Petőfi olvasni tanít

Bihardiószegen, ahol 1942-ben születtem, a határlezárás miatt 1945-től 1950-ig szeretett nagymamánknál rekedtünk húgommal. Csak félig éltük ezt meg szomorúan – otthon maradt szüleinket sem láthattuk öt évig –, hisz a falusi gyereklét minden örömét élvezhettük. Petőfin, a Biblián és Mamuci meséin nevelkedtünk. A petróleumlámpa fénye külön varázslatot teremtett ezeken a feledhetetlen estéken.

A levelezés viszont állandó volt. Szüleink – nyomtatott betűvel – néhány sort személyesen nekünk írtak. Ezeket nagymamámmal többször elolvastattam, így meg is tanultam. A sok levél nézegetésének, silabizálásának és a megtanult, leírt szövegeknek meglett az eredménye. Természetessé vált, hogy a betűk egymásutániságának jelentése van. Ez egy falusi gyerek számára nem mindennapi élmény. Különösen ott, ahol esténként petróleumlámpa világított, és a babszemtől a tűzre való venyigéig¹ minden a sokféle játék része volt.

Olvasási szokásom érdekesen indult. A konyhában, a dikó² alatt volt egy kosárnyi, ki tudja, mikori, Tolnai Világlapja, sok képpel, viccel. Egyszerű kis viccek voltak, sokukra még ma is emlékszem.

Egy idő múlva ez már nem elégített ki, más kellett. Falun minden háznál volt Biblia. Hátsó, üres lapjaira a családi eseményeket jegyezték fel. Ennek olvasásával pár nap alatt végeztem, és a családról sok mindent megtudtam, amit egy magamfajta gyereknek tudnia kell. Emellett a legtöbb háznál megtalálhattuk a Petőfi Sándor-összest vagy a lánglelkű költőóriás válogatott műveit. Pechemre vagy szerencsémre nekünk az összes volt meg.

Ezen kívül akadt néhány egyéb könyv is a polcon. Először a vékonyabbakat kezdtem nézegetni. Az oldalak sűrűn tele voltak írva, egyikben, másikban akadt néhány kép is. Így sem nyerték el a tetszésemet. Maradt a Petőfi-kötet. Vastag is volt, nagyobb alakú is, mint a többi. Gondoltam, azért csak belenézek. Petőfi Sándorról azokon a téli estéken már hallottam, amikor egy-egy háznál összejöttek a nagyszülők, szülők és gyerekek fonni, kukoricát morzsolni. Az idősek mesélte csaták hallatán mi vittük magunkkal tarkabab-hadseregünket. A babok színezetének megfelelően volt ott baka, huszár, altiszt, de még tábornok is. Bármennyire belemerültünk a játékba, azért a fülünk nyitva volt, mindent hallottunk.

Otthon a könyvet kézbe vettem, kiültem vele a bejárati lépcsőre, felütöttem, ahol nyílt. Mindjárt láttam, hogy ez igazán nekem való. Rövid sorokkal rövidebb írások voltak benne, no meg, ha ilyen sokat írt ez a Petőfi, csak akad benne nekem való is. Olvastam az első versből öt-hat sort, majd újra és újra. Ekkor jött nagymamám a kertből, és csodálkozva kérdezte, mit csinálok. Mondtam, Petőfit olvasom. Ne olvassam, ami nekem való, azt majd elolvassa ő nekem meg a húgomnak. Én akarom végigolvasni, feleltem. Minden versből három-négy sort, és eldöntöm, nekem való-e. Próbált erről az „őrültségről” lebeszélni. Mikor látta, hogy eredménytelen, csak annyit mondott: makacs vagy, mint nagyapád.

Így találkoztam Petőfi Sándorral Bihardiószegen, 1947 őszén, Mamuci lépcsőjén ülve. Hozzá is fogtam a vég nélküli olvasáshoz, inkább dacból, mint az ismeretlen élményért. Vagy ki tudja.

Az ismerkedés – olvasás – nem volt egyszerű. Meséket, meseszerű írásokat kerestem, de helyettük borral, szerelemmel találtam magam szembe. Az elhatározás az elhatározás, olvasnom kellett.

Megkezdődtek kalandjaim a leírt szavakkal, mondatokkal, később a vers­hez kötődő gondolatokkal.

