„A teljesítményünk a közönségtől is függ”

Tőtős Ádám bihari színművész 2018-ban végezte el a kolozsvári színi egyetemet, majd hónapokkal később leszerződött a nagyváradi Szigligeti Színházhoz. Pályakezdőként belecsöppent a pandémia sújtotta színi világba, testközelből tapasztalhatta meg a bezárt kőszínházakat, és hogy mennyire színészt próbáló feladat közönség nélkül „létezni”. A 2021/22-es évadban a Játék a kastélyban, Az öngyilkos, a Gül baba, Az öreg hölgy látogatása, a Csongor és Tünde és A tigris című darabokban szerepelt; beszélgetésünk során pedig személyes motivációiról, munkamódszereiről, a kolozsvári színi képzésről, a method acting és a nyílt próbák jelentőségéről is szó esett, valamint arról, milyen kilátásai lehetnek manapság egy pályakezdő színművésznek.

– Mikor fordult meg először a fejedben az, hogy színész leszel?

– A gimnázium után beiratkoztam a Partiumi Keresztény Egyetemre, angol szakra. Több mint két év után úgy éreztem, nem érzek kellő motivációt arra, hogy leállamvizsgázzak, így elkezdtem más lehetőségek után nézni. Majd Csatlós Lóránt jelenlegi munkatársam egyszer elhívott játszani az amatőr színjátszó társulatához, és egyből magával ragadott ez a világ. Az Oberon Csőszínháznál csak játszottunk és játszottunk, majd egyszer csak beugrott, hogy ezért mások pénzt is kapnak. A színházi világban ez a szabadság vonzott és vonz a mai napig; a próbák előtt egyszerűen nem érzem azt, hogy dolgozni indulok. Ezekben az időkben tudatosult bennem az, hogy ezt az utat szeretném járni, és hogy felvételizni fogok a kolozsvári színi egyetemre.

– Nem gondoltál arra, hogy a kolozsvári színházi világban helyezkedj el?

– A hazai színházak már a világjárvány előtt is nagyon telítettek voltak, a pandémia pedig csak rontott a helyzeten. A romániai magyar kőszínházak jelenleg nem tudnak annyi színművészt „felszívni”, mint amennyien kikerülnek évente a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemekről. Így számoltam azzal a forgatókönyvvel, hogy nem tudok egyből színművészként elhelyezkedni, és egy ideig más munka után nézek.

– Mennyire készítettek fel titeket az egyetemen a színművészi hivatásra?

– Az első félévben főként gyakorlatoztunk, azokat a szituációs gyakorlatokat tanultuk, amelyeket vizsgán is kértek tőlünk. Gyakran mondták nekünk azt, hogy a jegyekből ne következtessünk sok mindenre, mert az osztályozás nagyon szubjektív, és nem feltétlenül tükrözi a teljesítményünket.

A kapcsolati tőke építése talán a jegyeknél is fontosabb volt. Sokat jelent, milyen benyomást keltünk az osztályvezető tanárokban, főleg akkor, ha elismert szakembereknek számítanak. Ha megtetszel egy színházigazgatónak, mert felléptél nála vagy látta az egyik vizsgád, akkor jó esélyekkel indulsz a színi képzés elvégzése után, amennyiben fiatal színészt keres egy darabhoz. Márpedig fiatal színészekre mindig szükség van. De persze az elismert szaktekintélyek előszeretettel támaszkodnak egymás véleményére is. Nekem nagy szerencsém volt a vezető tanáraimmal, Bíró Józseffel és Keresztes Attilával, ugyanis rengeteget segítettek nekem, és óriási hatást gyakoroltak a színészi pályámra.

– Milyen más lehetőségei vannak egy pályakezdő romániai magyar szí­nésznek?

– Szerencsét próbálhat a magyarországi kőszínházakban, vagy akár a filmes világban. Itt megemlíteném, hogy két magyarországi színész, Gosztonyi Csaba és Lengyel Tamás létrehozta a Szabadszínész nevű startapot, amely lényegében egy online álláskereső felület, ahol a színészek – legyenek amatőrök, profik vagy még színiegyetemisták – „szabad erőforrásaikat” árulhatják, a rendezők, produkciós cégek vagy a reklámügynökségek pedig megtalálhatják őket, ha van egy betöltendő szerepük.

– Mennyire vonz téged a filmvilág? El tudnád magad képzelni filmszínészként?

