Nagy Miklós Kund

„Rádió nyüzsög. Szárnyak / dongnak az üvegen, / s a szellők táncot járnak / a puha füveken.” Közel fél évszázaddal ezelőtt József Attila Nyári délután című versének ezt a négy sorát írtam mottóként annak az államvizsga-dolgozatnak az élére, amelyben a Marosvásárhelyi Rádió első tizenöt évének irodalmi anyagát próbáltam felmérni. A mindennapi otthonosság barátságos, békés kellékeként illesztette versébe a költő a médiumot, amelynek akkor, a múlt század harmincas esztendeiben a tévével és más audiovizuális eszközökkel, egyéb tartalomhordozókkal még nem kellett versenyeznie. A rádió több lírikusunk szívébe befészkelte magát a későbbiekben is. Szabó Lőrinc „álomhozó jó vigasznak” nevezte, Reményik Sándor azt hangoztatta 1931-ben, hogy „a mikrofonnak mély varázsa van”. És ha még tovább megyünk Székely Jánosig, a Rádió című költeményének köszönhetően az is érzékelhetővé válik, milyen összetett benyomást kelthet az emberekben a rádiózás. „Először hallottam a hangom, / a mélyen ismerős zenét, / úgy, ahogyan azt mások hallják, / úgy, ahogy én a másokét (…) Egy halk, de mégis átható / Hangot recsegtetett felém / Ma délután a rádió: / Egy különös és ismeretlen, / Egy tűrhetetlen és kemény / Hangot, mely versemet szavalta / S amelyről tudtam, hogy – enyém. / Tudtam, hisz ráismertetek, / Sőt a bemondó is bemondta. / Tudtam, hisz én motyogtam azt / Előző nap a mikrofonba.” Valószínűleg éppen a Marosvásárhelyi Rádióban, amely akkor már hároméves volt, és igyekezett sok más kiváló társával együtt, a szép emlékű költő, esszé- és drámaírót minél gyakrabban megszólítani. Ő eléggé nehezen állt kötélnek, de a rádió napjainkban is gyakran megidézett, értékes Aranyszalagtára Székely Jánossal készült interjúkat, hangfelvételeket is őriz.

A Marosvásárhelyi Rádió magyar adása egyébként a kezdetekkor napi fél­órás műsort sugárzott, ma 62 évesen, a nap minden órája az övé. Ez az intézmény egyik legnagyobb fegyverténye. Nem vezetett sima út idáig, idillinek egyáltalán nem tekinthető, ahogy azt talán az előbbiekben elhangzottak sugallhatnák. A munkatársaknak sok nehézséggel kellett megküzdeniük, a sors, a természet, a társadalom, a diktatúra komoly erőpróbák elé állította a szerkesztőséget, az indulástól egészen a hatalmi telefonutasítással bekövetkezett 1985-ös megszüntetésig. 1989 végén sokan vállalták a főnixsors kockázatát, újraindították a Marosvásárhelyi Rádiót, majd sorra érkeztek a fiatalok is, nélkülük sokkal problematikusabb lett volna a megújulás. De lényegében sosem volt könnyű a médiában, és tagadhatatlanul ez tapasztalható ma is. Annál nagyobb a siker öröme, a kedvező visszhang elégtétele. Ezen a pályán is kell egy csapat, amely hallgat a jó vezetőre, és viszont, kellőképpen ösztönzi is azt. A rendszerváltással újjászületett és folyamatosan bővülő Marosvásárhelyi Rádióban így alakultak a dolgok Gáspár Sándor, Jászberényi Emese, Borbély Melinda, majd 2012-től Szász Attila irányításával. Az eltelt három évtizedben fontos megvalósítások születtek a Marosvásárhelyi Rádió életében. 2013-tól egész napos műsorral, majd 2018-tól napi 24 órán át magyarul sugárzó rádióként még tovább gazdagíthatták a műsorrácsot, erősíthették a közszolgálatiságot, gyarapíthatták a rétegműsorokat. Az éjszakai műsorsáv vonzerejét is növelhették. Ez is magyarázza, miért a marosvásárhelyi a leghallgatottabb honi magyar nyelvű rádió. A felmérések szerint mintegy kétszázezren hallgatják naponta. Elsősorban Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megyében, de másutt is, hiszen átsugároznak Szeben, Fehér, Kolozs és Beszterce-Naszód megyék bizonyos területeire is. És minden társadalmi réteget és korosztályt, falusit, városit, időst, fiatalt, gyerekeket próbálnak megszólítani. Nem csak romániaiakat.

