Pávai István
A Sóvidék népzenéjéről 2016-ban adtam közre egy kétnyelvű (magyar–angol) kötetet, amely tartalmazza a mindenkori sóvidéki gyűjtések javarészét. A kötethez DVD-melléklet is tartozik, amelyen 3460 folklóradat, 2500 hangfelvétel (fonográftól a digitális technikáig), 1450 kottás és szöveges népdallejegyzés, 124 videoklip (némafilmtől a digitális technikáig), 195 fotó, 334 archív dokumentumoldal található, mindez sokszempontú polihierarchikus, multimédiás adatbázisba rendezve.1 Az alábbi összefoglaló ennek a kiadványnak a rövid tartalmi kivonata.
A Sóvidék a Kis-Küküllő és a Korond-vize völgyében fekszik, nagyobbrészt Udvarhelyszéken, kissé átnyúlva a szomszédos Marosszék területére. Ennek megfelelően néha megkülönböztetnek egy Udvarhelyszéki vagy Parajdi Sóvidéket (Korond, Atyha, Alsó- és Felsősófalva, Békástanya, Parajd) és egy Marosszéki vagy Szovátai Sóvidéket (Szováta, Sóvárad). Idetartozik még több tanyaszerű település, amelyek közül itt csak azokat említem, amelyek rendelkeztek (legalább egy adott időszakban) akkora lakosságszámmal, amely alapján önálló közösségként működhettek (például szerveztek külön táncot). Ilyen tartozéktelepülés Korond esetében Fenyőkút, Pálpataka, Kalonda; Felsősófalva esetében Békástanya; Szováta esetében Szakadát, Kopac és Illyésmező.
A Sóvidék településeit magassági szint szerint „hegyi” (Pálpataka, Fenyőkút, Békástanya, Atyha, Siklód), „vízmenti” (Korond, a két Sófalva, Parajd, Szováta) és „alföldi” (Sóvárad) kategóriákba is be szokták sorolni, utóbbit „jobb termőföldje miatt”nevezik „alföldinek”. Valóban, a sóvidéki falvak lakói a Kis-Küküllő völgyének azt a részét, ahol már kiszélesedett lapályos terület övezi, Alföldnek nevezik. Egyesek szerint az Alföld csak Kibédtől kezdődik. Ennek fordítottjaként az „alföldiek” a Sóvidéket Felföldnek mondják.2
Több más szakterület kutatójával összhangban népzenei szempontból a fent említett természetes földrajzi egységet alkotó területet tekintem Sóvidéknek.3 Egyes kutatók viszont a szomszédos Küsmöd-patak völgyének felső részében fekvő településeket is ideszámítják (Siklód, Küsmöd), néha Etédet és Szolokmát is.4 A Sóvidéket tágabban értelmezők között nincs összhang abban, hogy hány település tartozik még ide a vitán felüli sóvidéki településeken kívül. Van, aki csak Siklódot sorolja hozzá, mások Siklódot és Szolokmát, esetleg Etédet és Küsmödöt is. Ez is jelzi, hogy a tágabb értelmezés problematikus.5
Az egyházszervezet, a közigazgatás és az útviszonyok változásai a történelem során sokféle kapcsolódást hoztak létre, illetve szüntettek meg időlegesen vagy véglegesen a települések között.6 A Korond-vize és a Kis-Küküllő felső völgyének földrajzi egysége viszont mindenkor adott volt, ez az a terület, ami vitán felül Sóvidéknek nevezhető. A közigazgatási és egyházszervezeti változások során a legtöbbször ennek a területnek a települései maradtak egy egységen belül. Az ezzel szomszédos területek néha idetartoztak, néha nem. De velük is kialakultak a történelem folyamán szorosabb vagy lazább kapcsolatok. Így mindenképpen beszélhetünk egy olyan falusorról, kontaktzónáról, amely övezi a tényleges Sóvidéket, átmenetet és kapcsolatot képez a szomszédos kistájakkal: Varság, Farkaslaka, Székelypálfalva, Etéd, Siklód, Szolokma, Kibéd, Vármező.