Igyekeztem tartani fogadalmamat a három-, négy sorhoz naponta. Azonban már az első vers is ennek feladására kényszerített. Sosem hallott szavak sorjáztak benne: Pindus³, Pallas⁴, Naso⁵, Helikon⁶. És ez nem volt elég. Emellett az ismert szavaknak is nyakát tekerte a költő: gyönyörűebb, vadonynak, panaszid, rokonink. A nehézségek ellenére elolvastam vagy tizenöt sort, majd továbbléptem.

Dolgomat megkönnyítették a két- és négysoros versek. Annak eldöntéséhez, hogy nekem való vagy nem, elég volt már egy sor elolvasása is.

Így jutottam el közel két hét múlva a Lehel című versig. Sok időnek tűnik ez, de hát közben, mint egy „normális” gyereknek, játszanom is kellett.

Nem egy, de mindjárt két Lehel-vers is volt közvetlen egymás után. Az elsőt olvasva, mire észrevettem, már jóval túl voltam az első négy soron. Kis pihenés után folytattam a „munkát”. Ráment az egész délelőttöm. Igaz, sokat álltam, gondolkodtam azért, mert megpróbáltam elképzelni a leírtakat.

Mikor a második írást olvastam, úgy éreztem, hogy ez majdnem olyan, mint az előző. Újabb olvasás után ez a felismerés még jobban megérett bennem. Elhatároztam, hogy összehasonlítom őket. Próbálkoztam, próbálkoztam, valahol mindig „eltévedtem”. Jött a nagy ötlet: ehhez papír és ceruza kell. Többnapos, haszontalannak hitt kínlódás után ment minden, mint a karikacsapás. Két oszlopba írtam a hasonlóságokat. Így is akadt elég sok zavaró dolog. A két versben felcserélődtek a sorok. Többszöri nekifutás után rájöttem, hogy ilyenkor nagyobb falattal kell próbálkoznom. Előbb fejben tettem összehasonlítást, de ez sehogy sem ment, miután rájöttem, hogy ehhez is papír, ceruza kell. Meg is született az alábbi eredmény, mellyel teljesen elégedett voltam. Persze a mai eszemmel ezen tudnék még finomítani.

Pápa, 1842 tavaszán

 

Örvendve nyúl ezer kar

Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben

Szikráznak a szemek,

 

S vérnek patakja árad

Az eltiport mezőn,

 

Még vínak oly erősen,

 

És haj fordít a kockán

Az inda-végezet,

És haj…

 

Rabság Lehelnek,

Megtörött had román.

 

„Rablók! hogy többé

Reánk ne törjetek:

Akasztófára

Egyig most veletek!”

 

Vezér, jer, illet

Elsőség tégedet,

Elő, hadd lássuk

Félt hősi képedet.

Olyan magasra,

Miként én, emelt-e

A magyaroknak

Hatalmas istene?”

 

’Fejdelm, oh látnom,

Határtalan kegyed,

Azért hadd kérjek

Tőled tehát egyet:

És teljesítsed,

Kivánatom csekély.’

Előre lépve

Ekkép Lehel beszél.

’Éltemnek a kürt

Olyan hű társa volt,

Mellette vívtam

Sok véres viadalt.

Halálom tőle

Örökre elszakaszt;

 

S hogy harsogtatta

Dörgőleg mindenszerte,

Konrádnak álla

És véle őt leverte.

 

’Te felmagasztalsz,

És én a porba váglak!’

S megy büszke-bátran

Elébe a halálnak.

 

Pápa, 1842. június

 

S szilaj szikrát ezer szem hány,

És nyúl kifent acél után

Ezer kéz, hallatára.

 

Vérnek patakja árada

Mezők tiport füvében,

 

Még dúl soká az ütközet,

 

A sors kockája vetve van!

És haj! …

 

Rabláncon vesztegelnek

 

„Hogy többé ránk ne törjetek,

Bitóra tüstént véletek,

Rablók gonosz csapatja!”

 

„Elő vezér! elő veled;

Elsőség illet tégedet,

Hadd lássuk szörnyü képed.

Olyan magasra emel-e

A magyarok nagy istene,

Mint én emellek téged?”

 

Engedd utószor

Megharsogtatnom azt!’