Személyes vonatkozásnak tűnhet, de sokatmondó tény, hogy a laudációt még március első felében kezdtem írni Dániában. Úgy terveztük, hogy az EMKE-díjak április elejére beütemezett átadó ünnepsége előtt érkezünk haza, akkorra a méltatásnak kész kellett lennie. De hirtelen berobbant a koronavírus-járvány, és még épp a nemzetközi utazások karantén miatti leállítása előtt haza tudtunk utazni. De közben a skandináv országban is sok itthoni problémáról értesülhettünk a Marosvásárhelyi Rádió online stream elérhetősége révén. Számos ilyen hallgatója van a rádiónak szerte a világon. Az innen elszármazottak a rádiónak köszönhetően folyamatosan értesülhetnek arról, hogyan alakul életünk a szülőföldön. Kedvező visszajelzések sora bizonyítja ezt. Egyben azt is, hogy a rádió nagy súlyt fektet az interaktivitásra. Sok a kimondottan ilyen jellegű műsoruk. A legnépszerűbb, legkedveltebb talán a reggeli élő adás. Információban gazdag, derűs, közvetlen, hallgatóbarát. Mindenre figyel, gyorsan reagál, jó a zenéje, és még verseket is közvetít minden nap. A Jó reggelt, Erdély, jó reggelt, Székelyföld! igazi rádiós telitalálat. De nehéz lenne olyan értékteremtő, tájékoztató, véleményformáló, tehetségpártoló, szórakoztató műsortípust említeni, aminek valamilyen formában ne lenne vásárhelyi megfelelője. Persze hasznosítva mindazt, amit korábban felépített, elmélyített, gazdagított első 27 esztendejében a rádió: ifjú talentumok felfuttatását, hangjátékok, dramatizálások, színházi és koncertfelvételek, valamint humoros műsorok készítését. Az új körülmények között hangoskönyvek, lemezfelvételek, CD-k születését is kezdeményezték.

Csapatot, pályát említettünk az előb­biekben. Szándékos volt a nyelv­használat, mert ezzel is hangsúlyozni szeretnénk, hogy a Marosvásárhelyi Rádió egyik feltétlen erőssége a sport, a verseny- és tömegsport ösztönző népszerűsítése. Kevés hasonló nagyságrendű médium mondhatja el magáról, hogy riporterei, munkatársai világversenyekről, olimpiákról, világ- és Európa-bajnokságokról is tudósítanak. Londoni, riói, phjongcshangi olimpiai közvetítést is hallhattunk a vásárhelyi munkatársaktól. Remélhetőleg ott lesznek Tokióban is. De fontosnak tartják a székelyföldi labdarúgó- és kosárlabda-mérkőzések élő közvetítését is.

Érdemes parafrazálnunk Katalónia világhíres sportegyesületének, az FC Barcelonának a „Més que un club” („Több mint egy klub) jelszavát. Az EMKE idei Janovics Jenő-díjasa is több mint egy rádió. Marosvásárhely kulturális, szellemi életének meghatározó, tekintélyes szereplője. Környezetvédő és -tudatosító kampányok kezdeményezője és fenntartója, amilyen például az Együtt kitakarítjuk tavaszi akció; közérdekű, szociális közviták szervezője, mint amilyen a Beszéljük meg! sorozat; tehetségkutató nyilvános rendezvények házigazdája, amilyen a KOTTA című adás; testedző, közönség- és közösségerősítő ötletek, akciók kivitelezője, ilyen a Gurul a Rádió elnevezésű székelyföldi kerékpártúra, és így tovább. És még sok egyébre nyitott a Marosvásárhelyi Rádió, amely ebben az évben hatványozott, a Covid–19 okozta megpróbáltatások közepette is teljes odaadással és lelkesedéssel igyekezett szolgálni a közt. Ezért is lehet határozott meggyőződésünk, hogy jó helyre megy az elismerés. További sikeres munkát kívánunk a Marosvásárhelyi Rádió minden munkatársának, barátjának.

(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)

Quo vadis, homine? Kákonyi Csilla egyik újabb keletű, látomásos, nagy olajkompozíciója szegezi nekünk a kérdést. És nem térhetünk ki előle. Aki látta a művésznő álomszerűen sejtelmes, szavakkal leírhatatlan, valószerűtlenségében is felkavaró, zaklatott festményét, aligha teheti, hogy ne merüljön fel benne az emberiség, a világ sorsa iránti aggodalom.