A 20. század elejéig visszamenően dokumentálható, hogy hegedű–cimbalom–bőgő összetételű zenekarok muzsikáltak a Sóvidéken. Harmóniára szakosodott hangszert (kontrát, brácsát) itt nem ismertek. Ugyanilyen összetételű bandák működtek a szomszédos „alföldi” falvakban (a Kis-Küküllő Sóvárad alatti részén), továbbá a Nyárád és a Nyikó mentén is. Utóbbi területen, Nagymedeséren Vikár Béla 1900. március 14-én vette fonográfra ilyen összetételben Balog János cigányprímás bandáját, amelyről fényképfelvétel is készült.7
(Pávai István gyűjteménye)
Ez tehát egy hosszabb idő óta hagyományos zenekari forma Székelyföldön, amely korábban egész Erdélyben elterjedtebb lehetett. Rettegi György 18. századi emlékiratai szerint az erdélyi nemesi menyegzőn a lakodalmasok „nagy sereggel megindultak, töröksípossal, akinek volt s egyéb musikásokkal, úgymint: hegedüs, gardonos és cimbalmosokkal oda, az hol a menyasszony szülei vagy maga [a vőlegény] lakása volt”.8 Mint látjuk, a töröksíp opcionális („akinek volt”), de amúgy sem valószínű, hogy jellegénél fogva együtt játszott a többi hangszerrel. Inkább a násznép utcai vonulásához volt szükség rá, erős, éles hangja miatt. Tudvalevő, hogy a gardon vagy gordon a bőgő népi megnevezése egész Erdélyben. Nem véletlen viszont, hogy névegyezés van a Gyimesben, Gyergyóban és Csíkban használatos ütőgardonnal, hiszen a bőgőt később is a gyorsabb táncokban ütőhangszerként használták Erdélyben, s ez a szerepe a Sóvidéken még hangsúlyosabb, mint máshol.9 A falusi hegedű–cimbalom–bőgő összetételű zenekarokban gyakorlatilag mindhárom hangszer a dallamot játszotta, így a három hangszer együtt sajátos heterofóniát hozott létre. Tényleges harmóniát a cimbalmos ritkán használt, a bőgőnél is csak ritkán jelentek meg városi hatásra a funkciós kíséretmód elemei.
Sok helyen, különösen a hegyi tanyákon nem volt lehetőség ezt a kiforrott zenekari összetételt biztosítani. Gyakran alkalmi összetételű zenekarok muzsikáltak, amelyek olyan hangszerekből álltak, amelyek éppen ott rendelkezésre álltak. Ezekben főleg Korondon nagyobb szerepe volt a tárogatónak, mert sokan tudtak tárogatózni, de gyakori volt a citera, furulya is. Ezen kívül a pásztorok jellemző hangszere volt ezen a vidéken is a fakürt. A hangszereket a sóvidékiek gyakran maguk készítették. Malonyay Dezső 1909-ben kiadott kötetében említi Sorbán Pista bá ezermestert, korondi molnárt, aki hegedűn, klarinéton, cimbalmon is játszott, s cimbalomkészítéssel is foglalkozott.10
A harmóniára szakosodott hagyományos hangszerek (kontra, brácsa) hiánya miatt a később megjelent harmonika nem tudott valamilyen helyi hagyományos harmonizálási módot követni. Kezdetben a harmonikások emiatt szintén a dallamot erősítették. Később elterjedt a városi üzemi kultúrcsoportok zenekaraikban használt általános funkciós harmonizálás, amely táji jelleggel nem rendelkezik, és hagyományossá sem tudott válni.
A sóvidéki táncrend az Udvarhelyszék egészén ismert változathoz igazodik. Régen férfitánccal kezdődött, amelynek leggyakoribb neve verbunk, de figurázónak, csűrdöngölőnek is nevezték. Egyes táncnévnek tűnő megnevezések valójában egy-egy adott verbunkdallamot jelentenek: udvarhelyszéki, árvátfalvi, korondias. A figurázó megnevezést néha a féloláhos vagy zsukáta néven ismert táncra is alkalmazták. Ez a régiesebb tánc páros és szóló férfitánc formában is ismert volt, akárcsak a bukovinai silladri, az aranyosszéki serény és csűrdöngölő vagy a közép-vízmelléki magyaros. Mivel eltért a később elterjedt, magyarosabbnak vélt csárdástól, félig-meddig románosnak tartották. Innen a féloláhos és a zsukáta megnevezés, bár érdekes, hogy a zsukátának szó szerint megfelelő román táncnév nem létezik. A féloláhos főleg a bécsi döntés utáni négy évben kopott ki a használatból szándékosan magyarosító értelmiségi befolyás miatt.