– Amikor a filmszakos ismerőseim vizsgafilmeken dolgoztak az egyetemen, gyakran megkerestek engem. Több filmben is szerepeltem, viszont ez egy merőben más világ. A színháznál hetekig próbálunk egy-egy jelenetet, és amikor az végre összeáll és működik, akkor mehet a színpadra. A filmforgatásnál ez másképp van. Sokszor a forgatást megelőző próbák is hiányoznak, és az is gyakori, hogy színészként csak két-három hétnyi forgatás után „találod meg” a karaktert és érzel rá a játék ízére. Ez egy színházi darabnál optimális, itt viszont a rendező talán nem veszi jó néven, hogy a játékod felvételről felvételre alakul, hiszen az eltelt hetek során rögzített jeleneteket nem lehet egyszerűen kidobni és újravenni.

– Próbáról próbára építitek föl a színházi darabot, azonban a játékotok előadásról előadásra is változik?

– Változik, persze. Egy próbafolyamat kedvező esetben legalább másfél hónapig tart. Sok munkára és próbálkozásra van szükségünk ahhoz, hogy egy előadás megtekintése élvezetessé váljon. Aztán jön a bemutató, amikor először állsz a nézők elé az új darabbal. Ilyenkor derül ki, hogy a nézők előtt, élesben is működnek-e azok a dolgok, amiket felraktatok a színpadra. Az első előadás többnyire jól sikerül – meglehet, hogy a játékunk kevésbé letisztult, viszont nagy drukk van bennünk, és ez átragad a nézőkre is. Sokszor mondják, hogy kell tíz előadás, mire a drukk elszáll, és kicsit minden a helyére kerül. Amikor már nem kell figyelned semmi másra, csak a szerepre és a partnerre.

– Van olyan, hogy egy idő után megunsz egy darabot?

– Olyan van, hogy rájövünk arra, egy produkció nem lett nagy szám, és kisebb játékkedvvel megyünk ki a színpadra. Ilyenkor fontos, hogy tudjunk egymásból táplálkozni és energiát meríteni, majd azt mondjuk: gyertek, játsszunk egyet, csináljuk meg! A fizikai kimerültség vagy a mindennapok terhei is befolyásolhatják a játékunk minőségét, nekünk viszont az a feladatunk, hogy mindezt magunk mögött hagyjuk, amikor fellépünk a színpadra. Másrészt a játék segíthet is abban, hogy elfeledkezzünk a magánéleti gondjainkról, a külvilág problémáiról. A színművészet egyfajta terápiás jelleggel is bír.

– Az első színházi évadodat beárnyékolta a világjárvány. Mennyire volt nehéz ezt pályakezdő színészként megélni?

– Emberileg és szakmailag is nagy megpróbáltatás volt. Persze a járvány szinte mindenkit megviselt, a mi munkánk viszont szinte teljesen ellehetetlenült. Láttuk, amint bezárnak a színházak, amint közönség nélkül kell előadásokat tartanunk. Azt se tudtuk jóformán, hogy mi történik velünk. Volt, hogy hónapokig nem csináltunk semmi ember- és nézőközelit, ez pedig különösen nehéz, hiszen a színművésznek az ad létjogosultságot, hogy emberek előtt szerepelhet, és kapcsolatot tart fenn a közönséggel.

– Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?

– Online előadásokkal, produkciókkal próbáltuk életben tartani a színházi működést, fenntartani a nézők érdeklődését. Közben viszont nem láthattuk a nézők arcát, így kicsit személytelenné vált az egész. Mintha a nézők ott sem lettek volna, így pedig nehéz energiát meríteni a közönségből. Amikor színpadon játszunk, a teljesítményünk nagyban függ a közönségtől is. Ha a közönség csak ül, passzív és teljesen csendben van, az egy vígjátéknál akár kínossá is válhat. Viszont egy közönség még lehet nagyon éber attól, hogy csendes. Ilyenkor szinte magunkon érezzük a nézők figyelmét, néha csak állunk a színpadon, és nem értjük, mitől vagyunk úgy felpörögve. Ez az, ami irtóra hiányzott a járványügyi korlátozások alatt.

– Mi volt a legnagyobb projektetek ebben a „kőszínházmentes” időszakban?

– Az Y című ifjúsági előadást emelném ki, amely a digitális bennszülöttek mindennapi kihívásait tárja elénk, és különös hangsúlyt fektet a virtualitás és a valóság problémáira. Tehát kicsit a mindennapjainkról szól, arról, hogy a mai fiatalok hogyan birkóznak meg az őket érő ingerdömpinggel, a családi és szakmai elvárásokkal, a digitális kultúra termékeinek tolakodó jelenlétével. A főszereplő fejére egy GoPro kamerát erősítettek, az ő nézőpontjából követhetjük az eseményeket valós időben, így a produkció elég filmes stílusú lett.

