Fórika Éva
Amikor nekifogtam megírni Bartha Ilona – barátai és ismerőseinek Babi –, laudációját, a Gheorghe Dima Zeneakadémián volt karvezető tanárom, Pop Dorinnak a szavai jutottak eszembe legelőször.
A tanárúr többször is elmondta nekünk, tanítványainak, hogy a karvezetői munka 90 százaléka szervezés, és csak 10 százaléka szakmai tevékenység. Igaz, hogy ettől a 10 százaléktól elvárta, hogy önmagában 100 százalékban megvalósuljon. Az alap azonban – mai szóval élve – nem más, mint a menedzsment.
Mindebből világosan következik, hogy miért tartom magam és marosújvári kórusom számára egyaránt szerencsének, hogy immár szinte 27 éve egy ilyen lelkes, fáradhatatlan, odaadó, örökoptimista, mindnyájunkat szeretettel gyámolító menedzserünk van, mint Babi, vagyis Bartha Ilona marosújvári tiszteletesasszony. Igaziból ajándékba kaptuk őt a Gondviseléstől. Nem is történhetett volna másként, hiszen tulajdonképpen ingyenes, úgynevezett „vatikáni valutáért” (Isten fizesse meg!) végzett munkáról van szó.
Most szeretném röviden felvázolni a Bartha Ilona által teljesen önként kialakított munkakört, mert biztos, hogy az egy hivatalos szabályozásban nem lelhető fel. Hátha valaki megpróbálja majd leutánozni!
Először is, alapítótagként kórustagokat kellett toborozni, és a 27 év alatt folyamatosan gondoskodni kellett a dalárda működőképes létszámáról. Ez, mint tudjuk nem könnyű. Másodszor próbahelyiséget kellett biztosítani a heti rendszerességgel zajló munkához. Nálunk nyáron még a teraszon is kényelmes ülőkék várják az érkező kórustagokat egy próba előtti tereferére is, amely alkalomadtán cseresznyézéssel, ősszel pedig diótöréssel társulhat. Hogy ez már színtiszta kényeztetés? Hát igen, az!
Nem kis feladat a kották számontartása, tárolása, sőt rendszerezése sem. Az eltelt évtizedek alatt 7-8 jó vastag dosszié is megtelt velük, de ha bármelyiket gyorsan újból elő akarjuk venni, Babi szinte mindig tudja, hogy hol található.
A kórus ünnepélyesebb ruhakellékeinek, sőt még a kóruszászlónak a gondja is mindig a lelkészházaspár „kiváltsága” volt. A dalárda többi tagjának legfeljebb a buszon, az út felénél jutott néha eszébe, hogy „a zászlót hozzuk?”
A Marosújvári Vegyeskar azzal a céllal jött létre, hogy a szórványban élő magyarság ünnepeit szebbé tegye, összetartsa a közösséget. Ki más szervezhette volna ezek lebonyolítását, mint a tiszteletesasszony, vagyis Bartha Ilona?!
A március 15-i szeretetvendégségre például úgy kb. 200 darab szendvicset szoktak megkenni, készíteni az asszonyok. Hol? Hát Bartha Ilona konyhájában! Ugyanott vágják fel a behozott tésztákat is. Tálakat, tányérokat, poharakat, abroszokat mind-mind Babitól szoktak kérni és kapni. Csak az utóbbi 2-3 évben lett külön gyülekezeti háza a református egyháznak. Negyed évszázadon át maga a szeretetvendégség is a papilakon volt. Ilyenkor a nappaliban, a gyermekszobában, a dolgozóban, sőt még a hálójukban is ültek és nótáztak, ettek-ittak az ünneplő vendégek. Ki nyitotta volna meg ilyen mértékben az életét egy közösség előtt, ha nem helyezte volna annak érdekeit a sajátja elé? Igazi önzetlenség ez, amiért minimum köszönet illeti a lelkészházaspárt, és elsősorban a lakásukat rendben tartó tiszteletesasszonyt, Bartha Ilonát!
