A túrázás fogalmáról mindannyiunknak más-más jut az eszébe: könnyedén teljesíthető kirándulás, városnéző gyalogtúra, természetjárás – vagy éppen alpesi környezetben zajló, bakancsot és állóképességet egyaránt próbára tevő magashegyi túra. Ez utóbbinak hódol a kolozsvári Bánhegyesy-család, amelynek valamennyi tagja kipróbálta már magát a hegyoldalak peremén vezető útvonalakon, párkányszerű ösvényeken, sziklákat kerülgetve, hogy a meredek emelkedőkön felkapaszkodva semmihez sem fogható élményekkel gazdagodjanak a „vékony levegőn”.
Apával és lányával, Bánhegyesy Csabával és Bánhegyesy Nóra Orsolyával egy kötet formájában is lapozgatható túranapló kapcsán fejtettük meg a magashegyi kalandozások rejtelmeit, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában 2013 februárjában folytatott beszélgetésünk alkalmával.
Laczkó Vass Róbert: Magashegyi túrátok origója Nepálban az ország fővárosa és egyben legnépesebb települése, Katmandu volt. Körkérdésünkre, melyben arra kértük a hallgatóságot, hogy tippeljék meg a város lélekszámát, sokmilliós nagyságrendű válaszokat kaptunk. Az emberek tudatában úgy él ez a dél-ázsiai agglomeráció, mint egy, a környező megapoliszokkal azonos léptékű település. Ezzel szemben Katmandu lakossága kevesebb mint egymillió, elővárosaival együtt sem nagyobb egy átlagos közép-európai fővárosnál. Az építkezés jellegéből adódóan viszont hatalmas az alapterülete, a város látképébe csak alig rondítanak bele szertelen léptékű toronyházak. Feltételezem, hogy nem volt könnyű megszokni azt a légkört, amit ez a jellegzetes ázsiai nagyváros áraszt. Amikor egzotikus országba látogat, valljuk be: az az európai ember kényszerképzete, hogy minden ragad, kétpercenként kell kezet mosnia. A levegőnek „tartalma” van, szinte mellbe vágja az embert: virágillat, kipufogógáz, húgyszag, fülledt és párás erjedés, a föld lélegzete keveredik benne. Pillanatig sem volt az az érzésetek, hogy rossz helyre keveredtetek?
Bánhegyesy Csaba: De igen, az első impulzus a por, a szemét és a fertő volt. Szinte sokkolt, amikor kiléptünk a reptér épületéből, hogy Katmanduban mekkora a zajszint, mennyi füstöt és kipufogógázt kell belélegezni. Szörnyen szennyezett a levegő, Kolozsváron az összes forgalommal együtt is érezni, mennyivel élhetőbb itt minden.
LVR: Hogyan reagál a nagyvárosi szennyezettség mértékére az utazó, aki nem csak Nepálban, de Ázsiában is először jár?
Bánhegyesy Nóra Orsolya: Furcsának és ijesztőnek találtam, hogy az emberek maszkot viseltek vagy kendőt kötöttek az orruk, szájuk elé. Vajon mit lélegezhetek be akkor én? Visszafordulni azonban már nem lehetett, ott voltunk és kész, hozzá kellett szokni.
BCs: Mégis árnyalja a képet, hogy Katmandu nagyon közel van a Himalájához, ahol rendkívül tiszta a levegő, ahonnan tiszta vizek fakadnak. Ha Katmanduban teszed rá a kezed valamire, nem érzed, hogy ragad, Indiában azonban – főként Delhiben – már nagyon messze vagyunk a magas hegyek tisztaságától. Álltunk a zuhany alatt a kötelező esti mosakodásnál, és azt éreztük: a víz is ragad. Aki megfordult Indiában, pontosan tudja, hogy ebben a kontinensnyi országban, ahol egymilliárd-kétszázmillió ember él, milyen óriási probléma a köztisztaság és a víz.
LVR: Delhiből magam is hoztam egy furcsa szuvenírt: egy hosszú szárú nadrágot, amelynek alsó, háromujjnyi anyagába annyira beleévődött az utcák mocska, hogy semmiféle mosószerrel és mosási praktikával nem lehet kitisztítani. Ma is őrzöm, mint jellegzetességét ennek az amúgy fantasztikus szocio-kulturális konglomerátumnak, amelyet India jelent. Nepál nagyon emlékeztet Indiára, mégis egészen más kultúrtáj, és ez a Himalájának köszönhető. Gondolom, Katmanadunak is megvannak a maga sajátosságai. Mennyi időt töltöttetek ott?
