Wilhelm Sándor

Ha Érmellék természeti értékeiről beszélünk, óhatatlanul szembe kerülünk azzal a kérdéssel, hogy milyen értékei voltak ennek a tájegységnek a mocsárvilág felszámolása előtt, és ezek közül melyek vészelték át azt az elképesztő és értelmetlen beavatkozást, amit a lecsapolás jelentett. A régészeti leletek bizonyítják, hogy az ember a legrégibb időktől megtelepedett a területen, hasznosította erőforrásait, alakította a tájat, ám az évezredek során összességében sem végzett akkora pusztítást, mint tette azt röpke pár év leforgása alatt a kommunista diktatúra. Nagyon sok olyan természeti érték, ritkaság tűnt el nyomtalanul a szörnyű pusztítás következtében, amelyeknek jelenlétét még kimutatni sem sikerült az elmúlt idők természetbúvárainak.

A terület növényvilágáról neves magyar és román botanikusok (Janka Viktor, H. Kovács János, Máthé Imre, Ioan Pop, Gavril Negrean, Karácsonyi Károly) munkássága nyomán aránylag sok adattal rendelkezünk. Utóbbi a harasztok közül 11 fajt, valamint a virágos növények 104 családjának 1058 faját sorolja fel, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a lista bizonyára nem teljes.

A különleges értéket képviselő növénytársulások közül a vízi és mocsári társulások mára teljesen eltűntek, velük együtt pusztultak az olyan jellegzetességek, mint a pengeéles levelű kolokán (Stratiotes aloides), az ehető termésű sulyom (Trapa natans) és a jelentéktelen külsejű rovarevő növényke, az aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa).

Csíkos-tó

A legnagyobb kiterjedésű növénytársulások a vizek szélét szegélyező nádasok és gyékényesek voltak, amelyek sokféleképpen felhasználható alapanyagot szolgáltattak a környék lakosságának. A nádasok foltokban még fent maradtak a csatornák partján, s esős tavaszokon a szántóföldeken is ki-kibújnak még a nádszálak, mintegy jelezve, hogy visszakövetelik ősi területeiket. Szinte nyomtalanul eltűntek a zsombékosok, ezek a sekély vízből kiemelkedő földkupacok, amely tetején virított a zsombéksás (Carex paniculata), fészkelő helyet nyújtva számos vízimadárnak. Annak idején a helyiek tőből kivágták, kiemelték a zsombékot, megszárították, s a pincékben ülő alkalmatosságnak használták.

A mocsárvilág legkülönlegesebb, legértékesebb képződményei az ingólápok voltak, ezekből több is akadt az Érmelléken, de csak egyetlen egy, a székelyhídi Csíkos-tó maradt meg közülük. Az ingólápok ott alakultak ki, ahol egy mélyebb vízmedencét belepő növényzet elpusztuló maradványai vastag szőnyegként beterítették a vízfelszínt, s ez a szőnyeg az évek során egyre gyarapodott, gyakran a másfél méteres vastagságot is elérte. Sajátos növényvilágát a rengeteg sásfaj, mocsári haraszt (Thelypteris palustris), bokorfűz (Salix cinerea) alkotta, de a vastagabb szövedéken az égerfa (Alnus glutinosa) termetes példányai is megtelepedtek, s az egészet a kúszónövények szövedéke tette áthatolhatatlanná. Olyan ritkaságokat rejteget a Csíkos-tó, mint a gyapjas sás (Carex lasiocarpa), rostosövű sás (Carex appropinquata), dárdás nádtippan (Calamagrostis canescens), vidrafű (Menyanthes trifoliata), valamint két tőzegmoha faj (Sphagnum squarrosum és S. fimbriatum), amelyek az országban itt érik el elterjedésük legalacsonyabb pontját. Amikor 2010-ben a nemzetközi botanikus MÉTA túra résztvevői megtekintették a területet – bár akkorára már bejárták a Kárpát-medence szinte minden szegletét –, elakadt a szavuk a csodálkozástól a Csíkos-tó növényzetének szépsége és gazdagsága láttán.

A lecsapolás áldozatai lettek az ártéri puhafás ligeterdők, de hasonló sorsra jutottak az egykori szigeteken nagy területeket borító tölgy–kőris–szil erdők is. Az Ér völgyét kísérő dombok tölgyeseit már az ősember elkezdte irtani, de a fennmaradt növényzet máig mutatja a földtörténeti korokban a területet ért éghajlatváltozásokat. Meleg éghajlati reliktumok a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a húsos som (Cornus mas), míg a hóvirág (Galanthus nivalis), a kapotnyak (Asarum europaeum) és társai arra mutatnak, hogy a klíma lehűlésével a hegyekből az alföldre lehúzódó bükkösök boríthatták egykoron a tájat.