A legnagyobb kényeztetésben azonban karácsony és húsvét szombatján van részünk, minden évben. Ilyenkor egy fellépés előtti utolsó próbát tartunk a református papilakon, mielőtt a gyakorlati ökumené jegyében átvonulunk a római katolikus templomba az éjféli misén, vagy énekelni a feltámadási misén. Hadd ne térjek ki most ennek a cselekedetnek a jelentőségére az összetartozásunk erősítése szempontjából, hanem maradjak a gyermeki örömünknél, amiben ekkor részesülünk! Alig fejezzük be ugyanis a Csendes éj ajtó előtti éneklését, máris elénk tárul a karácsonyi asztal csodája. A próbatermünkben ilyenkor karácsonyfa csillog, az asztal gyönyörűen meg van terítve minden földi jóval: diós és mákos bejgli, hájastészta, kalács, finomabbnál finomabb sütemények, kávé, tea, bor stb. Mindig virág van a karvezető előtt – Éva-napra –, és egy dobozban annyi sütemény, hogy a saját vendégeinek is bőven elég. Húsvétkor is ugyanilyen bőség vár reánk, a gyönyörűen festett tojások, sőt, újabban a tojásfa mellett. Kiállításra is beillene mindez.
A lelkészcsalád nemcsak a jóban, de a nehezebb életeseményekben is mindig összetartotta a dalárda közösségét. Bizony 19 dalostársunk lépett át az eltelt 27 év alatt a mennyei kórusba. Együttérzésünk kifejezését is meg kellett szerveznie valakinek.
Mindez, amiről fentebb szóltam, tökéletesen lefedi a kórusélet említett 90 százalékát! A szakmai 10 százalékban is nagyon komoly segítséget kaptam Bartha Ilonától, aki a gyülekezetünk kántora is egyben. Zenei jártassága lehetővé tette, hogy hol a szoprán, hol az alt szólamot énekelje, a pillanatnyi szükség szerint. Együtt szoktuk eldönteni, hogy éppen melyik mű volna a kórusnak kedvére valóbb, és mindig megtanácskozzuk egy-egy fellépés műsoranyagát is.
Legmegbízhatóbb alapembere a dalárdának. Itt talán többesszámot kellett volna használnom, hiszen lelkész férjével együtt nemcsak a Marosújvári Vegyeskarban, hanem a Nagyenyedi Egyházmegye Lelkészkórusban is énekelnek a megalakulás óta. Sőt, Bartha Ilona elég hosszú ideje az enyedi egyházmegye zenei tanácsadójaként is szervezője és ügyvezetője ennek a kamarakórusnak.
Bartha Ilona lelkesedése a családját is mozgatja. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Marosújvári Vegyeskar virágkorát éppen az az időszak jelentette, amikor a Bartha család gyermekei – Péter és Emese – diákként, barátaikkal együtt velünk énekeltek. Egy nagyon sikeres magyarországi turné, és a kórus első lemeze őrzi ennek az időnek az emlékét.
Jogos a kérdés: honnan jön ez a késztetés valakiben, hogy a kóruséneklés ügyét ilyen hűséggel szolgálja? Biztosan sok életrajzi összetevője van ennek, de semmiképpen nem hanyagolható el az első tapasztalat hatása! Itt pedig a kolozsvári születésű Bartha Ilonáról, akit most a Guttman Mihály-díjra javaslunk, el kell mondanunk, hogy az első kórust, amelyben énekelt – a kolozsvári Kisipari Szövetkezetek Szakszervezeti Kórusa – éppen Guttman Misi bácsi vezette! Véletlen? Nem valószínű!
(Elhangzott 2016. november 14-én Kolozsváron, a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
Basa Anikó karvezetőnek ítélte oda a Romániai Magyar Dalosszövetség a 2015-ös év Márkos Albert-díját. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy ezt a döntést a jelen laudációval megindokoljam.