A hős előre lépett,

És szóla: ’Fejdelem! kegyed,

Látom, határtalan; egyet

Engedj hát kérni tőled.

A kürt éltem hű társa volt;

Ő annyi vért és viadalt

Karom között szemléle.

Ez óra tőle elszakaszt;

Hagyd még egyszer megfúnom azt,

Hagyj elbucsúzni tőle!’

 

És zúg dörögve rémitőn

A kürt ismét Lehel kezén;

S hogy harsogtatta szerte:

Rá szent hevűlet lángja száll,

A győző fejdelemnek áll,

És véle őt leverte!

 

’Te fölmagasztalsz,’ e szavak

A hősi ajkon hangzanak,

’És én a porba váglak!’

S megy bátran, míg önérzete

Arcára kéjsugárt vete,

Elébe a halálnak.

 

Volt a versekben néhány szó, amit még nem hallottam. Ezeket sajátosan értelmeztem (Alemann⁷, teutón⁸, Had­úr⁹), ami azt jelentette, hogy ki a mi „emberünk”, és ki az ellenség.

A két verssel sokat foglalkoztam, és a második Lehel-vers volt az első, amit Petőfitől – külön tanulás nélkül – könyv nélkül már tudtam is. Ezt követte később több mint száz. A második vers nekem, mint gyereknek sokkal gördülékenyebb volt, jobban megfogott. A költő verseiben később is ezt a könnyedséget szerettem, bármilyen nehéz témáról is volt szó.

Ahogy telt az idő, a nappalok egyre rövidebbek és sötétebbek lettek. Ilyenkor lekötött a játék, az olvasásra kevesebb időm maradt. A hosszú estéken húgom és én meghúzódtunk a konyhai dikón. Nagymamám a csikósparhelt¹⁰ közelében ült, és rakott a tűzre hol venyigét, hol kukoricacsutkát. Ezeket is el kellett tüzelni. Nagyobb munka esetén – mosás, kenyérdagasztás és sütés – fával tüzelt.

Az időt beszélgetéssel, meséléssel ütöttük agyon. Mindenki mesélhetett, de a Mamuci meséi voltak az igaziak.

A világítás egyszerűen oldódott meg. A sparhelt ajtaján volt három lyuk, ezeken keresztül a tűz sejtelmesen megvilágította a konyhát. Ha nagyobb fény kellett, a platt (plattni)¹¹ kis karikáját levettük. Szükség esetén a petróleumlámpa is égett, különböző fényerőre srófolva¹².

Mivel fogadalmam szerint olvasni kellett, ezért nagymamám a lámpát meggyújtotta, a lámpaüveg tetejére kenyérhajat tett, így nagyobb fény vetődött az asztalra, és olvashattam még esténként fél- vagy egy órát. Szombat estéken a szokott csapat általában együtt volt, végezte ki-ki a hozott munkáját. Mi, gyerekek vég nélkül játszottunk.

Én olvastam, olvastam. Lassan eljutottam egy számomra kedves íráshoz, a Szeget szeggel című vershez. Aki ezt írta, biztos eleven gyerek lehetett, gondoltam. A leírtak bármelyik korombéli vagy kicsit idősebb gyerekkel is megtörténhettek volna, esetleg meg is történtek.

A vers címének nem szenteltem nagyobb figyelmet. Tovább olvasva az érdekfeszítő történetet, furcsa dolgot vettem észre. A vers tele volt általam jól ismert közmondásokkal. A szólás és közmondás között még nem tudtam különbséget tenni, ezért itt is a közmondás szót használom. Ekkor vált érdekessé a cím is. Sokat sejtet: megfejtésre vár. Tessék, újra egy feladat! Ezek a közmondások vagy egy az egyben megfelelnek az általam akkor ismert változatnak („Szeget szeggel”; „Három a tánc”; „Tudjuk, hányat vert az óra”; „Ön is rak a tűzre rossz fát”; „Más szemében ő a szálkát / Megleli, / S az övében a gerendát / Feledi.”), vagy szavakban, vagy azok sorrendjében térnek el: „s visszakapja még a kölcsönt”. De az általam ismert kifejezés ellentéte is megjelent: „nem nézek által. / A szitán”.