BCs: Csak annyit, amennyi föltétlen szükséges volt, nagyjából két és fél napot. Az első nap egy kicsit a pihenésé is volt, hiszen egész napos fárasztó repülőzés után voltunk, aztán azonnal fölvettük a kapcsolatot az irodával, amely számunkra az idegenvezetőt biztosította, hiszen a Kancsendzönga Természetvédelmi Területre kísérő nélkül nem szabad bemenni. Magashegyi túránk útvonala nem tartozik a népszerű turista-övezetek közé, nincs tehát „kiépítve”, az idegenvezető nem csak kötelező, de hasznos is!
LVR: Katmanduból mennyit lát és ért meg az ember két és fél nap alatt?
BNO: Bőven van látnivaló: négy-ötszáz éves templomok, fából faragottak, némelyikük Ázsiában is egyedülálló, rendkívül szépek. Amennyit lehetett, meglátogattunk. Különleges élmény a Majom-templom, a Boudhanath sztúpa, az egész Durbar tér. Gyakorlatilag végigrohantunk a városon a nagy távolságok miatt. Katmandu belvárosa valóságos labirintus, millió utca keresztül-kasul, tele üzletekkel. Napközben sem volt könnyű kideríteni, merre vagyunk éppen a szállásunktól, és egy alkalommal szépen el is tévedtünk.
BCs: Ottani idő szerint este 9 óra körül beültünk egy internet-kávézóba, hogy rendezzük, amit kell, és tudassuk az otthoniakkal: jól vagyunk. Talán szűk óra telhetett el, amire kijöttünk, ám közben teljesen megváltozott az utcakép: az üzletek bezártak, mindenütt rács volt a kirakatok helyén, semmi viszonyítási pont, hogy melyik üzlet után fordultunk jobbra, melyik előtt balra. Fogalmunk sem volt, merre kell menni. Bevallom, egy picit megijedtem. Szerencsénkre akadt egy riksa, amelyre felültünk, és mondtuk, melyik szállodához vigyen. Az volt az érzésem, teljesen más irányba halad. Ez már a pánik-közeli állapot volt, a sikátorokban ugyanis esélyem sem volt tájékozódni. Magyarázni kezdtem, hogy az amerikai nagykövetség irányába menjen, az egy közismert pont a városban, így ellenőrizni tudtam az irányt, és szerencsésen megérkeztünk.
LVR: Gyakori közlekedési eszköz Katmanduban a riksa?
BCs: A belvárosban igen, rövidebb távon használják. Egy kilométernyit mehetsz kb. 20-40 rúpiáért, ami nagyjából ugyanennyi euró-centben. Nagyobb távon mi is taxiba ültünk, amolyan makettszerű pici autóba, szintén olcsó, így ezzel oldottuk meg a látogatást a város szélén lévő templomokba és vissza. Leginkább azonban gyalogoltunk.
LVR: Számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a gyanútlan turistát olyan helyre szállítják, ahonnan megkopasztva kerül elő? Egyáltalán: veszélyes városnak számít Katmandu?
BCs: Nem hinném, Nepálban a közbiztonság viszonylag jó. Persze vannak nemkívánatos esetek. Az öcsémmel történt 2005-ben – akkor Nepál még királyság volt –, hogy járták az ösvényt a hegyekben, és egyszer csak fegyveres útonállók vették körül őket. Pénzt követeltek, de furcsamód elismervényt is kaptak cserébe azzal a megjegyzéssel, hogy ha más is megállítaná őket a továbbiakban, mutassák fel a papirost, és mehetnek tovább. Nekünk is volt hasonló esetünk: az útvonalunkon volt egy rövidítési lehetőség, egy kétezer méteres hágó, amely azonban egy kétes közbiztonságú területen vezetett át. A kísérőnk előre figyelmeztetett, hogy a pénzünket osszuk szét kisebb összegekre, és különféle helyekre rejtsük el. Nem bántuk meg, hogy így cselekedtünk. Ahogyan ereszkedtünk lefele, az első faluban megállítottak a bozótvágó késekkel, úgynevezett khukurikkal felfegyverkezett gyermekek. Nyilván pénzt akartak. Csak körömvágó lévén nálunk, tárgyalni kellett, és kiderült, hogy nevetséges összeget kérnek, nagyjából két eurónyit. Szimuláltunk egy tanácskozást, hogy adjunk, ne adjunk, aztán gyorsan odaadtuk nekik az összeget. Nyugtát persze nem kaptunk. Egy darabig kiabáltak utánunk, mert kevesellni kezdték az összeget, mi viszont örültünk, hogy olcsón megúsztuk a dolgot.