A páros táncok rendjét Sóvidéken a jártatós jellegű lassú csárdás nyitja, amely fokozatosan felgyorsul, majd átvált a szöktetősbe. Ennek behúzása után következik a marosszéki forgatós. Az iparos bálok és a fürdőéleti úri bálok hatására később a városi polgári táncok is elterjedtek: tangó, keringő, van sztepp, vadcepp (az angol one-step torzulása). Alsósófalván a fonóban szokás volt járni az erotikus jellegű szarkatáncot és seregetáncot, illetve a vénember és a vénasszony nótájára járt asszonytáncot. Szintén Alsósófalváról van adat egy eszközös ügyességi férfitáncra, a seprűs táncra is.
Sóvidéki eszközös táncra vonatkozó irodalmi adat a református egyház iratai között maradt fenn 1697-ből, amikor Farcádi András sófalvi tanítót többféle vétség miatt, köztük „két tisztességes Asszonyoknak próbálgatásáért, dohányzásért, lapoczkás táncznak járásáért” büntetésre ítélték.11 A lapockás tánc kedvelt eszközös tánca volt az erdélyi úri köröknek a 17. századtól. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című írása két alkalommal is említi mint az akkori erdélyi nemesség egyik táncát.12 Dallama fennmaradt a csíksomlyói Kájoni-kódexben és több más korabeli kéziratos dallamgyűjteményben, köztük lengyel gyűjteményekben is.13 Nem véletlen, hogy Sófalván is a tanítóval kerül összefüggésbe, bár nem lehetetlen, hogy a falusi nép között is kedvelt lehetett egy időben, mert a Székelyföldön ismert helyenként (például Felcsíkon) a seprűstáncnak az a formája, amely a lapockás tánc régi leírásaihoz hasonlít.
Bálint Zsigmond fényképe, 1985)
A Sóvidéken számos olyan jeles napi szokás őrződött meg, amelyhez zene kapcsolódik. A betlehemezés katolikusnál általános volt, de az alsósófalvi reformátusok is betlehemeztek. A szokás magába foglalta a pásztortáncot is, amelyet furulya- vagy énekszóra jártak. A karácsonyi kántálókból is elég sok maradt fenn, főleg azért, mert a szokás elhagyása után is a cigányok csoportosan jártak még kántálni, Korondon például az Ó, szép fényes hajnalcsillag kezdetű dallal.14 Itt is szokás volt a karácsony utáni napokban az Istvánok és Jánosok felköszöntése. Az idekapcsolódó dalok, akárcsak más vidékeken, többségükben a 18. századi diákköltészet nyomait viselik magukon. Az óesztendőt is énekkel búcsúztatták – Parajdon az Ó, szép Jézus, az új esztendőben kezdetű 17. századi dallammal, Szovátán az Ismét egyik esztendeje kezdetűvel. Szokás volt éjfél előtt kiharangozni az óesztendőt, éjfél után pedig béharangozi az újesztendőt. Korondon a templomtoronyban ilyenkor a rezesbanda is megszólalt. Másnap a felnőtt férfiak jártak újesztendőt köszönteni, külön a kolduló cigányok, a cigányzenészek, a legények pedig újesztendő hajnalán éjjelizenét adtak a lányoknak.
Atyhában sikerült még rögzíteni az énekes virágvasárnapi passiót. Húsvéthétfő hajnalán a legény cigányzenészek kíséretével indultak hajnalozni a lányos házakhoz, ahol behívásuk után meg is táncoltatták a lányokat. A tavaszi szokásokhoz tartozik a májusfaállítás is, aminek alkalmából éjjelizenét adtak a legények a lányoknak. Az Orbán-napi juhnyírás szintén táncos mulatsággal végződött, akárcsak a juhok Szent Márton-napi számbaadásakor. Legismertebb népszokás a két Sófalván és Parajdon a királynézás, amely később értelmiségi hatásra hesspávázás néven vált közismertté. Az idekapcsolódó dalok egy része más szöveggel Korondon is ismert volt, de ott a fonóban párosítódalokként használták.