– Ha a világjárvány nem lett volna elég, ezekben a hónapokban a Szigligeti Színháznál is átszervezések történtek…

– Így van, Ilie Bolojan (Bihar Megye Tanácsának az elnöke, volt nagyváradi polgármester – szerk. megj.) nagy átalakításba fogott. A pandémia által megnyirbált megyei költségvetésre is hivatkozva alaposan átszervezte a Bihar Megyei Tanács intézményét, az ottani munkaközösség mintegy felét elbocsátotta. Itt azonban nem állt meg: a megyei tanács hatáskörébe tartozó kulturális intézményeknél is átszervezések és leépítések következtek, ez pedig a magyar és a román színészek, bábszínészek, táncosok, zenészek, újságírók munkáját is érintette.

A Szigligeti Színháznál harminc százalékos létszámleépítést rendeltek el. A leépítés a színház minden szervezeti egységét (társulatok, osztályok, színpadi munkatársak) érintette, a művészszemélyzetet kevésbé. Valamint arra kötelezték a Szigligeti Színház, a Regina Maria Színház és a Nagyváradi Állami Filharmónia menedzsereit, hogy az alkalmazottjaival kötött szerződéseket egy évesre változtassák.

– Az erdélyi magyar sajtó hetekig hangos volt attól, hogy veszélyben vannak a nagyváradi kulturális intézmények, és a Szigligeti Színház autonómiájának megőrzése is kérdéses. Hogyan éltétek ezt meg belülről?

– Ekkoriban szűnt meg a Várad és a Familia folyóirat, valamint annak is fennállt a veszélye, hogy a Szigligeti Színház, a Regina Maria Színház és a Nagyváradi Állami Filharmónia elveszítik önálló jogi személyiségüket, és egyetlen, közös entitássá olvadnak össze. Hetekig eléggé kilátástalan volt a helyzetünk. Tudtuk, hogy hamarosan megszületik egy döntés, amit egyszerűen el kell majd fogadnunk. Végül a Bihar Megyei Tanács alelnöke közölte, hogy egyelőre nincs napirenden ez a fajta átszervezés, így ideig-óráig fellélegezhettünk.

– Váradon az állami nagyszínházban, illetve a Fekete Sas Palotában található Árkádia Színpadon játszotok. Hol érzed jobban magad, melyik tér fekszik jobban a színészi játékodnak?

– Az egyetemen gyakran dolgoztunk kis térben, az egyetemi előadások és vizsgák is kis térben zajlottak. Kicsit olyan volt, mint egy színházi stúdiótér, ami más játékstílust követel, mint a nagyszínpad. A nagyszínpadon azért játszunk másképp, hogy a kakasülőbe is eljusson az üzenet. Ha úgy játszol a nagyszínpadon, mint a stúdióban, az ötödik sorban már elunják. Ha kis térben játszol úgy, mint a nagyszínpadon, akkor pedig ripacs vagy. A stúdiós produkció annyira kicsi, személyes és intim, hogy a nagyszínpadon nem él meg. Nagyon fontos odafigyelni ezekre a részletekre, ezért kicsit nehéz volt az elején az állami nagyszínházban játszani, aztán mindezt áthidalta a forma. Ugyanakkor továbbra is jobban kedvelem a stúdióelőadásokat – előadni és nézni is. Intimebb, közvetlenebb, ember- és színészközelibb. Jobban passzol a személyiségemhez és a színészi játékomhoz.

– Ha a munka végül is játszás, van olyan, hogy egy szerepet nehéz lerakni, vagy az ember nem is akar kiesni belőle?

– Ez egyáltalán nem jellemző, a valóság ennél sokkal egyszerűbb. Egy előadás vagy próba alatt mondhatni karakterben vagyok, de amint kimegyek takarásba, máris nem karakterből, hanem kollégaként, esetleg barátként szólok oda a társamnak. A filmvilágban azonban vannak színészek, akik szándékosan maradnak benne egy szerepben vágás, illetve próbák után is, mondhatni hazaviszik őket a mindennapjaikba, a karakterben alszanak, ébrednek és mozognak. Ez az úgynevezett method acting, amelyről a népszerű dán színész, Mads Mikkelsen beszélt nemrég egy interjúban.