Bár a botanikus véleménye szerint a szikesedés nem új keletű jelenség az Érmelléken, a folyamat a lecsapolást követően felgyorsult, s egyre nagyobbak a nehezen hasznosítható területek, amelyeken sóballa (Limonium gmelinii), báránykerep (Camphorosma annua), sziki kocsord (Peucedanum) virágzik.

A területről eltűnt, már említett növényfajok mellett hasonló sorsra jutott a Székelyhídról leírt endemikus Janka-féle füstike (Fumaria jankae), a hajdankori mocsarak vizét ékesítő apró páfrányféleség, a mételyfű (Marsilia quadrifolia), a hajdan nagy vízfelületeket borító bibircses békalencse (Lemna gibba) és a gyönyörű fehér virágú tavirózsa (Nymphaea alba) is. Eltűnt a kúszó csalán (Urtica kioviensis), de erre a sorsra jutott a fekete nyár (Populus nigra), valamint a hegyekből lehúzódott, egykor elterjedt nyírfa (Betula pendula) és még jó néhány más faj is.

A kiskágyai domboldalt tavasszal hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana) molyhos lilás virágai, az Értarcsa, Gálospetri környékit tavaszi hérics (Adonis vernalis) napsárga virágai díszítik. Itt van az északi elterjedési határa az élesmosófűnek (Chrysopogon gryllus), de megtalálhatók itt olyan ritkaságok, mint a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a macskahere (Phlomis tuberosa), a Borbás-féle kakascímer (Rhinanthus borbasii) és mások.

Maradvány erdő és gyékényes

Érmellék gerinctelen állatairól Gavril Ardelean és Karácsonyi Károly (2002) közöl összefoglalást. Többek között az egysejtűek 47, a férgek 61, a puhatestűek 47, a pókok 40, a rákok 67, a szitakötők 14, a bogarak 130, valamint a lepkék 290 faját sorolják fel. A közölt adatokból sajnos, nem derül ki, hogy melyek vonatkoznak a lecsapolás előtti, illetve utáni állapotokra.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a vízi gerinctelenek közül a puhatestűek, csigák és kagylók gyakoribb fajai az élescsiga (Planoprbis planorbis), tányércsiga (Planorbis corneus), mocsári csiga (Limnaea stagnalis), fialócsiga (Viviparus viviparus), tavikagyló (Anodonta cygnea), festőkagyló (Unio pictorum). Ezek ma is megtalálhatók a területen, hozzájuk csatlakozott az idegenhonos, gyorsan terjeszkedő amuri kagyló (Anodonta woodiana).

A rovarokat illetően feltűnő, hogy az erdők megritkulásával a kihalás szélére sodródtak legnagyobb bogaraink, mint az orrszarvú bogár (Orychtes nasicornis), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a szarvasbogár (Lucanus cervus). Hasonló sorsra jutott legnagyobb lepkefajunk, az éjjeli pávaszem (Saturnia pyri) is. Karácsonyi (1996) a ritkaságok közül a lápi acsa (Aescna isoceles) és a fehér pásztor (Orethrum albistylum) szitakötőket, a hártyásszárnyúak közül a zilizméhet (Tetralomia ruficornis), a szivárványos fámdarazsat (Chrysis learchii), a kétszínű repcedarazsat (Athalia bicolor) és a keleti szöcskeölőt (Sphex occitanus) említi. A lepkék közül pedig a keleti gyöngyházlepke (Argynnis laodice) és a nagy szíkibagoly (Hydroecia leucographa) jelenlétét emeli ki.

Hegyi kökörcsin Kiskágya határában

A terület gerinces állatait illetően már több ismerettel rendelkezünk. A halfauna tekintetében a lecsapolás előttről Petre Mihai Bănărescu akadémikus közölt néhány adatot. Jómagam éppen a lecsapolási munkálatok idején érkeztem Érmellékre, azóta folyamatosan kutatom a terület halállományát. A régi Érmellék halairól sok adatot szereztem a hajdankori halászoktól, tőlük tudom, hogy a legkeresettebb halfajok a ponty (Cyprinus carpio), a csuka (Esox lucius), a harcsa (Silurus glanis) és a compó (Tinca tinca) voltak. Mellettük nagy hagyománya volt a réti csík (Misgurnus fossilis) zsákmányolásának. Sajnos, már csak a lecsapolás után, 2000-ben sikerült kollégáimmal sort kerítenem az Ér folyó halfaunájának feltérképezésére. A kutatások során huszonhat halfaj egyedeit sikerült megtalálnunk. Közülük csak alkalmi előfordulását tapasztaltuk a balinnak (Aspius aspius), a compónak, a pontynak, de sajnos, a hajdan tömeges előfordulásúnak számító, őshonos réti csíknak és a lápi pócnak (Umbra krameri) is. Ez utóbbiak képviselték a legnagyobb természeti értéket Érmelléken, megritkulásukért egyértelműen a mocsárvilág lecsapolása a felelős. Új halfajok is megjelentek a területen, mint az idegenhonos kínai razbóra (Pseudorasbora parva), az amerikai naphal (Lepomis gibbosus) és a barna törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), legújabban pedig a területről elsőként általam jelzett tarka géb (Proterorhinus semilunaris), valamint az országban először itt megtalált, ugyancsak általam közölt fekete törpeharcsa (Ictalurus melas).

