Kaszta András

Hadad Szatmár megye délkeleti részén elterülő helység. Községközpont, amelyhez Hadadnádasd, Lele és Hadadgyőrtelek falvak tartoznak. Néprajzi szempontból a Tövishát kistérség szerves része, annak északi határán. Jellegzetes erdélyi, többnemzetiségű és -vallású település.

„Hadad, mint település, a maga évszázados sokszínűségében, mintha maga lenne a teljes Erdély. Végvára nemzetünknek és nemzetiségünknek” – írja Beksy Ida, a zilahi Árkád című lap főszerkesztője Kaszta István Hadad a hadak útján című könyvének előszavában. Ebben a könyvben találunk részletes helytörténeti leírást a településről, illetve romániai és magyarországi levéltári források, valamint adatközlők alapján az 1919. április 16-i ütközetről. Az esemény leírásában Kaszta István forrásként használta a Deseő Lajos ny. tábornok által szerkesztett Erdélyi ezredek a világháborúban című könyvet, amelyet magam is alapul használva próbálom bemutatni, hogy mi történt, s abból mi maradt meg az utókor számára.

Az első világháború négy évét végig harcoló és szenvedő erdélyi magyarok abban reménykedtek, hogy vége a háborúnak, és a településekre visszatér a nyugalom és a béke. 1918-ban fegyverszüneti és békeszerződések születtek, az Antant demarkációs vonalakat húzott, amelyek rövid életűek voltak, mert nem tartották be azokat. Az erdélyi magyarok az önrendelkezés elvét követve 1918. december 22-én Kolozsváron nagygyűlést tartottak. A mintegy negyvenezer résztvevő, akik között bánsági svábok és szocialista érzelmű románok is voltak, Erdélynek a magyar állam keretein belüli maradásáról határozott, amit viszont érvénytelenített két nappal később a román csapatok Kolozsvárra való bevonulása, majd nyugati irányú továbbvonulása.

A kilátástalan helyzetben, a hadadi emberek is várták a fejleményeket, hisz napról napra rosszabb hírek érkeztek Erdély jövőjét illetően. „Egy fikarcnyi jó hír is helyrerázta volna kedélyüket. Nem is kellett sokáig várakozniuk. De amit hallottak, attól nem lettek sem nyugodtabbak, sem boldogabbak. Megtudták ugyanis, hogy az Antant egy újabb, immár második demarkációs vonalat húzott meg Erdély térképén, éspedig a Zám–Csucsa–Máramarossziget között. Az ideiglenes határvonal a közeli Bükk-hegység ormain húzódik majd át, Hadad és Szilágycseh között – jött el a hír 1918 karácsonyán a hadadi emberekhez. Sovány vigasz volt ez… furcsának és érthetetlennek tartották, hogy netán országhatár is lehet a két helység között, melynek lakóit ezer szállal fűzte évszázadokon át a közös történelem. Ezt természetellenesnek és érthetetlennek tartották. Csak ne legyen rosszabb – morfondíroztak belenyugodva. Mi mást tehettek volna?” – írja Kaszta István könyvének 61. oldalán.

A helyzetet tetőzte az Antantnak a magyar kormánnyal szembeni igénye, miszerint az Alföld keleti részét engedje át a román hadseregnek. Ez már a Károlyi Mihály vezette kormánynak is túl sok lett volna, ezért 1919. március 20-án lemondott. Az orosz–szovjet mintára szerveződött Tanácsköztársaság még inkább zűrzavarossá tette az amúgy is kusza helyzetet. A megmaradt magyar csapatok elébe mentek az eseményeknek. Kitűnő példa erre a 32. Székely Va­dász­ez­red. Idézzünk Kratochvil Károly ny. altábornagynak, a Székely Hadosztály parancsnokának az Erdélyi ezredek a világháborúban című kötetben rögzített emlékeiből: ,,A Székely Hadosztály kötelékébe tartozó 32. Székely Vadász­ezred Erdélyből való viszontagságos kijövetele alatt meglehetősen szétmorzsolódott. Új állomáshelyén, Tasnádon fő teendője a szervezkedés volt. A felderítést 1919. január közepén Király Gyula főhadnagy kezdte meg egy nyolc tagból álló járőrrel. Amikor a felderítés Hadadig jutott, a falu és a környék lakosságának magatartása arra mutatott, hogy Hadadon igen kellene valamilyen katonai erő. A környék lakosságából maga szervez csapatot. Király főhadnagy azonnal hozzáfog a toborzáshoz, Hadad, Hadadnádasd, Lele, Szilágyszér és Bogdánd község magyarjaiból február végére 130 főnyi századot toboroz, s ezután Király főhadnagy a környékbeli ellenséges gárdák ellensúlyozására Hadad, Hadadnádasd és Szilágyszér községekben egy-egy 40–50 főből álló magyar nemzetőr-csapatot toborzott, melynek tagjai polgári ruhában, de fegyverrel felszerelve, saját községükben helyi szolgálatot végeztek.