LVR: Hogyan jutottatok el Katmanduból a túra kiindulópontjáig? Viszontagságos a nepáli közúti közlekedés?
BNO: Leginkább fárasztó. Busszal utazni Nepálban olyan, mintha harci bevetésen lenne az ember. Keskeny ülőhelyek vannak az autóbuszokon, a kényelmet csak egy vékony párna jelenti. Kegyetlen érzés, hiszen minden porcikádat összevissza rázza a buszozás. Persze zsúfolásig telve volt a jármű, a sofőr pedig taposta a gázt a kátyús, gödrös utakon. Az első ilyen buszozás 22 órát tartott.
LVR: Idegenekkel összezárva kényelmes helyen is feszélyezve érzi magát az ember. Vannak bizonyos élettani szükségletek, amelyeket respektálni kell...!
BCs: Nyilván készülünk a hosszabb utazásokra, mégpedig azzal, hogy módszeresen lelassítjuk a fiziológiánkat. Nagyon kevés vizet fogyasztunk, épp annyit, hogy ne haljunk szomjan. Tudatában vagyunk, hogy nem lehet ügyes-bajos dolgainkat akárhol, akármikor elvégezni, ezért egy-két kekszen kívül élelmet sem viszünk magunkkal. Négy-öt órányi buszozás után azért muszáj megállni, ilyenkor felsorakoznak a férfiak és nők az út mellett, és mindenki végzi a dolgát, senkinek nincs szégyenérzete. Bizarr látvány.
LVR: A természet koedukált, ha pedig menni kell, akkor menni kell...
BCs: Az igazi megpróbáltatást azonban, ami a busz belsejében éri az utast, nem lehet elmesélni, azt átélni kell. Katonakoromban tankos voltam, tudom tehát, milyen élmény a harckocsi. Az sem fogható egy nepáli buszozáshoz. Kifejezetten jólesik, ha már nincs férőhely a buszon, csak a tetején, a csomagtartón. Így is utaztunk 40 kilométernyit: ha jön a drót, a fejeket lehajtani!
LVR: Gondolom, az autóbusz tetejéről nem volt egyszerű mulatság fényképezni, videózni...
BNO: Dülöngéltünk jobbra-balra, néztünk le a szakadékok mélyére, amelyek mellett elmentünk, elég félelmetes látvány volt. Ám vannak előnyei is a csomagtartón utazásnak: teljesen más perspektívából látod a környezetet, mint odabentről, nem beszélve a friss, hegyi levegőről, amely akkor is kellemesebb a bentinél, ha közben a jármű felkavarja a port.
LVR: Honnan kezdődik a magashegyi gyaloglás, és ez mennyiben jelent közvetlen kapcsolatot az ott élő népcsoportokkal?
BCs: Célállomásunk egy kisváros volt, ahol véget érnek a kerekeken járható utak. Itt egy éjszaka alatt kipihentük magunkat, a következő napon pedig vettük a hátizsákot, és nekimentünk a hegynek. Orsolya képein és videóin szépen nyomon követhető, hogyan változik a kultúrtáj. A hindu vallású közösségek elmaradnak, és ahogyan haladunk fölfele, egyre inkább a buddhizmus a jellemző a magas hegyvidékre. A buddhisták a tibeti kultúrához állnak közelebb. Szubjektív észrevétel az, amit megfogalmazok, de mintha takarosabbak lennének a hegyvidékiek. Ennek bizonyára köze van az élettérhez is, amelyben élnek, hiszen sokkal tisztább és vonzóbb a hangulata, mint a lenti zsúfoltságé. Kommunikálni kísérőnk segített, akivel bő három hétig össze voltunk kötve. Nevének kezdőbetűi alapján KC-nek, azaz Keszinek szólítottuk. Beszélte a helyi nyelveket, vele pedig angolul folyt a kommunikáció.
LVR: Mennyire fontos egy számotokra idegen országban zajló magashegyi túránál, hogy kísérőt béreljetek? Közelebb hozza a túrázókhoz az estéről estére szállást adó hegylakókat, ha nem kézzel-lábbal mutogatnak egymásnak, hanem van, aki az anyanyelvükön szólítja meg őket?
