A Szampó útja

Ifj. Xántus János (1917–1982) erdélyi természettudós, tanár, tudományos ismeretterjesztő szakíró. Nemzedékek nőttek fel érdekfeszítően megírt könyvein, mint: Tündérszép tájakon, A természet kalendáriuma, A tengerfenéktől a csillagokig, Szárnyas barátaink, Emberek, tengerek, jéghegyek, Otthonunk a naprendszer, Csillagok születése, csillagok halála, Világjáró bakancsok. Alábbi írása az Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában 1956-ban megjelent Tündérszép tájakon című kötetében látott napvilágot. Ezzel az írásával tisztelgünk a száz évvel ezelőtt született kiváló természetbúvár-pedagógus emléke előtt.

Az új esztendő első napja még fent talált a „Vigyázó” méteres hóval fedett gerincén – rá két hónapra azonban már könnyű kis hajómon húztam felfelé a Szamos jégtáblái között. A füzek még téli álmukat aludták, csak az ághegyeken ütközött a barka fényes ezüstje. A kis hajó, mely első próbaútját tette velem, fürgén kerülgette a veszedelmes szomszédokat, s könnyű kajakos öltözékem ellenére is alaposan megizzadtam, amint az első zuhogókhoz értem. Nyár­időn itt fehéren, habosan tajtékzott a víz. Most a szőke hólé elfedett mindent, s aránylag könnyen bírtam a „hegymenetet”. Szinte alig vettem észre, hogy már elértem a gátat. Hiába – aki egyszer is érezte a hullámok párás leheletét, aki egyszer is elmerült a kavargó vadvizek örvénylő szépségében, azt örökre megfogta az ősi elemnek, a víznek varázsa. Így jártam én is.

Egy szép napon elhatároztam, hogy megpróbálkozom a vízituristasággal. Az első bátortalan próbálkozások után a lázas levelezés korszaka következett. Mentek a sorok a csónakgyárakba, sportüzletekbe, lelkes amatőrökhöz. S jöttek a lehangoló válaszok – csónakunk nincsen, legföljebb építtetni lehetne, de milyen áron… Nem csüggedtem el, hanem tovább írtam a levelezőlapokat, közben pedig a tapasztalt „vízituristák” könyveit olvastam. Élénken élt még emlékezetemben diákkorom kedvenc olvasmánya: Nansennek, a nagy norvég sarkkutatónak Eszkimók között című pompás könyve. Ismét előszedtem az agyonolvasott könyvet, s áttanulmányoztam az eszkimók remek találmányának, a kajaknak leírását. Azután hetekig bújtam Allain Gerbaultnak, napjaink legmerészebb hajósának útinaplóit, melyben a német megszállás elől menekülő fiatal sportember elmeséli, hogyan hajózta körül a világot egyes-egyedül, kis, alig tíz méteres vitorlásán. Azután az Aranyos-Beszterce kajakos „meghódításáról” olvasgattam, hajókkal, csónakokkal, vitorlákkal és „bummfákkal”1 álmodtam, skunereket2 és yollékat3 terveztem, egyszóval beleestem abba a betegségbe, melyet szaknyelven „kajak-kórnak” hívnak.

A tépelődések és tervezgetések zavaros óráiban bombaképpen hatott az a levél, melyet egy kajakos ismerősömtől kaptam, s amelyben felszólított, tekinteném meg eladó kis kajakját, mely egy tündérien szép tó partján horgonyzott. Egy szép márciusvégi napon felkerestem ismerősömet a megadott címen, s néhány nap múlva már boldog hajótulajdonosként csomagoltam össze a szétszedhető vitorlás-kajak titokzatosnak tűnő furcsa alkatrészeit.

A kis hajócska első gazdája vérbeli sportember volt. Kerékpárján, vagy ahogyan ő nevezte, „gumiszamarán” bejárta egész Európát, sőt Észak-Afrikát is. Hatalmas fotóalbumjait órákig elnézegethette az ember anélkül, hogy megunta volna a felvételek sokszínű és kalandos világát. Az ütött-kopott biciklit s mosolygószemű rövidnadrágos gazdáját egyaránt megbámulták az Alpesek gleccserei és Líbia oázisainak pálmái. Fájó szívvel vált meg kajakjától, mellyel végighajózta már az egész Dunát, de hát neki már nagyobb igényei voltak – kabinos kis kutterre vágyott, mellyel a Balatonon akart versenyezni.

A kis hajó a csónaképítő ipar valóságos remeke volt. Hossza nem haladta meg az öt métert, szélessége pedig a nyolcvan centimétert. Súlya innen volt a negyven kilón, s négy csomagba gyömöszölve háton is könnyen szállíthattuk. A csónak merevítése rétegelt lemezekből készült bordákkal történik, melyek az összecsukható főtartókra támaszkodnak. Ezekre a bordákra feszíthető reá a hétrétegű, vastag gumibőr, mely bátran szembeszáll még a hegyipatakok sellőivel is. A fedélzet körben futó peremére erősíthető rá a kajakokra jellemző habfedélzet, melyen csupán két akkora nyílás van, amelyen keresztül a két utas elfoglalhatja helyét a hajóban. Ezek a nyílások derékban szorosan összehúzhatók, és még a legvadabb hullámverésben sem jut víz a kajakba.