Március 12-én a Tasnádon székelő 24. dandár Hadadra egy taracküteget is rendelt ki. Így március közepén Hadadon egy 130 főnyi század, 2 géppuskás-szakasz, 1 taracküteg és három 40–50 főből álló nemzetőrszakasz áll mint »hadadi csoport«”. Február, március felderítéssel, kiképzéssel és állásépítéssel telt el. Az Alsószopron levő zászlóaljon át az ezredhez is elkészült a telefonösszeköttetés. A felderítés fokozatosan bővült, hatályossága emelkedett, amiben különösen Lele vállalkozó szellemű magyarjai voltak nagy segítségül. Március végére a csoport fegyelme, felszerelése már kielégítő volt. Fegyver, lőszer és kézigránátból még tekintélyes tartalék is állott rendelkezésre. A ruhabeli hiányokon a lakosság is sokat segített.

Április 14-én a legügyesebb kém jelentette, hogy aznap Szilágycsehbe körülbelül két zászlóalj és tüzérség érkezett. A román katonák nyíltan beszélik, hogy április 16-án megkezdik az általános támadást. Erre április 15-én késő délután készültségi helyzetet vettek fel, a következőképpen:

1. sz. támaszpontot megszállja Closs hadnagy 2 géppuskával, ezen kívül a Dohi szakasztól 1 raj (összesen 20 ember);

2. sz. támpontot megszállja a Dohi szakasz (28 ember);

3. sz. támpontot a Fövényes 344. keleti lejtőjén, Király főhadnagy törzsével és 2 géppuskával, éspedig egyik a Muzsnay szakasztól, másik az ütegtől (23 ember);

4. sz. támpontot megszállja a Nagy- szakasz (29 ember).

Az üteg Hadadtól északra a Fövényes nyugati lejtőjén, az út mellett, tüzelőállásban. Tartalék: Jeney és Tövissy szakaszok (30–30 ember) a faluban, a templom mellett. A nemzetőrszakasz a falu északi részében, a Wesselényi-kastély mellett (30 ember).

A hadadnádasdi nemzetőrszakasz készenlétben, a szilágyszéri nemzetőrszakasz a Hadadtól délre fekvő 270 magassági ponton épített támpont megszállására rendeltetett. Muzsnay hadnagy (22 emberrel) külön feladatot kapott: második géppuskájával tartsa ellenőrzés alatt a Fövényestől északra az Apáca-major felé vezető utat és tisztást (Csikóskert), amely a nagy erdőségek miatt a szilágycsehi főútvonal után a védelem legérzékenyebb pontja volt. Április 16-án hajnali 3-kor a szilágycsehi út mindkét oldalán, a Dohi szakaszt a hajnali derengés kezdetekor rajtaütő nagy román túlerő lepte meg. Király főhadnagy az egész tartalékot ellentámadásra rendelte. Közben az állásba tört román csapat egy része a Fövényes 344-re, a nagyobbik része a faluba nyomult. Amidőn a falu szegélyére értek, akkor tört elő teljes lendülettel az ellentámadó három szakasz. A két vadászszakasz egyenesen keleti irányban, az út két oldalán, a nemzetőrszakasz pedig Magyary zászlós alatt a falu északi kijáratától délkeleti irányba, egyenesen a 344-re, de a támadás ellenük fordult. Király főhadnagy az ellentámadó szakaszok élére állt, elfogták a románok élén hősiesen harcoló Rosin őrnagyot, mire az ellenség vad futásban özönlött vissza az erdő felé. Soraiban valóságos rendet vágott Muzsnaynak az ellentámadókhoz csatlakozott géppuskája. A főhadnagy, felhasználva az ellentámadás lendületét, a támpontot igyekezett visszaszerezni, de nem sikerült. Erre elrendelte, hogy szakaszai ássák be magukat. Az üteg az ellentámadáskor szintén közreműködött, a később gyülekező tartalékokra lőtt.