Jegyzetek
1 Pávai István: A Sóvidék népzenéje – The Folk Music of Sóvidék. Hagyományok Háza – MTA BTK Zenetudományi Intézet, Budapest, 2016.
2 Andrási Benedek: Alsósófalva monográfiája. Alsósófalvi Közbirtokosság, Alsósófalva 2003: 4, 105; Barabás László: Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 1998: 8–9; Bíró Gábor: Sóvidék népi építészete. Magyar Népi Építészeti Archívum – Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre 1992: 8.
3 Elekes Tibor: A települések és a közigazgatás változásai a Sóvidéken 1. Hazanéző 12. évf. 1. sz. 4–13. 2001: 6–9; Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Hazanéző könyvek 9. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 1996: 5; Hankó Vilmos: Székelyföld. Lampel Róbert, Budapest, 1896: 115; Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból I. Ráth Mór bizománya, Pest, 1868:133; Sófalvi András: Sóvidék a középkorban. Fejezetek a székelység középkori történelméből. Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2005: 9; Szekeres Lukács Sándor: Sóvidék a régi oklevelekben. Hazanéző, 18. évf., 1. sz., 14–15. 2007: 7–8; Vofkori László: Székelyföld útikönyve I. Aranyosszék, Marosszék, Udvarhelyszék. Cartographia Kft., Budapest, 1998: 287, 302; 2001a: 17, 22.
4 Andrási i. m.: 4; Barabás i. m. 8; Bíró Gábor i. m. 5; Csiki Zoltán – Horváth István – Ozsvát Pál – Vécsei András: Rapsóné öröksége. Tanulmányok Parajd község múltjából. Corvin Kiadó, Déva 2006:30–33; Madar Ilona: Adalékok Siklód község népi kultúrájához. In: Siklód temploma és népe. Szerk.: Andor Csaba és Fehér György. Kairosz Kiadó, Budapest, 1998. 127–216: 127; Tófalvi Zoltán: Pogány fohászok faluja. Sóvidéki riportok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979: 61.
5 Barabás László: Hesspávázás és királynézás a Sóvidéken. Népismereti dolgozatok. Bukarest 1981: 160; Nagy Lajos: Katonaénekek a siklódiak emlékezetében. Udvarhelyszéki Kulturális Egyesület – „Szitakötő” Egyesület, Székelykeresztúr, 2008: 5.
6 Pávai i. m. 37–43.
7 Lásd Pávai I. (szerk.): A folklorista Vikár Béla. Egy kiállítás képei és dokumentumai. Hagyományok Háza, Budapest, 2011 címlapján.
8 Retteg i György: Emlékezetre méltó dolgok 1718–1784. Közreadja Jakó Zsigmond. Kriterion, Bukarest, 1970.
9 Lásd Pávai I.: Az erdélyi magyar népi tánczene. Hagyományok Háza – Kriza János Néprajzi Társaság, Budapest, 2013: 157–166.
10 Malonyai Dezső: A magyar nép művészete II. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Franklin-Társulat – Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1909: Viselet fejezet.
11 Tófalvi Z: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig. Századok, 126. évf., 3–4. sz., 427–448. 1992: 432.
12 Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Előszóval és jegyz. ellátta Kócziány László. Bukarest, 1978: 43.
13 Codex Caionisaeculi XVII. Ed. By Saviana Diamandi and Ágnes Papp. Musicalia Danubiana 14. Uniunea Compozitorilor şi Muzicologilor din România – MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1994: 407, 813; Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai. Studium, Budapest, 1924: 120–123; Tabulatura Vietorissaeculi XVII. Musicalia Danubiana 5. Közread.: Ilona Ferenczi, Marta Hulková. Opus, Bratislava, 1986: 31; 122.
14 István Lajos: Jeles napok Korondon. In: K. Kovács András (szerk.): Korondi sokadalom. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 186–198.