Bár a nyári estéken már nem harsog a nem is olyan régi időkben oly jellemző békakoncert, a vízkedvelő kétéltűek közül aránylag gyakorinak számít a pettyes gőte (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (T. cristatus), valamint a kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (R. ridibunda). A környék erdeiben gyakran találkozunk az erdei békával (R. dalmatina), eltűnő félben van viszont a tavasszal gyönyörű égszínkék ruhát öltő mocsári béka (R. arvalis). A sárgahasú unka (Bombina bombina) mindenhol jelen van, ahol egy kevéske állóvíz akad, de nemrégiben a kutatók megtalálták errefelé a vöröshasú unkát (B. variegata) is. Az erdők megritkulásával csökkent a levelibéka (Hyla arborea) állománya is. Mindkét varangyfaj gyakori, de a zöld varanggyal (Bufo viridis) ellentétben a barna varangy (B. bufo) csak a szaporodási időszakban kerül a szemünk elő. Hasonló a helyzet a barna ásóbékával (Pelobates fuscus) is.

Réti csík

A terület hüllőfaunája viszonylag szegényes. Jelentős állománya él itt a mocsári teknősnek (Emys orbicularis), a gyíkok közül a fürge gyík (Lacerta agilis) igen gyakori, míg a zöld gyík (L. viridis) sokkal ritkább. Őket nem érintette a lecsapolás. A beavatkozások ellenére is számos egyeddel képviselteti magát a vízisikló (Natrix natrix), akár a vizes élőhelyektől távol eső területeken is.

A gerinces fauna legjobban ismert csoportja a madarak, amelyeknek előfordulásáról sok adattal rendelkezünk a lecsapolás előtti időkből is. Ez elsősorban a hányatott sorsú, 1956 után méltatlanul meghurcolt és bebörtönzött dr. Andrássy Ernő érmihályfalvi körorvosnak köszönhető, akinek gazdag madár- és tojásgyűjteményét is elkobozták a letartóztatása után. Andrássy tevékenységét a Nagyváradi Múzeum kutatói folytatták, közülük is kiemelkedik dr. Kováts Lajos munkássága. Ez utóbbi az elmúlt nyolcvan év megfigyeléseit összesítve 208 madárfaj előfordulási adatait tette közzé 1999-ben megjelent dolgozatában. Ezek 17,9%-a állandó, 43,5%-a itt költő, 7,2%-a téli vendég és 28,9%-a átvonuló. A területen megfigyelt fajok közül a nyírfaerdők kipusztítását követően eltűnt a nyírfajd (Lyrurus tetrix), de már daru (Grus grus), túzok (Otis tarda) és fekete gólya (Ciconia nigra) sincs a vidéken. A lecsapolás előtt vegyes gémtelepek voltak a székelyhídi, az érkeserűi, az értarcsai, az érszalacsi mocsarakban, ezek mind eltűntek, egyedül a székelyhídi erdőben maradt fent egy fajtiszta állományú szürkegém telep. A lecsapolás következményeként a gémek mellett megritkultak a récék, a ludak, a vöcskök is. Az erdők letarolása a másik tényező, amely számos madárfaj állományának drasztikus csökkenését eredményezte.

Érmellék mocsárvilága része volt annak a vizes élőhely-sorozatnak, amelyik az ukrajnai Szernye-mocsártól az Ecsedi lápon, Érmelléken, a Nagy- és Kis-Sárréten, valamint az Arad közeli Bezdini mocsárvidéken át a bánsági (alibunári, illáncsai stb.) mocsarakig tartott, és egyik fő útvonala volt a tavaszi és őszi madárvonulásnak. A lecsapolások szomorú következményeként mára már a vonuló madarak száma is megcsappant a környéken.

Lápi póc

A terület emlősfaunájának tagjai közül a nagy növényevőket, mint a bölényt (Bison bonasus) és az őstulkot (Bos primigenius) már a bronzkori ember kiirtotta, csontmaradványaik csak a régészeti ásatások során kerültek felszínre. A jelenkori faunából Gavril Ardelean és Karácsonyi Károly a rovarevők 10, a denevérek 12, a rágcsálók 20, a ragadozók 10 és a patások 3 faját sorolja fel. A védett fajok között a denevéreké a legszámosabb: a keskenynyergű patkós denevér (Rhynolophus euryale), a patkósorrú denevér (R. hipposideros), a nagy patkósorrú denevér (R. ferrumequineum), a hegyesorrú denevér (Myotis blythii) és a közönséges denevér (M. myotis). Védelem alatt áll a hajdan mezőgazdasági kártevőnek számító, mára nagyon megritkult ürge (Spermatophilus citellus), a ragadozók közül pedig a vidra (Lutra lutra) és a farkas (Canis lupus) is. Ez utóbbiról azt tartják, hogy hajdan a nádasok gyakori lakója volt, de véleményünk szerint az nem farkas, hanem sakál lehetett.