Az ellentámadással egy időben a Nagy-szakasznál is harci zaj volt hallható, ellenben a Closs-támpontnál teljes volt a csend. Király főhadnagy lóra kapott és bejárta a jobb- és balszárny szakaszok területét. Ez alkalommal jelentette Nagy főhadnagy, hogy támpontját a kora reggeli órákban egy lovastámadás érte, de a szakasz sikeresen visszaverte azt. A románok újabb támadását Király főhadnagy újabb ellentámadással akarta megelőzni, hogy a 2. számú támpontot visszavegye, sajnos, sikertelenül. Meg kellett hát elégedni azzal, hogy a bekövetkező újabb támadást a jelenlegi hevenyészett állásban fogja fel. Ehhez a hadadnádasdi nemzetőrszakaszt Hadadra rendelte, és a Hadadon tömegesen jelentkező férfiakból új tartalékot szervezett. Pótoltatta a lőszert, a csapat étkezett, és igyekezett a védőállást megerősíteni. Minden segédszolgálatot Hadad lakossága látott el, nem törődve a veszedelmekkel. Déli 12 körül Gánga főhadnagy, aki északra, Apáca majorban a bikácai század tábori őrsének volt a parancsnoka, telefonon jelentette, hogy a románok túlerővel támadják, s ha támogatást nem kap, állását kénytelen feladni. Éppen ekkor érkezett Hadadra Bogdándról a zászlóaljtartalék egy szakasza. Ezt a szakaszt Király főhadnagy azonnal Gánga főhadnagy erősítésére rendelte. Délután egy órakor a román tüzérség Hadadot lőtte. A szakaszok a kapott parancs szerint a román csapatokat egészen közelre engedték és kb. 100–150 lépés távolságról tűzzel való rajtaütéssel olyan veszteséget okoztak, hogy a zászlóaljnyi román csapat az úttól délre fekvő mélyedésbe rohant vissza. Ez csak fokozta veszteségüket, mert a 278 magassági pontról Closs hadnagy géppuska oldaltüzébe kerültek, s véres fejjel kellett az erdőbe visszavonulniuk. Tehát a második román támadás teljes kudarcot vallott. Sajnos, a védő kis magyar-székely csapatot is több súlyos veszteség érte. Király főhadnagy is súlyosan megsebesült, de ennek ellenére az első vonalban maradt. Itt értesült arról, hogy az üteg lőszere elfogyott, és visszavonulásra kapott parancsot. Arról is értesült, hogy Gánga, nem bírván tovább kitartani, visszavonult nyugat felé, délre pedig a második zászlóalj szakasza Kirvánál túlerő miatt szintén kénytelen volt állását feladni. Bár Hadadot a bekerítés veszélye fenyegette, Király főhadnagy mégis a sötétség beálltáig újabb ellenállásra adta ki intézkedéseit. Király főhadnagy nagymértékben vérző sebe kötözésére bement a faluba. Alig érkezett oda, élénk tüzelést és harci zajt hallott. Lele és a 315 magassági pont felől a románok a Closs-támpontot támadták. De Closs a szilágyszéri nemzetőrszakasszal a támadást visszaverte. Tehát a harmadik román támadás is csúfos kudarccal végződött. Ekkor azonban a zászlóaljparancsnokság, miután az ellenséges csapatok mindkét oldalon mélyen behatoltak nyugat felé, elrendelte a visszavonulást. Király főhadnagy hosszú lelki tusa után – mi lesz Hadad, Nádasd, Szér, Bogdánd magyarjaival, mi lesz az otthonmaradt asszonyokkal, lányokkal, gyermekekkel? – kiadta a tervszerű visszavonulást, közölve katonáival, hogy akiket családjuk, házuk, vagyonuk a röghöz köt – ha akarnak – maradjanak vissza. Úgy is történt: az öregebbek maradtak, de a túlnyomó többség visszavonult. Délután 5 órakor ellenséges behatolás nélkül kezdődött a legnagyobb rendben a visszavonulás. Csak egy srapnel robbant Hadad felett. Király főhadnagy, amikor szakaszai már túlhaladtak Hadadon, az el nem vihető lőszert, kézigránátot felrobbantotta, s a könnyező falu búcsúintegetése mellett hagyta ott a magyar-székely hősiesség, önfeláldozó hazaszeretet és porba hullt remények egyik legdicsőségesebb színhelyét, Hadadot. A Rosin őrnagynál talált haditervekben foglaltak szerint Hadadot három zászlóalj, két üteg és egy lovasszázad támadta. A román csapatok nagyrészt ó-romániaiak voltak, egészen jól felszerelve és ruházva.