Heath Ledger például megszállottan alkalmazta a method actingot, amikor Joker karakterét játszotta el A sötét lovag (The Dark Knight) című filmben. A forgatás előtt egy hónappal teljesen elzárkózott a külvilágtól, hogy minél jobban beleélhesse magát az őrült szerepébe. A testi és lelki átalakulás megdöbbentően jól sikerült, egyes színésztársai szabályosan rettegtek tőle. De megemlíthetjük a három Oscar-díjas Daniel Day-Lewist is, aki Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans) forgatása előtt fél évig saját kezűleg halászott és vadászott, amikor pedig nem szerzett élelmet, nem evett. Al Pacino pedig az Egy asszony illata (Scent of a Woman) forgatása után gyakran szerepben maradt, és úgy viselkedett, mintha a való életben is látássérült lenne.

– Mit mondott Mads Mikkelsen a me­thod actingról?

– Eléggé lesújtó róla a véleménye. Ő egyszerűen nem hiszi azt, hogy ez a technika előrevinné a szerepalakítást. Tegyük fel, hogy folyamatosan a szerepben élsz, beleadsz apait és anyait, szinte becsavarodsz tőle a mindennapjaidban, majd a végén kiderül, hogy ez egy elfuserált film, és a kudarc árnyéka sokkal mélyebb hatást gyakorolhat a pszichédre.

Én sem hiszem, hogy a karaktertanulásnak és -alakításnak ez lenne a helyes útja, még ha a filmes világban talán másképp is működnek a dolgok. Nemcsak egy előadás, de már egy próba is komolyan igénybe vesz minket testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt, és nagyon fontos a próbák vagy az előadások után leereszteni, kijönni az eljátszott szerepből. Ezért olyan jó érzés ilyenkor elnézni egy kávézóba vagy egy kocsmába, elmenni sétálni, hazamenni a családhoz vagy meglátogatni a barátokat, és közben másról beszélni, mást csinálni. Önmagad adod, és kicsit elengeded azt a világot. Szerintem nagyon fontos ez a folyamatos felfrissülés ahhoz, hogy a színész megőrizze a hosszú távú testi, lelki és szellemi egyensúlyát.

– Érzel extra motivációt akkor, amikor egy számodra nehezebb karaktert alakítasz?

– A kőszínházban általában annak függvényében osztják a szerepeket, hogy kinek mi a testhezálló, így könnyen benne ragadhatunk egy bizonyos karaktertípusban. Viszont amikor egy szépfiúnak gonosz szerepet osztanak, akkor az kimozgathatja a komfortzónájából, erre pedig időnként szükségünk van. Az egyik évadban én játszottam a Tündér Lala című előadás címszerepét. Egy zenés mesejátékról van szó, az általam alakított szereplő pedig egy tízéves tündérfiúcska, aki folyton kószál, nem szeret rubintáncot járni, nem akar szappanbuborékban utazni, és különös barátai vannak. Azzal tisztában vagyok, hogy kissé gyermekfejem van, és ezek a szerepek illenek hozzám, viszont a magam 186 centijével, huszonkilenc-harminc évesen így is megdolgoztatott a tündérfiúcska eljátszása. Ezeket a karaktereket úgy kell felépíteni, hogy a néző elhiggye és megértse azt, hogy te ki vagy; tiszta legyen számára, hogy kit játszol, még ha nem is nézel ki úgy vagy annyinak. Azt hiszem, hogy az én személyiségemmel, fizikai és fiziognómiai felépítésemmel egy hadvezért vagy egy uralkodót igazán nehéz volna alakítanom –inkább a komikus karakterekben mozgok jól.

– Hogyan vélekedsz a nyílt próbák jelentőségéről?

– A nyílt próbákat általában bemutató előtt egy vagy másfél héttel tartjuk. Érdekes a kérdésfelvetés, mert fontos színházi élménynek tartom a nyílt próbákat, ugyanakkor a jelenlegi formájukkal nem értek egyet. Nyílt próbák során ugyanis bemutatjuk az előadás egy olyan részletét, amely szinte teljesen kész van. Számomra nézőként az volna az érdekes, hogy ilyenkor tényleg egy próbát lássak, ahogyan a neve is sugallja. Tehát a színész felmegy a színpadra, mondja a szöveget, a rendező pedig közben instruálja. A jelenlegi formájában a nyílt próba nem elég spontán, lényegében egy előadásrészletet látunk. Nyílt próba után persze beszélgetünk a nézőkkel a bemutatott produkcióról, kikérjük a véleményüket, és ezt célravezetőnek tartom; ugyanakkor ez a típusú eszmecsere szerintem hathatósabb volna a végleges darab bemutatása után. Neked mit adott az előadás, mit értettél meg ebből a történetből, vajon ugyanazon az előadáson voltunk? De sajnos ez nem így működik nálunk, és máshol sem igazán.