A kép bevon jelentéses, drámai univerzumába, a titokzatosan lebegő látványelemek, látszólag összefüggéstelen, gondolatban mégis összetartozó különös együttesébe. Beteljesül az alkotói szándék, az, amit a festő ars poeticaként így fogalmazott meg egyik önvallomásában: „Munkám során arra törekszem, hogy a néző, az emberek ne maradjanak kívül a »történeteimen«, hanem bevonzza őket a látvány és a tartalom. Hiszen mindnyájan érintettek vagyunk és felelősek mindenért, ami velünk történik ezen a Földön.” Érzékeny művészként, közösségéért tenni akaró gondolkodóként Kákonyi Csilla hatványozottan érzi e felelősségnek a súlyát, és ötven esztendeje, amióta magasra ívelő pályáján hallat magáról, mindig a legidőszerűbb problémák, igazi sorskérdések foglalkoztatták. Kákonyisan természetesen, egyedi hangon és stílusban, úgy, ahogy a különböző időszakok életérzései, élethelyzetei festői visszhangra találtak benne. Tudjuk jól, nem akármilyen korszakban teljesítette ki tehetségét. És Marosvásárhely, ahol él, a szokásosnál is kritikusabb hely volt mindenkor ebben a térségben. A rendszerváltozás óta sincs ez másképp. A Kákonyi-kompozíciók csalhatatlanul tanúsítják azoknak is, akik nem ezeken a tájakon töltötték az eltelt félévszázadot, hogy milyen érzéseket keltett, gerjeszthetett bennünk ez a kor, s mikor miért szólalt meg a festő lelkiismerete.

Számtalan olyan hatásos festményét sorolhatnám, mint az elején méltatott Quo vadis, homine. Egy röpke laudáció nem alkalmas erre. A művésznő eddigi életművéről két átfogó monográfiából lehet tájékozódni. Annyit viszont ez alkalomból is hangsúlyoznunk kell, hogy az a döbbenetes Emberi színjáték, amely a képeiből elénk kerekedik, a szépség jegyében fogant. Akkor is, ha a filmszerűen, szabadon asszociáló vásznain a rettenet, a szörnyűség, a groteszk is gyakran jelen van. Esztétikailag annak is itt lehet a helye. Hihetünk a festőnek, aki meggyőződéssel vallja: „a szépség fölemel, átölel, vigasztal, nemesít.” Ennek az igénynek is meg akar, és meg is tud felelni. Egykori marosvásárhelyi mesterei, Bordi András, Piskolti Gábor, Barabás István, Incze István, Nagy Pál, akikhez hasonlóan festészetével, emberi, szakmai igényességével immár Kákonyi Csilla is követendő mércét állít a fiatalabbak elé, ezt az elvárást is beletáplálták. 1966-tól, amikor a kolozsvári képzőművészeti főiskoláról szeretett városába visszatérve bekapcsolódott a művészeti életbe, az egyetemes festészet legnagyobbjaitól is gazdagon kamatoztatott ilyen sugallatot. S az idő teltével mindezt igazi stílusteremtő erővel saját művészi arculata kialakítására, felépítésére fordította. Színei kákonyis karaktert öltöttek, képeit elözönlötte a fény. Ki tudná kivonni magát izgató vörösei, izgalmas bíbor, fényfakasztó sárga és narancsos tónusai, üde, buja zöldjei, titokzatos kékei, földbarna és kozmikus mélységű, sötét árnyalatainak összhatása alól? És különös, abszurd jelenetei, sorsvállaló vagy éppen attól menekülő „népessége” láttán kiben ne sejlene fel a boschi, bruegheli világ? Miközben a képeken lépten-nyomon az erdélyi valóságra és önmagunkra vélünk ismerni.

Jánosházy György műkritikus írta róla, amikor az igen jelentős 2000-es évekbeli festményeit még nem is ismerte: „Kákonyi Csilla (…) egyetlen nagy, kimeríthetetlen témája: a talaját és irányát veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között… Kivételesen érzékeny művész, aki nemcsak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.”

Az idézett sorok közel két évtizede láttak napvilágot. Azóta mind többfelé ismerhették meg ezt a festészetet itthon és a határokon túl is. Kákonyi Csillának több mint harminc egyéni kiállítása volt, és számos csoportos tárlaton mutatkozott be. Folyamatosan dolgozó, aktív festő, akinek a műterme mindig újabb kincseket terem. 1970-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Az 1992-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh alapító tagja, a marosvásárhelyi alkotócsoport vezetője, évente megrendezett közös kiállításaik kezdeményezője, szervezője. 2014-ben Budapesten átvehette a Szervátiusz Jenő-díjat. 2015 nem csak születésének kerek évfordulója miatt volt kiemelkedő év számára, több fontos tárlat is azzá tette. Csíkszeredában, Budapesten, Kecskeméten nagysikerű egyéni kiállításokon mutatta be válogatott munkáit. Alkotásaival több jelentős budapesti, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, besztercei, atyhai, gyergyószentmiklósi csoportos rendezvényen találkozhattak az érdeklődők az eltelt esztendő folyamán.

Az öt évvel ezelőtt megjelent mo­no­gráfiában írta róla Banner Zoltán művészettörténész: „Kákonyi Csilla a kortárs magyar és európai figuratív művészet egyik legnagyobb tudású s egyben (egyik) legizgalmasabb képviselője.” Sokan értenek egyet ezzel az értékeléssel.

Az idei Szolnay Sándor-díj egy kimagasló alkotóegyéniség és az ő értékes munkásságának méltó elismerése.

(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)