A történeti hűséghez tartozik Hadad lakosságának a harc alatt tanúsított szívbemarkoló magatartása. A támadás megindulása után azonnal talpon volt az egész falu. A betörés alatt nagy volt az izgalom, de kétségbeesésnek semmi jele nem mutatkozott. Ehelyett ott élt mindenki lelkében a végletekig fokozott segíteni akarás. Az asszonyok, a leányok biztatták a férfiakat, lelkesítették az ellentámadó csapatot, a férfiak beálltak az ellentámadó szakaszokba, szétkapkodták a tartalékban levő puskákat, s kézigránátokkal rohantak ki a hegyekre verekedni az ellenséggel. A harcszünet alatt a nők, gyermekek hordták a tűzvonalba a lőszert, a kenyeret, a szalonnát, a tejet, kötözték, ápolták a sebesülteket. Asszonyok szaladtak Nádasdra, Szérbe fegyverbe szólítani a még otthon maradt férfiakat. A gyermekek is harcolni akartak, fiú az apával, hasonlóképp asszony a férjével, menyasszony a vőlegényével. Ezzel a határtalan lelkesedéssel és önfeláldozással sikerült sokáig ellenállni a többszörös túlerőnek.

A veszteségről a következő adatokat tudjuk: saját részről 27 halott, ebből hét katona, 11 polgári személy, köztük két asszony és közel 20 sebesült. Román részről halottakban és sebesültekben kb. 450 fő a veszteség, aránylag sok tiszt. A román halottakat hozzátartozóik elvitték, a hadadiaknak kellett azokat Szilágycsehbe szállítaniuk, csak 18 román halott maradt Hadadon, akiket a református templomkertben temettek el; őket 1930-ban áthelyezték egy, a részükre kialakított sírkertbe, ahol mai napig is egy jó állapotban levő emlékmű áll.

Az elesett hét székely katona Udvarhely- és Háromszék szülöttei voltak, a többiek Hadad, Bogdánd, Nádasd és Szér lakosai. A két elesett asszony, Rácz Andrásné és Rácz Miklósné bizonyosan hadadiak. Ők a harcok alkalmával estek el, miközben tizenéves fiatalokkal együtt tüzelőállásokhoz szállítottak ennivalót és vizet az ellenállóknak. A hadadiak saját halottaikat és a székely katonákat a temetőkertbe temették el.

Hatalmi űr keletkezett. A bevonult román katonaság parancsnoka élet és halál ura lett. A helybeliek házaikba húzódva igyekeztek túlélni a keletkezett vihart. „1919. április 21-én a román parancsnok összegyűjtötte a falu főterére a helység otthonmaradt lakosait, és katonáival kivitette őket a Mogyorós erdőn keresztül Lele felé, a Budai-rétre. Ott felsorakoztatták, hogy lelőjék őket” – mesélte Szántó Károly hadadi lakos. Tény, hogy ez megtörtént. A szüleik és nagyszüleik által elmondottakra hagyatkozó leszármazottak elmondásaiból Kaszta István többet idéz helytörténeti monográfiájában. Én általa nem említett két adatközlőt idézek. Péter Ferenc (sz. 1927) elmondta: „Apám Péter Ferenc (sz. 1902) 17 évesen más fiatalokkal együtt nemcsak ennivalót, hanem lőszert is szállított a Fövényesre. Puskája is volt, és a katonák mellett ő is lőtt az ellenségre. Amikor a székely katonák visszavonultak, puskáját a szénatartóba rejtette, és maga is elmenekült. Félve a megtorlástól, néhány hétig beállt szolgálni Szakácsiba, és csak később tért haza. Amikor a román katonák a falu embereit gyűjtötték össze, nagyapámat az egyik közülük puskával arcul ütötte, talán mert nem mondott semmit fiáról vagy az elrejtett puskáról.” A Budai-réten összegyűjtött felnőtteket és gyermekeket sorba állították, és a visszaemlékezések szerint meg akarták tizedelni őket. Minden feljegyzés és visszaemlékezés bizonyítja, hogy a kivégzést egy Szilágycseh felől érkező francia tiszt akadályozta meg. „Nagyanyám mesélte, hogy a Szilágycseh felől érkező román katonák között volt egy idegen tiszt, aki a kivégző osztag parancsnokát magához hívta. A hadadiak között volt egy asszony, aki cseléd lehetett valahol, és értett franciául. A tiszt ezeket mondta: – Mire foglaltátok el a földet? Hogy a népet kiöljétek belőle? Azonnal engedjétek el őket! Hát így menekültek meg az én nagyszüleim és még sok hadadi ember” – mesélte Péter Feri bácsi.