Számomra ez érdekes feladat, mert Márkos Albert egyik kedvenc tanárom volt a „konziban”, vagyis a Gheorghe Dima Zeneakadémián, és Anikó egyik kedves tanítványom a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzős diákjai közül.
Tudom, hogy valójában minden pedagógus kapocs a volt tanárai és a mindenkori tanítványai között, mégis úgy érzem, hogy jelen esetben ez a dolog egy kicsit hangsúlyosabb.
A Márkos Albert nevével fémjelzett díjat a karvezetői munkával is egybekötött zenei nevelésben elért eredményekért adományozza a Dalosszövetség. Van azonban ennek a díjnak ezeken túl egy személyes színezete is. A Márkos Albert-díj esetében Márkos Albert tanári munkássága a speciális mértékadó. Annak szellemében munkálkodik az, akit megillet a nevével fémjelzett kitüntetés. Nem kell itt valami nagyon elvont, elméleti dologra gondolni – hiszen ennek a tanári munkának mindig is Kodály Zoltán tanításai voltak az alapkövei –, ugyanis a megvalósítás mikéntjében látom én a lényeget.
Természetes, világosan egyszerű és emberközpontú volt számunkra az a mód, ahogyan Márkos tanár úrtól (mert hozzá sosem illett a „tanár elvtárs” megszólítás) a zenetanítás csínját-bínját vagy a zenediktálás és szolfézs tantárgyakat tanultuk.
A legfontosabb útravaló, amit nekünk, tanítványainak átadott személyes meggyőződése volt. Éppen személyes megfigyelései, tapasztalata volt számunkra ez esetben is a hitelesség biztosítéka. Mondanom sem kell, hogy az élet számomra is sokszorosan bebizonyította a tétel igazságát, amely így hangzott: „a zenetanításban nem az a legesleglényegesebb, hogy mekkora zenei tehetséggel áldott meg valakit az élet, még az sem, hogy mekkora zenei tudásra tett szert, hanem az, hogy mennyire akar valaki valamit megtanítani!”
Hát igen, legelőször is akarni kell, mert akkor a tudás megszerzése a szorgalom által lehetséges, és lépésről lépésre új tehetségeket fedezhet fel a zenetanár. Az akarás azonban rajta múlik.
Éppen ezen a ponton érzem úgy, hogy Anikó bátran megállhatna Márkos tanár úr előtt.
El is játszottam egy ilyen képzeletbeli találkozás gondolatával. Márkos tanár úr a maga gáláns modorával és kifinomult ízlésével elsőre biztosan Anikó diszkrét, szinte rejtőzködő nőiességét értékelné, azt a tulajdonságot, amivel szavak nélkül is hatni tud bármelyik közösségben. Az erőszakmentesség ma is közkedvelt tulajdonság, amit gyermekek és kórustagok egyaránt értékelnek, csakúgy, mint ahogy nekünk is szimpatikus volt az, aki egy erőszakra épített rendszerben is ezt tudta képviselni. Ilyen volt Márkos Albert, és én Anikóban is látom ezt a tulajdonságot.
Ha az alapvető kérdést tenné fel a tanár úr Basa Anikó tanítónő, kántor és karvezető munkásságával kapcsolatosan, akkor az eddigi életútból és munkásságból szerintem egy ilyenféle válasz adódna: „Igen, jó minőségű zenére akarom tanítani a rám bízott gyermekeket, gyülekezeteket és kórusokat”. Az akarat tehát megvolt, megvan és ezért mindig megmutatkozott az út is, amin az ehhez szükséges tudás is megszerezhető.
Erről az útról, amely a szülői házból indult, és még biztosan sok állomáson át fogja vezetni Anikót, szeretném a saját vallomását idézni, mint a leghitelesebbet: „Tanárszülők gyermeke vagyok: édesapám magyar–történelem szakos volt, édesanyám magyar–román szakos tanár. A zeneiskolába való beíratásom édesapám akarata volt. Ő úgy gondolta, hogy minden gyermeknek kell ismerni legalább egy hangszert.