BCs: Nagyobb túráink közül tulajdonképpen ennél az egynél volt kötelező idegenvezetőt fogadni. Más vidékeken a vendéglátók általában beszélik az angol nyelvet, az Everestre például idegenvezető nélkül is nyugodtan lehetne menni. Ezen az útvonalon azonban kevésbé vannak berendezkedve a vendégfogadásra. Talán csak egy-két helyen tudtak vendégszobát felajánlani számunka, egyébként a családok saját életterében kaptunk szállást. A vendégszobát is úgy kell elképzelni, mint egy fából készült, alacsony, vékony falú és újságpapírral tapétázott, ketrecszerű valamit.
LVR: Nem éppen luxusturizmus...
BNO: De rettegni sem kell tőle. Mindig tudtuk, hogy lesz fedél a fejünk felett, hiszen ezért is volt velünk az idegenvezetőnk.
LVR: Bármennyire csigaház egy hátizsák, egy hetekig tartó magashegyi túra idejére nem lehet önerőből megoldani az ellátást. Sokba kerül többezer méter magasan beszerezni a napi szükségleti cikkeket?
BCs: Jelképes összegekről beszélünk, hiszen a szállás egy-egy éjszakára nagyjából egy eurónyi nepáli rúpiába került. A vendéglátóknak nyilván megéri, mert ha náluk eszünk – és hol ennénk máshol? –, az ottani árviszonyokhoz képest kissé drágábban kapunk reggelit, vacsorát.
LVR: Mi a menü?
BNO: Ugyanazt esszük és isszuk, amit ők. Ilyen például a dal bhat, ami sok rizsből és keserű reteklevélből áll, csípős szószokat is adnak hozzá. Ettem már ízletesebb ételeket is, de odafent nemigen van más. A chapati lapos, lepényszerű kenyér, és meg is figyelhettük, hogyan készül: tenyérrel lapítgatják, aztán ráteszik a tűzhelyre. Zsíros csöröge-féleséget is ettünk, attól viszont össze is ragad az európai ember gyomra. Volt még kera, vagyis havasi banán, ami sokkal kisebb, mint amit mi ismerünk, éretlennek is látszik, de nem az, és nagyon finom.
BCs: Sör is volt, és kóla is, mert az olajos csöröge-féleségtől bizony elrontottuk a gyomrunk. Ha ötnapos olajat eszünk hidegen, akkor a hatás nem marad el, és egy gyomorrontás után az ember bizalmatlanná válik minden hegyi eledellel szemben. Pszichés okai is vannak tehát, hogy a kóla meg a sör marad a megbízható, mert főzve és dugaszolva van, ráadásul helyre is hozza az embert, és ez fantasztikus érzés egynapi kényszerpihenő után. Megjegyzem: itthon amúgy soha, sehol nem iszunk kólát.
LVR: Az is lehet kaland, ha föl kell kapaszkodni a Himalájába, hogy kólát igyon az ember. De hogy kerül oda, és mennyibe kerül a kóla négy-ötezer méter magasan?
BCS: Egyszerűen felviszik a hátukon. Mindent háton visznek fel: betonvasat, felgöngyölt háztetőt, mindenféle építőanyagot. A kólát is, ami semmivel sem drágább, mint odalent.
LVR: A kóla valóban fertőtlenítőszer hírében áll, hiszen eredményesen „megborotválja” belülről a zsigereket, ám az egészséges folyadékpótlás tekintetében szóba sem jöhet. Marad a víz, és az nem mindenhol iható...
BCs: Aki gyalogtúrázik, pontosan tudja, mennyivel több vizet fogyaszt ilyenkor az ember, mint amúgy általában. Mindenki cipel magával vizet a hátizsákban, abban pedig ott csillog az ezüstszínű fertőtlenítő pasztilla. Ha teaház akadt az utunkba, nyilván teát ittunk, ezzel pedig helyzetbe hoztuk az ottani embereket és magunkat is, hiszen a tea felüdít – és csírátlan a főzés miatt. Az iható víz korántsem hiánycikk a hegyekben: ahol elmaradnak a teaházak, ott már van, mit inni. Félnapi járásonként persze palackozott vizet is vásárolhattunk volna más egyebek mellett, de nem nagyon volt értelme, hiszen többek között attól érdekes egy ilyen túra, hogy a táplálékunk az ott élő emberekéhez hasonlatos. Nem nagy az energiaértéke, hiszen fejenként öt kilóval könnyebben érkeztünk haza, mint ahogyan elmentünk, de senki sem bánja, ha élményekkel gazdagodva veszíti el a túlsúlyának egy részét.