Id. Balog Ferenc pedig így emlékszik: „Apám (Balog István – K. A.) akkor 16 éves volt. Ő is a hasonló korú fiatalokkal vitte az ennivalót és a vizet a székely katonáknak a Fövényesre. Mikor bejöttek a román katonák, három napig a padláson bujkált, félt a megtorlástól. Őt nem vitték ki a Budai-rétre. Zsuzsika nénémet, aki akkor négyéves volt, látva milyen nehezen halad anyjával és testvéreivel a tömeg végén, ölbe vette egy román katona, mondván, hogy neki is egy ilyen kislánya van odahaza. Nem minden román katona viselkedett barbár módon a civilekkel.”

Ifj. Király Gyula egykori főhadnagy az elfogott román tiszt, Rosin nevére, valamint az eseményekre úgy emlékszik, mintha maga is szemtanú lett volna. Elmondta, hogy apja, id. Király Gyula az öccsével volt katona Nagykárolyban, a családban pedig sokszor elmesélték az 1919-es eseményeket. 1940 szeptemberében id. Király Gyula ezredesi rangban tért vissza Hadadra. 22 év alatt nem felejtették el őt, de ő sem felejtette el honvédő csatája színhelyét. Ekkor hozta az 1919-es hadadi ütközetben elesett és a sebesülésükbe utólag belehalt hősök névsorát. A fehér márványba vésett emléktábla a Hadad központjában felállított emlékmű oldalán ékeskedett az első világháborúban elesett 43 hős katona emléktáblája mellett. Az emlékmű 1958–59-ig állt, amikor a helyi pártvezetőség eltávolíttatta. T. József – aki azóta elhunyt – bevallása szerint csak akkor szervezhetett bált vasárnap, ha – a helyi párttitkár utasítására – szombat éjszaka két társával szétveri az emlékművet. Szántó B. Károly – akinek háza előtt állt az emlékmű – saját pincéjében rejtette el a táblákat. 1984 tavaszán, amikor a Securitate két tisztje nagy razziát csapott Hadadon a Sánta György lakodalmában elénekelt székely himnusz miatt, Károly bácsi megijedhetett a táblák rejtegetése miatt, és titokban az elhagyott régi temetőben a föld alá rejtette. 1991-ben találtunk rá, az írással lefelé fordított táblákra, de az 1919-es hadadi hősök emléktáblája, valószínűleg a rombolás miatt, ketté volt hasadva. Ma is jól látszanak a csákányütések nyomai.

1994-ben, mivel a faluközpontban a hatóságok nem engedélyeztek magyar emléktáblák elhelyezését, a református templom bejáratánál emlékoszlopot állítottak az első és második világháborúban elesett hadadi katonák névsorával. Kérdésemre, miért nem került fel arra az 1919-ben Hadadon elesett hősök emléktáblája, Mészáros Árpád akkori lelkész arra hivatkozott, hogy a kettétört táblát nem tudták megragasztani, Tőkés László püspök látogatása pedig igencsak sürgette az emlékmű felállítását.

2010-ben felállítottak egy oszlopot a Székely Hadosztály emlékére a falu központjában, de az említett tábla erről is lemaradt. Sőt, érdeklődésemre a hollétéről senki nem tudott. Mészáros tiszteletes viszont értesített, hogy mielőtt Hadadról távozott, a táblát a romokban heverő református templomban, a papok számara fenntartott szék alá rejtette, homokkal betakarva, írással lefelé fordítva. Valóban ott találtam rá. Úgy érzem, a múlt még mindig kísért bennünket, még mindig félünk kimondani az igazságot, emlékezni és emlékeztetni embertársainkat és gyermekeinket arra, ami valóban megtörtént elődeinkkel. Az emlékezést senki nem tilthatja meg, az eseményeket meg nem történtté tenni nem lehet. A kegyelet mindenkinek jár, bármelyik oldalon esett el. Remélhető, hogy a közeljövőben méltó helyre kerül a 27 elesett hős emléktáblája, és nem engedjük beigazolódni Milan Kundera figyelmeztető sorait, miszerint „ha meg akarsz ölni egy népet, öld ki az emlékezetét”.

(A felhasznált képek Szabó Árpád felvételei)