Egy pompás négy négyzetméteres fővitorla s egy karcsú „fock”4 egészítette ki a hajócska felszerelését. Volt még egy kétkerekű szállítókocsink is, amelyre felrakhattuk az egész felszerelést, és így a hajó a kerékpár után kötve roboghatott az országúton.

Alig vártam már, hogy hajócskám – melyet a Kalevala eposz csodálatos vízi járművéről „Szampónak” neveztem – végre kipróbálhassa Erdély vadvizeit is. Az alkalom nem is késett soká…

Egy szép július eleji napon vonatra tettem a szétszedett Szampót, s másnap a hajnali verőfény már a szőke Szamos partján találta a hajót. Társammal percek alatt összeállítottuk a kajakot, felszereltük a vázat, melyre pompásan ráfeszült a csillogó, piros gumi-bőr.

A víz selymes fodrozással suhant lefelé s Bonchida, ahol az éjszakát töltöttük, nem is álmodta, hogy a parton felütött sátor lakói csakhamar eltűnnek majd szemeik elől, meglovagolva a rugókkal és morotvákkal leselkedő vizet.

Kipróbáljuk a kormányt… még egyszer ellenőrizzük a csavarokat és eresztékeket, aztán lassan vízre csúszik a hajó. Az ár finom fodrokat borzol az orrtőke hullámtörője körül, s a Szampó kis kék lobogójába belekap a szél. Elfoglalom helyemet a hátsó ülésen, s lábam a kormány pedálján nyugszik. Társam az első ülésre kerül. Ő a hajós­inas. Kezével a hajó peremét markolja; szemében a várakozás izgalma ül: vajon sikerülni fog-e magunk alá gyűrni az áradó Szamost.

Ellenőrzőm a súly arányos elosztását, néhányszor megbillentem a hajót, aztán kiadom a jelszót: ereszd!

A kajak testén finom remegés fut át, az evezők tolla belekap a vízbe, s lassan húzunk felfelé a vizen. Eleinte szokatlan a habok csillogása, s minden hullámfodor óvatosságra int. Vigyázni kell, nehogy zátonyra kerüljünk. Az inas az első ülésen állandóan figyeli a mélységet, s ha látja, hogy apad a víz alattunk, hátra szól s megadja a helyes irányt. A Szampó pedig, érzékenyen követve a kormány minden kis mozdulatát, ügyesen kanyarog erre-arra.

A folyó kiszélesedik. Gyorsabb iramot diktálunk, s a könnyű kis vízi jármű valósággal röpül a vizen. A középszakasz jellegű folyó meggondoltan kanyarog egyre szélesedő völgyében, s hajdan tétova útkeresését elhagyott morotvák csalóka világa jelzi. A természetnek szinte érintetlen csodái tárulnak szemeink elé. A part felől rejtelmes ingovány vet gátat a betolakodónak, s csak innen, a víz portalan országútja felől tárul fel a folyómenti szegélyerdő titokzatos dzsungelje. Susogó nádasok övezik a homokpadokkal tarkázott partokat, mögöttük pedig komoran zúgnak az óriásira nőtt jegenyék. Gólyák húznak el felettünk, s bíbicek lármás hada száll perbe a betolakodókkal. A halpusztító gémek telepén őrjöngő zsivaj fogad. A hosszúcsőrű madarak lakóhelye egyetlen bűzlő trágyadomb. Sietve hagyjuk magunk mögött ezt a zsibvásárt.

Most már lefelé csorgunk a vízen, s percről percre újabb szépségek tárulnak szemünk elé. Közeledünk Dengeleg felé. Felváltva evezünk, hogy egyikünk fényképezni, filmezni tudjon. Most éppen nálam van a nyolcmilliméteres kis felvevő készülék. A kereső lencséjében a nyárfák csúcsán ülő habfehér cumulusok5 villannak. Aztán egy halat nyeldeklő gém kerül filmszalagra, majd a függőcinkének víz fölé hajló, csodálatos gonddal épített fészke. Biztatón duruzsol a gép kis motorja, amint különböző sebességre állítom be a fogaskerekeket.

Közben persze állandóan kell figyelnünk a vizet is. Utakat keresünk a holtágak birodalmában. Gyakran betévedünk a morotvák csalóka labirintusába, s csak a lassan elfogyó víz figyelmeztet arra, hogy vissza kell ám fordulnunk.