LVR: Orsolya naplóját olvasva gyakran találkoztam a hajmosás bonyodalmainak a leírásával. Miért kell olyan gyakran hajat mosni a Himalájában?
BNO: Egyszerű a magyarázat: meneteltünk naphosszat párás levegőn, sűrű ködben, porban, izzadságban, mindez pedig letapad az ember fejére. Úgy éreztem, szuszogni sem tudok, ha nem moshatom meg a hajamat. A lélegzést más is nehezítette, hiszen a klíma változása miatt előbb bedugult, aztán folyni kezdett az orrom, hamarosan a torkom is fájt, egy kicsit le is gyengültem. A magas hegyvidék azonban jótékony hatással van az egészségre: hamar elfelejti az ember, hogy baja van, és meg is szűnik a nyavalyája.
LVR: Egy idegen országban zajló magashegyi gyalogtúra kapcsán számolni kell annak a lehetőségével is, hogy komolyabb egészségügyi problémák merülnek fel, netán balesetet szenved valaki a csapatból. Föl lehet az ilyesmire kellőképpen készülni?
BCs: Ez a legnagyobb kihívásunk. Onnan már nem lehet tíz perc alatt hazaugrani Kolozsvárra, hogy orvoshoz szaladjon az ember. Olyan ösvényeken és utakon kalandozunk, ahová hordágyat sem lehetne felvinni, mentőkocsi szóba sem jöhet, legfeljebb egy helikopter. Nagyon oda kell figyelnie mindenkinek, hová lép, mert egy banális bokaficam is óriási gondot jelent. Az erőnlétet folyamatosan kontrollálni kell, minden csapattagnak kiváló formában kell lennie, bármilyen felmerülő problémát azonnal orvosolni kell. Sokat számít a korábbi tapasztalat, az ügyesség, a célirányos felkészülés, a józan ítélőképesség. Ezzel együtt is érik az embert meglepetések. Volt olyan eset, hogy Orsolya egyetlen másodperc alatt eltűnt a szemünk elől. Egy keskeny kis földgáton gyalogoltunk, melynek a bal oldalán egy másfél-két méteres hasadék volt, és egy szempillantás alatt a cipőnk mellett volt az arca. Ketten az öcsémmel is nehezen tudtuk kicibálni a hasadékból. Az ilyesmi persze nem számít életveszélynek, de ha olyan helyen kell átgyalogolnod, ahol egy hidegvizű, bő hozamú, sebes folyású hegyi folyó már alámosta a mezsgyét, ott bizony mindenkit elfog egy kicsit a félelem. Ez egy olyan szakasz volt az útvonalunkon, amelyről azóta álmodni is szoktam, és olyankor kiráz a hideg. Jóval feljebb, négyezer méter környékén az egyik ösvény úgy haladt, hogy a jobb oldalunkon csak egy három-négyszáz méteres nagy semmiben és a szabadesésben lehetett gondolkodni. Az sem volt kellemes élmény.
LVR: Ilyen körülmények között a hajmosás, amiről az imént szó esett, szinte luxusnak számít. Engem azonban érdekel, hogyan lehet megoldani az alapvető tisztálkodási szükségleteket. Itthon, a fürdőszobában melegvizű forrás fakad a falból, zakatol a mosógép, odafent viszont a legfontosabb szempont, hogy mosakodás közben ne fázzon meg az ember...
BNO: Egy vödörnyi langyos vízzel négy embernek is meg kell tudni mosakodni, sőt: le kell tudni zuhanyozni. Ebbe a hajmosás is beletartozik. Idehaza én sem mosok hajat naponta, de ott valahogy kétszer annyira fontos lett a tetőtől talpig való tisztálkodás, még akkor is, ha csak hideg víz állt rendelkezésre. Ugyanez érvényes a mosásra is. A tartalék fontos szempont, a legszükségesebb váltóruhák nagyon jól jönnek, de amint lehetőség volt, mindent át is mostunk.
LVR: Nem érzi magát odafent az ember nagyon távol a civilizációs beidegződésektől?
BNO: A legérdekesebb az, hogy kiderül: vannak olyan dolgok is, amelyek miatt jó egy kicsit eltávolodni attól, amit mi civilizációnak ismerünk. Az ember jól érezheti magát a hegyek között is, függetlenül attól, hogy csak két liter vízben lehet megmosakodni.
(Folytatjuk)