Érmellék egyes területeinek védelmére hozott rendeleteket, törvényeket Marossy Anna (1984) vette számba. A felsorolt védett területek közt szerepel a székelyhídi Csíkos-tó, a szalacsi Hidegvölgy, a nagykágyai, a székelyhídi és az érmihályfalvi kastélypark. A védett növények közül a tavaszi hérics, a kökörcsin, a fehér tavirózsa, az állatok közül a túzok, a két kócsagfaj, a két gólyafaj, a daru, minden nappali és éjszakai ragadozó, minden énekesmadár, a denevérfajok, a sün, a vidra és még sokan mások kerültek a jegyzékbe.

Nagy pávaszem

Mindenki ismeri a mondást, miszerint minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Fokozottan érvényes ez a természetvédelmi törvényekre, amelyek az esetek többségében papíron maradnak, betartásukkal senki sem törődik. Jellemző, hogy Marossy Anna szóban forgó dolgozata védett területként említi a szalacsi Hidegvölgyet, annak ellenére, hogy azt már 1968-ban csatornázták. Sajnos, az egyedülálló értékeket rejtő Csíkos-tó sem kerülte el a pusztításokat. Az 1970-es évek egyik hideg telén, amikor rá lehetett menni a befagyott növényszőnyegre, épp a székelyhídi erdészeti hivatal dolgozói vágtak ki minden méretesebb égerfát a lápon, s mivel derékig ért a hó, hát derékmagasságban dolgozott a láncfűrész, tavaszra csak a meredező csonkok maradtak. No de, mi ez ahhoz képest, hogy a terület felső végén, ahonnan a vízutánpótlás érkezik, a ritkás erdőben minden télen a helyi és a megyei potentátok birkanyája telelt, s telel talán ma is, alapjaiban megváltoztatva a rezervátum tápanyagforgalmát. A felsorolt három dendrológiai park értékes, ritka faállományát is vandál kezek pusztították szorgalmasan az évek során, persze, a felelősségre vonás ezek esetében is elmaradt.

Az 1968 és 1970 között zajló lecsapolási munkálatok előtt a Körösvidéki Múzeum munkatársai mindent megpróbáltak, hogy legalább néhány reprezentatív területet, mint az említett Hidegér, az érkeserűi Nagysziget, vagy a valamennyi közül legértékesebb ottományi Hartyás rezervátumként megmaradjon, de mindhiába, a vízügyesek ezeknek sem kegyelmeztek. Amint Nagy Barna értarcsai agrármérnök elmondta, utoljára maradt egy sekély tó a falu közelében, amelyet azzal próbáltak megmenteni, hogy szükség van rá az öntözéshez. Sikerült is megnyerni a lecsapolások vezetőjét, ám amikor jött a hír, hogy a „kondukátor”, Nicolae Ceaușescu helikopterrel jön ellenőrizni a munkálatokat, már nem volt mit tenni. Ma méteres gyomok borította silány legelő terpeszkedik a hajdani tó helyén.

Bár már majdnem ötven év telt el a lecsapolás befejezése óta, az érmelléki emberek azóta sem tudtak belenyugodni a mocsárvilág eltüntetésébe. Több visszamocsarasítási terv is született, főleg az 1989-es változások óta. Ezek közül az egyik a romániai Kiskereki és a magyarországi Kokad polgármesteri hivatalainak uniós pénzekre alapozó HU–RO közös pályázata, amely a 15 hektáros kokadi Darulápot és a 40 hektáros érkeserűi Nagyszigetet magába foglaló, határon átnyúló mocsárvilágot volna hivatott helyreállítani. A tervek elkészültek, már csak a kivitelezés bukaresti jóváhagyása, s a kivitelezéshez szükséges pénzösszegek átutalása hiányzik. Hasonló együttműködési tervek születtek Biharfélegyháza és a magyarországi Pocsaj községek polgármesteri hivatalai között is egy határon átnyúló természetvédelmi terület létrehozására, amelyhez tanösvény, valamint a kikapcsolódást szolgáló, a területet körülölelő kerékpárút is készült volna. Sajnos, a kivitelezésre még pályázni sem sikerült ez idáig.

Kiskócsag

Nem várt viszont a kivitelezéssel a már említett Nagy Barna agrármérnök, aki értarcsai születésű, s Érmellék szerelmese. Ő a saját birtokán, önerőből hozott létre egy 13 hektáros visszamocsarasított területet, amelynek egy része nyílt víz, a többit sás, nád, gyékény borítja. Itt ma már szárcsák, récék, dankasirályok úszkálnak a vízen, a part közelében gémek lesik a zsákmányt, a nádas felett meg-meglebben a rétihéja szárnya, a legeldugottabb zugokból pedig bölömbika hallatja búgó hangját. Tenyérnyi kis terület ez, de jó példa arra, hogy hozzáértéssel, és főleg megfelelő hozzáállással mindent meg lehet valósítani.

