerekhez viszonyított távolságon, és azok változásán keresztül. A szavak – félreértés ne essen – nincsenek száműzve a bábszínházból! Nagy segítségünkre lehetnek a még tökéletesebb illúzió megteremtésénél. Főleg, ha metaforikus értelemben használjuk őket, minden esetben kiegészítik, és nem újrafogalmazzák a látottakat. A bábu legkisebb porcikájának is meg kell tudni mozdulnia, a testrészek egymástól függetlenül kell, hogy mozogjanak, mindezeknek pedig a bábos folyamatosan kontrollja alatt kell történniük. Minden véletlen, tehetetlenségi erő által létrehozott mozdulat a bábu tárgyszerűségére emlékeztet.
A bábu testbeszéde
A bábu mozgásának az alapja az emberi mozdulat, amelyet jelértékűvé stilizál a bábos. Egy bizonyos testtartás, járás, mozgástempó, energiaszint sokat elárul arról a karakterről, akivel szemben állunk. Ha megfigyeljük egy bábu járását, kiderül, hogy technikailag három mozdulat áll a bábos rendelkezésére, ezekből kialakíthatja bábuja járását:
1. vízszintes haladó mozdulat A-ból B-be
2. le-fel mozdulatok (a lépések illúziója)
3. a bábu tengelye körüli csavaró mozdulatok (jobb és bal láb váltakozása)
A bábu és a tér technikai lehetőségei, a helyzet és a karakter függvényében lehet adagolni ezeket a mozdulatokat. Egy karót nyelt büszke királynő esetében az sem gond, ha a második és harmadik mozdulatot kiiktatjuk, és fenségesen siklik egyik pontból a másikba. Egy virgonc nyúlfióka le-fel mozgatva ugrálhat páros lábbal, de a harmadik csavaró mozdulatot is alkalmazva, egyik lábáról a másikra is szökdécselhet. A ravasz róka tengelykörüli mozdulatainak íve viszont nagyon hangsúlyosak, eltúlozottak lehetnek, a le-fel mozdulatok pedig alig észrevétlenül osztják lépésekre a haladó mozgást, így bújhat a többi szereplő bőre alá észrevétlenül.
A bábu légzése érzelmi állapotáról árulkodik. A kapkodott, egyenlőtlen légzés nyugtalanságot sugall, az egyenletes nyugalmat. Ha elakad a lélegzete, akkor tudjuk, hogy erős érzelmi sokk alatt áll, ha kifújja magát, megkönnyebbül. Ha mondandója előtt mély lélegzetet vesz, akkor azt is tudjuk, mit gondol, érez, miért szólal meg. Ha egy szuszra beszél, vagy kapkodja a levegőt, ha piheg, vagy kifúj-befúj cselekvés előtt, akkor is sok minden válik világossá számunkra. Éppen ezért a bábos különösen izgalmasan bánhat a bábu légzésével, ami tulajdonképp nem más, mint az ő légzése felnagyítva, és továbbítva a bábunak. A bábjátékos testének elevennek kell lennie, miközben a bábját mozgatja, minden inger a testén keresztül halad át, és a bábuban teljesedik ki. Együtt lélegzik bábjával (a több bábos által mozgatott bábuk esetében az összes mozgatóra értendő ez), folyamatosan gondolkodik és érez, a bábu pedig mindezt fizikai jelenlétével, tekintetével, mozgásával, légzésével és beszédmódjával közvetíti a néző fele.
A bábu és az ember kapcsolata ősrégi kapcsolat, amelyet nem kell kitalálni, csak életben kell tartani. Erről így beszélt Kosztolányi Dezső a Teatro dei Piccoli budapesti bemutató-előadásán: „Ha egy szobába toppanunk, melynek díványán baba ül, úgy érezzük, hogy nem vagyunk egészen egyedül. Őseinket kísérte minden koron át. A katakombákban épp úgy ráakadunk, mint ma, a villannyal világított gépkocsik falain. Hiszünk benne, ugyanazzal a játszi csökönyös csecsemő-ravaszsággal, akár az ősember.
E rejtett, alamuszi hit nélkül nem is tudnók megmagyarázni, miért hat ránk oly elemi varázzsal a bábszínház, melyben a kis figurák – halhatatlanságunk e bálványkái és fétiskéi – a szó szoros értelmében életre kelnek, beszélnek és dalolnak. Ez a színház régibb bármelyik kőszínháznál. Gyermekkorában vele játszadozott az emberiség. Az olaszok hozzák ide, a játékos, latinfajta, melyet a leggyermekebbnek tartom s ezért a legemberebbnek. Valaha serdülő leányaik Vénusz istennőnek áldozták föl babáikat. Azóta a századok során a báb csodálatos, szerves fejlődést tett náluk. Pupazzo-iknak, fantaccino-iknak, burattini-iknek szinte nemesi levelük van. Ezt még a pogány korban állították ki, de becsülettel megtartották a keresztény középkorban is s most Vittorio Podrecca, az új varázsló ver rá aranypecsétet. Figyelmükbe ajánlom ezeket a bábokat. Sok tekintetben különbek az embereknél. Gyarlóak, suták, de ez a művészet gyarlósága, sutasága, mely nem tűri a kikerekítetten-készet. A húsvér színész, aki a színpadon ágál, gyakran kiábrándít, nagyon is kirajzolt, hangsúlyozott emberi voltával gúzsba köti képzeletemet. Itt szabadon csaponghat fantáziám, mint mikor otthon a szobámban meséket olvasok, s az ablakokba kedvem szerint vázlatos figurákat álmodok. Másik kiváló tulajdonságuk ezeknek a báboknak, hogy nem élnek. Ennél fogva mindentől függetlenül jelképezhetik az életet. Sem irigységet, sem féltékenységet nem keltenek. Korlátlanul adhatjuk át magunkat lelkesedésünknek. Ha pedig túlontúl nagy művészeknek tartjuk őket, jusson eszünkbe az, hogy a legnagyobb közülük legföljebb egy méter s vigasztalódjunk a tudattal, hogy mi valamennyien nagyobbak vagyunk náluk egypár arasszal.”