Nyitott szemmel, éberen fülelve kell a kajakosoknak járnia a vadvizeket, különösen azokat, amelyeken még nem fordult meg magamfajta víziturista. Míg fölfelé evezünk, idejekorán észrevesszük a malmok duzzasztó gátjait vagy a sellők felett rohanó víz fehér csipkefüggönyét. Ilyenkor a hajóból kiszállva, gyalogszerrel kerüljük meg az akadályt. Jól emlékszem, hogy egyszer egy malomgátat akarva kikerülni, partra szálltunk, s a vállainkra emeltük a több napi élelemmel, sátorral és felvevőgéppel megrakott Szampót. Embernél magasabb kukoricáson vitt az ösvény. Eleinte barátságosan kanyargott előttünk, később egyre szűkebb lett, s a gát fölötti folyópart csak nem akart előttünk kibontakozni. Jó negyedórája verejtékeztünk a mázsás súly alatt, amikor egy hatalmas vac­korfához értünk. Itt letettük a vállainkról a szárazra került hajót, s az inas felmászott a fára körülnézni. Vigasztalan látvány. Köröskörül kukoricatáblák rengetege s valahol messze, közel kilométernyi távolságban zöldellt a szegélyerdő sötét fala. Nagy buzgóságunkban eltévesztettük az irányt, s a folyó is elkanyarodott tőlünk. Közel egy órába telt, amíg ismét megtaláltuk a vizet. Patakokban folyt rólunk az izzadság a váratlan szárazföldi navigálás utójátékaként. El is határoztuk, hogy a kukoricásban ezentúl nem hajózunk. Ezt az aranyszabályt hajónaplónkban is megörökítve, tovább csorogtunk lefelé a vízen.

Ilyenkor, ha a rohanó víz sodrára bízzuk magunkat, s lefelé vágtatunk a tajtékzó áradat hátán, egyetlen hibás kormánymozdulat veszélybe sodorhatja a hajót és utasait. Nem csoda, ha völgy­menetben minden apróságunkat a hajón található karabínerekhez főztük – jó óvóintézkedés ez arra, hogy borulás esetén felszerelésünk el ne ússzék. Vízhatlan pléhdobozaink s gumizsákjaink is ezt a célt szolgálják.

A partok mentén kaszálgató falusiaktól tudjuk meg, hogy bizony nem mi vagyunk az elsők, akik megpróbáltunk csónakkal nekivágni a Szamosnak. Elöltünk két osztrák kajakos járt erre gumihajóval. Utánuk Rittlinger ereszkedett le az Aranyos-Besztercén s a Szeret folyón át a Dunára, majd a Fekete-tenger partján hajóra rakva csónakját, Kis-Ázsiába ment, s ott az Eufrátesz folyó rejtelmes szurdokain kajakozott keresztül.

Álmodozásomból azonban hirtelen felriasztott a kajak erős ringása. Egy hirtelen kanyar után bővizű patak tör reánk a balpartról. Az ár oldalba kapja a Szampót, s mire az evezővel helyre billenthetném az irányt, már vészes iramban sodródunk a folyó meredeken kiemelkedő jobbpartja felé. Lábammal belép a kormányba, a kajak lassan forogni kezd, s mire magunkhoz térünk, már jó tíz méterrel lesodort az áradat. Az első ülésen a hajóinas morogva méltatlankodik az öreg Szamosnak ilyen cselvetésein, míg jómagam azon tépelődöm, vajon milyen navigációs eljárással juthatnánk keresztül a tréfáskedvű rohanón? Erősen a jobbpartnak viszem a hajót, majd egy teljes kört írva le ismét felfelé húzunk a vízen. Az inassal együtt alaposan „berántunk” a két lapáttal, s nagy sebességgel, éles szögben fordulunk egészen balra, szembe a beömlő patakkal. Zöld tajték csap föl előttünk, s a Szampó remegő orral küzd az áradattal. Sebességünk másodpercek alatt csökken… úgy látszik, ismét a víz lesz a győztes, amikor egy utolsó húzással kijutunk a sodrásból, s egy kis öblöcske szelíden fodrozódó tükrére siklunk.

Alaposan kifáradva húzzuk partra a kajakot, s verünk tábort a fák alatt. Remekbe szabott kis nomád sátrunk előtt csakhamar pattog a rőzsetűz, száll a készülő vacsora illata.

A víz felett lassan szétterül az alkony, fekete fátylat szőnek a faágak s az ágak hegyén, mint roppant égi fárosz hintázik a hold. Csend van, csak néha-néha ugrik ki egy hal a vízből, s a közeli mocsárban felzendül a békák nyáresti balladája…

Csillogó szemmel üljük körül a tüzet, álomra hívogat a hunyó parázs, majd lassan felénk hajol egy kedves arc, s „farkasszemet játszik önmagával”…

Jegyzetek

1 Bummfa: a vitorla alsó részének felfűzésére szolgáló rúd (angolul boom). Nem hangutánzó szó, amint első pillanatra hinnők.

2 Skuner: Két főárbócos, komoly vitorlás jármű (angolul shooner). Tengeren vagy nagyobb tavakon használják.

3 Yolle: egyárbócos vitorlás hajó.

4 Fock: orrvitorla.

5 Cumulus: gomolyfelhő. Erős felszálló légáramlás esetén keletkezik, sokszor toronyszerű, mindig éles körvonalakkal.