A környéken két Natura 2000-es területet jelöltek ki. Az egyiket Bihardiószeg mellett (RO SCI 0068), ez magába foglalja a román–magyar határral párhuzamos Keskeny-Ér és a rajta kialakított Fácános-tó medrét, valamint a közelében levő száraz legelőt. A másik Székelyhíd közelében található (RO SCI 0220), ez tartalmazza a Csíkos-tó egészét, valamint a Rókás-erdőt, benne a gémteleppel. Szomorú, hogy a nagyközönség alig ismeri ezt a formáját a védelemnek, amely ráadásul szinte semmilyen támogatást, népszerűsítést nem kap a helyi hivatalos szervek részéről.

 

Irodalom

Andrássy Ernő: Az Érmellék madárvilága. Aquila 63-64, 1957.

Ardelean, Gavril, Karácsonyi, Carol: Flora şi fauna Văii Ierului (înainte şi după asanare). Editura Bion, Satu Mare, 2002.

Ardelean, Gavril és mtsai: Împreună pentru reabilitarea Văii Ierului. Studiu al florei, vegetaţiei, faunei şi ecologiei zonelor mlăştinoase de pe Ier. Editura Daya, Satu Mare, 2008.

Covaciu-Marcov, Severus-Daniel: Date preliminare privind herpetofauna Văii Ierului. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale II. 2001.

Karácsonyi Carol: Vegetaţia plaurului de la Săcueni (jud. Bihor). Studii și cercetări de biologie. Seria biologie vegetală. 34.1, 1982.

Karácsonyi Carol: Flora Câmpiei Eriului (jud. Satu Mare şi Bihor). Satu Mare Studii şi Comunicări. VII-VIII, 1987.

Karácsonyi Károly: Az Érmellék növény- és állatvilága. In Benedek Zoltán: Az Érmellék. Helios Kiadó, Orosháza, 1996.

Kováts Lajos: Az Érmellék madarai. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Természettudományi Tanulmányok 1. Szeged, 1999.

Marossy Anna: Din preocupările privind ocrotirea naturii în Bihor. Crisia XIV. Oradea, 1984.

Wilhelm Alexandru, Sallai Zoltán, Ardelean Gavril: Fauna ihtiologică a bazinului râului Ier. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale II. 2001.

Wilhelm Alexandru: Modificări survenite în ihtiofauna râurilor din nord-vestul României. Satu Mare Studii şi Comunicări. Seria Ştiințele Naturale I. 2000.

 

Ahol víz van, ott hal is akad – csengett fülemben a népi mondás, amikor 1968-ban a székelyhídi líceumba kaptam tanári kinevezést. Akkor még nem tudhattam, hogy Nicolae Ceauşescu, ez a vandál természetromboló kommunista diktátor már kiadta a parancsot a csodálatos érmelléki lápvilág felszámolására. Feldübörögtek a gépek, s 1970-re már írmagja sem maradt a tavak, a mocsarak, a lápok, a morotvák szövevényes rendszerének. Arra ébredtem, hogy nekem, aki Gyurkó István professzor tanítványaként Érmellék halait akartam tanulmányozni, azt kellett keresnem, hogy hol találok egy-egy még megmaradt vízfoltot, amiben hal is lehet. A keresgélés során kerültem kapcsolatba azokkal a jórészt idősebb emberekkel, akik pár éve még a halászat mesterségét gyakorolták. Ifj. dr. Kós Károly, a neves etnográfus irányításával kezdtem meg a hajdani halászok kikérdezését mesterségük csínja-bínjáról, néztem meg, írtam, rajzoltam, fényképeztem le az akkorra már szerepüket vesztett szerszámokat. Megható volt látni, milyen szeretettel meséltek ezek az idős emberek a régi mesterségről, némelyiküknek még a könny is kicsordult a szeméből az emlékezés hatására. „Amikor a más búzáját vitte a víz, a miénket hozta”, mondták mosolyogva, hiszen amikor hóolvadáskor a Kraszna felől érkező tavaszi árvíz elöntötte a búzaföldeket, jött vele a rengeteg sok hal, sokasodott a zsákmányolni való.

Hajó

Az érmelléki halászok mesterségüket a mezőgazdasági tevékenység mellett, mintegy kiegészítő foglalkozásként űzték, bár – mint mondták – inkább ez volt a fő jövedelemforrásuk. Az ilyeneket paraszthalász néven tartja számon a néprajztudomány. Mivel saját vízterületük nem volt, a halászhelyet a terület birtokosától bérelték, s ehhez még a községi elöljáróságtól halászjegyet kellett váltaniuk. Eszközeiket, szerszámaikat maguk állították elő nádból, fűzvesszőből, kenderfonalból. A méretesebb darabokat a hosszú téli estéken kalákában készítették csendes beszélgetés, borozgatás kíséretében.