Ezért a vajdahunyadi zeneiskolába nagyon sok magyar diák járt, édesapám ugyanis rávette a szülőket arra, hogy használják ki a lehetőségét az ingyenes zeneoktatásnak. Ezek a diákok voltak azok, akik aztán egy-egy néptáncos iskolai előadásra hegedűvel húzták a talpalávalót. Édesapám tanította a népdalokat, ő is állandóan népdalt dúdolt. Én már elég nagyocska voltam, és ő még mindig népdalt énekelve ringatott.
Saját három gyermekét is beíratta a zeneiskolába: a fiait hegedűre, engem zongora szakra. Hatévesen kaptam meg a zongorámat. 1982 és 1990 között a vajdahunyadi zeneiskola zongoraszakán tanultam Duţică Ana tanárnő vezetésével. Nem hiszem, hogy túl buzgó voltam, arra viszont emlékszem, hogy nagyon szerettem a zeneiskolai anyagon kívül magamnak kibetűzni egy-egy kottát, s ha megtetszett a dallam, megtanultam kívülről a magam szórakoztatására. 1990 és 1995 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjébe jártam. Itt szerettem meg a kórusban való éneklést. A kórusunkat Fórika Éva tanárnő vezette. Legszebb kollégiumi emlékeim közé tartoznak a vártemplomban való fellépéseink, a debreceni, balmazújvárosi, kecskeméti, szolnoki, tapolcai kiszállásaink és fellépéseink, amit aztán este népdaléneklés követett.
Iskolavégzés után sokáig csak tanítottam. Előbb Rákosdon, majd Székelykocsárdon, és azzal voltam elfoglalva, hogy a fokozati vizsgákon mihamarabb túl legyek. Még a gyermekvállalás is ennek lett függvénye. Akkor születtek a fiaim, Gergő (2005), aztán Kende (2008), amikor már mindenen túl voltam.
Székelykocsárdon 2003-ban elment a kántor, ezért akkor felajánlottam a tudásomat, amíg megérkezik az új kántor. Ez végzetes dolog volt, mert új kántor sohasem érkezett. Hat évig szolgáltam ingyen.
2005-ben úgy gondoltam, hogy belefér a szülési szabadságomba az egyetem elvégzése, ezért beiratkoztam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakára.
Be sem végeztem jóformán a pszichológiát, már be kellett iratkoznom a marosvásárhelyi Károli Gáspár Református Egyetem kántorképzőjére, mert 2009-ben Nagyenyedre hívtak kántornak. A nagyenyedi barokk orgonát akkor tatarozták. Akkor lettem szerelmes az orgonába, az orgonajátékba, az orgonazenébe. Rájöttem, hogy én ezt szeretem a legjobban csinálni. Kicsit későn, mert már a konzervatórium elvégzésére nem is mertem gondolni. A kántorképzőn ismertem meg az egyházi zenét, itt sajátítottam el a karvezetés alapjait. Dr. Csíky Csabától tanultam el a kórusvezetés csínját-bínját. Ezzel párhuzamosan már kórusvezetéssel próbálkoztam Nagyenyeden, a Református Vegyeskart irányítgattam, ők meg engem. Itt Fodor László tanár úr segített. 2012-ben befejeztem kántori tanulmányaimat. Nagykőrösön államvizsgáztam.
A záróünnepélyen nekem kellett a vizsgakoncert-darabomat eljátszani. Itt Dr. Dávid István segített csiszolgatni még a darabomon, két nap alatt rengeteget tanultam tőle is.
Úgy éreztem, hogy a tudásomból a kocsárdiaknak is kell részesülniük, ezért otthon nőikart alapítottam. Mindkét kórust nagyon szeretem vezetni, nagyon szeretem a lelkesedésüket az iránt, ami számomra is nagyon értékes.
Azóta már sok-sok fellépésen túl vagyunk, remélem, még nagyon sokáig dicsérhetjük énekünkkel Istent. Soli Deo gloria!”
(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