– Mennyire nehéz színművészként al­kalmazkodni a rendezők eltérő munkamódszereihez?

– Amikor találkozol egy új emberrel, akivel közös a „történetetek”, akkor érdemes megtalálni vele a hangot. Ez persze nem mindig sikerül. Van, hogy találkoztok, és nem tudtok két értelmes mondatot váltani egymással. A rendezők egy része nem mindig adja át jól az elképzeléseit, és persze olyan is van, aki egy-két instrukcióból már látja, hogyan működsz, mennyire vagy befogadó, mennyire könnyen érted meg az elképzeléseit, és aszerint dolgozik veled tovább. De olyan rendező is van, aki elmondja: én ezt és ezt akarom látni, itt te sírni fogsz, mert szerelmi bánatos vagy. Ez viszont nem így működik. Ha például egy rendező azt várja el tőled, hogy sírj, akkor kicsit meg kell „ágyaznia annak”, hogy te eljuthass ebbe a tudatállapotba.

– A körülmények megteremtése, a tudatállapot áthangolása szükséges ahhoz, hogy a színész játék közben sírni tudjon?

– Van, aki ezek nélkül is tud sírni, és nem csak színészek képesek erre. Persze a sírásnak van egy tanulható technikája is, ami a szemizmok megfelelő mozgatására épül; végszükség esetén pedig akár mentolos kenőcsre vagy egyéb kémiai anyagokra is támaszkodhatunk. De a jellemző az, hogy megteremtjük a sírás lelki hátterét, amiben sokat segíthet a forgatókönyv és a rendező. A hétköznapok során a sírást egy lelki impulzus váltja ki belőlünk, ahogyan a dühöt és a féltékenységet is. A színpadon így próbálunk reprodukálni fejben olyan helyzeteket, amelyek az említett érzések átélésére késztethetnek minket. Sokan a magánéletükből vesznek elő egy-egy emléket, vagy egyéb elképzelt szörnyűségekbe „kapaszkodnak”.

– Milyen előadások várhatók a 2022/23-as színházi évadban a Szigligeti Társulattól?

– Az évad első előadása a „legszékelyebb” magyar író előtt tiszteleg: Tamási Áron Csalóka szivárvány című darabját október 7-én mutatják be Telihay Péter rendezésében; ez a premier pedig azért is lesz különleges alkalom, mert a váradi közönség több mint húsz éve nem találkozott Tamási Áron kivételes drámai tehetségével és nyelvi erejével a színpadon.

Az évad folytatásában, szilveszterre Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais Egy őrült nap, avagy Figaro házassága című darabjával készül a Szigligeti Társulat, 2023 januárjában pedig egy igazi kuriózum, a Magyaroszaurusz című előadás várja a közönséget, amelyet Gianina Cărbunariu, a román színházi szakma egyik legjelentősebb női alkotója jegyez. A Szigligeti Társulat 2023-ban megemlékezik Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulójára is: a Szabadság, szerelem – Petőfi 200 című, januártól induló projekt minden korosztályt megszólító eseményeket, tantermi előadásokat foglal majd magába.

2023 tavaszára további két további premiert tervez a társulatunk. Kovács D. Dániel Kafka-kabarét rendez Én, a féreg címmel az egyik legfontosabb kortárs magyar színpadi szerző, Kárpáti Péter író, dramaturg, rendező, műve alapján; valamint Novák Eszter rendezésében a közönség megtekintheti a Csinibaba című zenés vígjátékot, az azonos című, Tímár Péter által rendezett és Márton Gyula által írt film eredeti, színpadi változatát.

Továbbá az utóbbi évek járványügyi korlátozásai után végre folytatódik az Iskola a színházban, színház az iskolában című népszerű diákprogram is, amelynek idei címe Madarat tolláról…, központi témája pedig a barátság lesz. A kiindulópontot két fontos ifjúsági mű, Astrid Lindgren Harisnyás Pippi című sorozata, illetve Molnár Ferenc műve, A Pál utcai fiúk biztosítja.