Errefelé nem használták a csónak kifejezést, a pár szál deszkából összerótt vízi közlekedési eszközt hajónak nevezték, s nem evezővel hajtották, hanem a hajó farában állva hosszú csákrúddal tolták előre.

A nyílt vízen, tisztásokon, tavakon kerítőhálóval halásztak, ennek neve mifelénk húzóháló, vagy seggesháló volt. Kenderfonálból készült necckötéssel, hossza húsz méter körüli volt. Felső ínára úszókat, az alsóra ólmozást raktak, a közepén szintén hálóanyagból készült zsák volt (innen a seggesháló elnevezés), ebben gyűlt össze a zsákmány. Sekélyebb vízben lábalva, mélyebb vízben hajóval vontatták. Gyakran két hálót húztak egymás után, mert – amint elmondták – a ravasz ponty (Érmelléken potyka) az első háló elől bebújt az iszapba, majd kiugrott, bele egyenesen a második hálóba. Megtörtént, hogy az első háló semmit sem fogott, a második meg tele volt.

A nádasok szélébe gyékénnyel összefont nádszálakból készített vészt állítottak, vagyis lészának nevezett nádfallal elrekesztették a vizet, ennek hagyásaiba vese alakra fordított, hosszabb nádszálakból szőtt vészfejeket raktak, amelyeknek nyílásai felváltva két irányba néztek. A felállítandó vész helyét viszírtó vasnak nevezett hosszú nyelű szerszámmal tisztították meg a gyökerektől, nádtorzsától, majd a nádfal tövét pusakkal verték bele az iszapba. A lésza mentén kutakodó halak hamar elérték a vészfej nyílását, befurakodtak, onnan aztán már nem volt menekvés. A vészfejekből hosszú nyelű merettyűkkel szedték ki a zsákmányt. Székelyhídon a mocsárig nyúló kertek aljába is állítottak vészt a gazdák, ide leszaladva egykettőre kimeríthették a vacsorának valót.

Hálóvarsák

Varsával is halásztak, ennek egyik formája az ötkarikás, kétversikés hálóvarsa volt, amit kenderfonalból kötöttek, öt fűzvessző karika merevítette, s két versikéje, a szintén kenderkötésből készült szűkület akadályozta meg a betévedt halak visszafordulását. Elől hosszú terelő szárny irányította a halakat a varsa belsejébe. Mivel a kenderfonal a vízen hamar tönkrement, a varsákat felváltva szárították, illetve használták. Szalacson fűzvesszőből font varsát is használtak, amit mordának neveztek, s aminek négyszögletes volt a taréja. Azt tartják, hogy ennek mintáját Oroszországból hozták az első világháborús hadifoglyok. Ugyancsak fűzvesszőből készült a jellegzetes érmelléki halászeszköz, a hurca. Ezt a széles taréjú, gyorsan elkeskenyedő, zárt végű eszközt trombitavarsa néven ismeri a tudomány. Jellegzetessége, hogy nincs fogórésze, így a hal kiszökhetne belőle. A víz áradásakor-apadásakor használták, amikor a hal is megbolydult, s ment a vízzel. A halász a parttal párhuzamosan fűzfából könnyű kerítést font, ennek hagyásába állt bele, arccal az érkező víz felé, lábai közé vette a hurcát, s amikor megérezte benne a hal mozgását, kiemelte, a zsákmányt kivette, s a tarisznyába tette, majd kezdődött minden elölről. Amint mondták, sok hercehurcával járt a dolog, talán innen ered az eszköz elnevezése.

Nyári melegben kedvelt szerszám volt a borogató vagy tapogató. Ez is fűzvesszőből készült, feneketlen vesszőkosárra emlékeztető formája volt, de ismerték a felül négyszögű keretre készített rámás tapogatót is. A vízpartra érkezve a halász gatyára vetkőzött, nyakába kanyarította a tarisznyát, belegázolt a vízbe, és maga elé csapta a borogatót. Ha volt benne zsákmány, az bökdöste a szerszám oldalát, „korholt a hal”, akkor a halász belenyúlt, kivette, a tarisznyába tette a fogást, lépett néhányat, s újra lecsapta a szerszámot.

Bár régtől fogva tiltott szerszámnak ismerték, bizony a szigonyt is használták alkalomadtán az érmelléki halászok. A legtöbb szigony háromágú volt, a három ág egy síkban állt, az ágak hegyes végén a szakálla vagy visszája két irányba nézett, s akadályozta meg a zsákmány szabadulását. A szigonyok többségének méretéből látszott, hogy ezekkel aligha apró halakat zsákmányolt a gazdájuk. Különösen látszott ez az Ottományban előkerült hétágú szigonyon, amelynek bő harminc centiméteres volt a fesztávolsága. Ez utóbbihoz világító eszköz, fákja is tartozott, mert ezzel éjszaka halászták, vagy inkább vadászták a vízfenéken pihenő méretes csukát, pontyot, harcsát.

Külön meg kell emlékezni a csíkászat mesterségéről is, bár a megkérdezett halászemberek többsége szerint a csík nem hal, hanem „olyan kígyóféle”. Rengeteg volt belőle a partközeli sekély, iszapos vizekben, s mivel jó piaca volt, fogták is szorgalmasan. Iszapba vert két sor karó közé mindenféle gizgazból, kukoricakóróból, nádtörmelékből csíkgátat építettek, ennek hagyásaiba állították a vesszővarsához hasonlító, sűrű fonású csíkkast, aminek végét nádcsóvával bedugták. A folyton nyüzsgő, bujkáló csíkok hamar megtöltötték a csíkkas hasát, ekkor a gazda kiemelte, kihúzta a csóvát, s a hajó fenekére zúdította az izgő-mozgó csíkok tömegét. Gyermekkoromban még én is láttam a margittai piac bejáratánál a szín­ültig tele hatalmas dézsákból csíkot áruló szalacsi csíkászokat. Azt viszont már édesapám mesélte, hogy az ő gyermekkorában a vásott inasgyermekek nagy vágya volt, hogy a zsebükben külön erre a célra hordott marék sót beleszórhassák a dézsába, amiből ezután pillanatok alatt kiugrált az összes csík. Persze, a szekeresek is résen voltak, és suhogó szíjostorral várták a tekergők közeledtét. Az már az irodalomból is ismert tény, hogy Bihar vármegye urai is szívesen látogatták a vidéket a finoman elkészített káposztás csík kedvéért, amelyre remekül csúszott ám a híres-nemes érmelléki bakator.

Mikor leadtam dr. Kós Károlynak a feldolgozott anyagot, azt gondoltam, ezzel vége a néprajzos ténykedésemnek, ám a szakember azt a feladatot bízta rám, hogy gyűjtsem össze a népi vadászat, vadfogás, vadriasztás emlékeit is. Ekkor már könnyebb dolgom volt, hiszen nagyon sok természetjáró, természetszerető embert ismertem már a környéken. No, nem kell mindjárt sörétes, vagy golyós puskákra gondolni, hiszen ki mert volna akkoriban ilyeneket tartani, amikor még az engedéllyel rendelkező vadászok többségétől is összegyűjtötték a lőfegyvereket. Hurkokra, csapdákra, tőrökre gondolhattam, amelyekkel a ház körül ólálkodó rágcsálókat, ragadozókat gyérítették, a vadak közül esetleg az ilyen eszközökkel elejthető fácán, vagy mezei nyúl elfogására alkalmas megoldások jöhettek számításba.

Famacska

A nádasokban fészkelő vadrucák, vadlibák tojását a tavaszi ünnepek előtt kézzel szedték ki, ez volt a gacsitojás, amire szükség volt ám a húsvéti kalácshoz, de a vadliba tojását kotlós tyúkkal ki is kőttették, mert az apró libák hamar megszelídültek, s felnőttek a többi baromfival.

Riasztani elsősorban a seregélyeket kellett, amelyek nagy károkat tettek a cseresznyében, s később a szőlőskertekben. Ezek távoltartására karikás ostorral kongattak, no meg kereplővel, az itt használatos kifejezéssel: csergővel csergettek az erre a célra felfogadott gyermekek. A dinnyeföldről az elvetett magvakat kicsipkedő varjakat a fészkekre helyezett varjúszárnyakkal riasztották el, a szárnyak húsos tövét petróleumba mártották, hogy ne vigye el őket a róka.

A vadréce és a szárcsa (ez utóbbinak Érmelléken tikhódis volt a neve) gyakran belebújt a vészbe, ahonnan merettyűvel szedték ki, de fogták is őket zsinórral a nádszálakhoz kikötött meghajlított gombostűvel, amelyre apró döglött halat akasztottak csaléteknek, s amit a mocsári növények levelére fektettek.

A fogoly és a fácán fogására napraforgószárból készült fogolycsapdát, illetve bodzafa ágából készített nehezebb fácáncsapdát használtak. Az ágakat négyszögletes keretformára drótozták össze, egy villás ág, egy pecek és egy kampó segítségével felpeckelték, s a kampó köré magvakat szórtak. Ha a madár rálépett a kampóra, a pecek felcsapódott, s a keret lenyomta a madarat. Fácánt fogtak leborított és felpeckelt vesszőkosárral is, aminek peckét a közelben megbújt gazda rántotta ki egy megfelelő hosszúságú madzaggal. Kihasználták a fácán azon tulajdonságát, hogy inkább szeret a nádasban bujkálni, mint repülni, s az általa kitaposott ösvényre vékony drótból készült hurkot tettek, amit egy nádszálhoz kötöttek. Ha a madár belebújt a hurokba, csak előre nyomult, s inkább megfúlt, de meg sem próbált visszafordulni.

Erősebb drótból készült hurokkal fogták a nyulat is. Érkörtvélyesen mutatták meg a gémeshurkot, amelynek szerkezete a gémeskúthoz hasonló. Ezt télen használták, amikor a nagy hóban az állat nehezen talált táplálékot. A „kútgém” egyik végére nehezéket kötöttek, a másikra pedig egy keresztrudat erősítettek, s egy lucernaköteg segítségével lekötötték egy, a fagyott földbe vert karóhoz, nagyobb szeghez. A lucernaköteg köré négy hurkot tettek, s az éhes nyúl csak akkor tudott a csalétekhez jutni, ha a fejét beledugta valamelyik hurokba. Amikor elrágta a lucernát, a kútgém felcsapódott, felrántotta az állat elejét, s az nem tudott szabadulni, csak táncolt a két hátsó lábán.

A baromfiudvar körül ólálkodó rókát vastőrrel, más néven vaskapkánnyal, rókavassal fogták, amibe csaléteknek tojást vagy döglött csirkét tettek. Ha megtalálták a kotorékját, meggyújtott kénrúddal kifüstölték, vagy rugalmas drótra sörétes töltényt, mögéje pedig olajos rongyot kötöttek, amit meggyújtottak, s a lyukba dugtak. Mikor a láng elérte a töltényt, az felrobbant, mire a róka kiugrott a lyukból, s vagy meglőtték, vagy vasvillával elütötték.

A gazdaság körül elszaporodott patkány, vagy ahogy Érmelléken nevezik: a poc fogására egyfedelű, vagy kétfedelű ládatőrt használtak, de fogták vastőrrel is. Az egeret leginkább az üzletben is kapható drótból készült egérfogóval, meg a fából készült dróthurkos egérfogóval irtották. Eredményesen használták a különböző típusú, pecekkel működő csapódeszkákat is, de a legsikeresebbnek az Érkörtvélyesen használt famacskát találtam. Ez két, egymásba tolható fadobozból áll, a nagyobbnak az egyik végét teljesen, a kisebbiknek csak a felső részét rács borítja, ez utóbbira kötik a csalétket, amelyet a dobozba szerelt talpon közelítheti meg az állat. A talpra felmászva egy billenőre jut, ami felbillen, amikor az egér megközelíti a csalétket, az állat beleesik a nagyobb dobozba, mire a billenő visszaáll eredeti pozíciójába, és elzárja a menekülés útját. Ha a famacska megtelt, egy vízzel félig telt veder felett a két dobozt széthúzzák, s az egerek a vízbe pottyannak.

A szántóföldi kultúrákban nagy károkat tett a hörcsög. Próbálkoztak a kiöntésével, amikor a vizet szekéren hordóban vitték a mezőre, ebből vödörrel öntötték a hörcsöglyukba, s a menekülő állatot vasvillával elütötték. Amikor aztán divatba jött a tarka hörcsögprémből készült női bundák viselete, az érmelléki hörcsögölők a Bánságig is elmentek az értékes zsákmányért. Ők vékony deszkából, később konzervdobozból készített hörcsögtőrrel fogták az állatot. Ebben alul és felül is egy-egy hurok volt, amelyeket egy erős rugó működtetett. A két hurok közt egy vastagabb drótból hajlított rózsa volt, amit a befelé vagy kifelé igyekvő hörcsög az orrával megbökött, ez kioldotta a rugót, s valamelyik hurok megfojtotta az állatot. A hörcsögölő akár kétszáz ilyen tőrt is kirakott, s mire az utolsót letette, már szedhette is fel az elsőket.

Amikor alkalom kínálkozott, a magyarországi Illyés Közalapítvány támogatásával sikerült rendbe tétetni egy, a székelyhídi főtéren kihasználatlanul állt épület egy részét. Itt állandó kiállítás keretében mutattam be Érmellékről, amint mondani szokták: a huszonnegyedik órában összegyűjtött halász és vadászeszközöket. Ezek most a lebontott régi épület helyén emelt kulturális központban láthatók.

 

IRODALOM

Benedek Zoltán: Érmellék. Helios Kiadó, Orosháza, 1996.

Számadó Ernő: Régi érmelléki halászat. Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, 1976.

Wilhelm Sándor: Hagyományos halászat az Érmelléken. Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, 1994.

Wilhelm Sándor: Népi vadászat és vadfogás az Érmelléken. A Puszta XXIII. A Nimfea Természetvédelmi Egyesület kiadása, Túrkeve, 2010.

Wilhelm Sándor: Tanulmányok az Érmellékről. Partiumi füzetek 80. Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2014.