Számomra a legérdekesebb a „nem nézek át a szitán” volt. Eddig az „átnéz a szitánt” hallottam. A nem nézek át … ugyanúgy minden ravaszság és minden nem megengedett dolog észrevételét jelenti. Hosszas töprengés után tudtam így értelmezni. Különösen a vers utolsó része tetszett, szinte láttam lelki szemeimmel a cselekedetet, „Vagy leöntöm dézsa vízzel. / A nyakát!”

Már a Szeget szeggel előtt olvastam Petőfinek egy betyárversét. Cím szerint a Lopott ló volt. Érdekesnek és könnyednek találtam, meg aztán a lovakat is szerettem. Melyik falusi fiú nem szereti őket? A betyár hetykesége is tetszett. Továbbra is versről versre haladtam az olvasással, de érdeklődésemnek megfelelően azokat különböző csoportokra osztottam. Ezt követően e szerint „munkálkodtam”.

A Ki vagyok én? Nem mondom meg… olvasása után gondoltam, hogy immár kell egy betyárokról szóló csokor. Ezt és a már említett címet be is jegyeztem füzetembe. Bár a betyár szót a költő egyszer sem írja le, úgy gondoltam, aki lovon jár, így viselkedik, és nem fél senkitől, csakis betyár lehet: „Nincs a fokos a kezemben, / Hogyha kéne verekednem; / Nyerges lovam messze legel, / Nem t’ok futni, ha futni kell.”

A betyárversek közül legnagyobb hatással a Hírös város az aafőldön Kecskemét volt. El is határoztam, ha tehetem, felnőttként majd betyár leszek. Igaz, azt is tudtam, hogy ez az élet, ami le van festve, már régen a múlté. Mégis jó volt eljátszani ezzel a gondolattal.

Mikor a verset olvasni kezdtem, még nem tudtam, majd hová sorolom, azt azonban igen, hogy mindenképpen végigolvasom, hiszen ilyen furcsa „beszédet” még nem hallottam. Az „ö” betűk teljesen megzavartak. Én meg aztán ragaszkodtam a leírtak kiejtéséhez. Többször is hozzá kellett fogni az olvasáshoz, hogy szöveghű legyek. Annyira tetszett az „ö”-zés, hogy megpróbáltam így beszélni. Még most is látom húgom csodálkozó arcát magam előtt. Többet nem is próbálkoztam.

Petőfi későbbi betyárverseit olvasva már nem csak ezt az idillikus, látszólag szabad életformát láthattam. Éreztem, hogy azok közelebb állnak a valósághoz, és egy teljes életet írnak le. Bár nem tudtam meg, mi lett a betyár végső sorsa, néhány dolog alaposan elgondolkodtatott.

„Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő, / Van azé jó keresetöm, jobb se kő, / Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, / Míg utast lát a pusztába két szömöm.”

Ezeken a sorokon törtem legtöbbet a fejem. Bár nem mondta ki a költő, de a leírásból következtettem, hogy nem egyenes úton jut pénzhez az illető.

„Be-benézök a bugaci csárdába, / Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra¹³; / Ölégségös hitelöm van ott néköm, / Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.”

Az ötödik versszak sorai egészséges önérzetet sugalltak. Éreztem, az adott szónak hinni lehetett. Az utolsó mondat második része különösen megfogott: „böcsületöm nem sértöm”.

Megnyerő, ahogy az ember és ló kapcsolatáról szólnak a szavak: a betyár élete gyakran kettőjük kapcsolatától függ.

 „A vármögye emböreit pej lovam / Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. / Ha érköznek, nagyot nyerít – rátermök; / S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!”

Több olyan betyár-, zsiványverset is végigolvastam, ami akkor nekem túl nehéz volt. Felnőttkoromban értünk csak össze. Ilyenek a Fürdik a holdvilág az ég tengerében; A csaplárosné a betyárt szerette; A zsiványság vége; Panyó Panni.

1948 nyár elejére a könyvben egészen Zöld Marciig jutottam. Tartottam magam saját elvárásomhoz, és továbbra is sorban haladtam. Minden versből olvastam néhány sort. Ha csak ennyit tettem volna, 1947 karácsonyára biztos a könyv végére jutok. De már nemcsak pár versszakos, hanem hosszabb lélegzetű írásokat is végigolvastam. Volt bennük mindig valami, ami rabul ejtett. A lényeg az, hogy olvasóvá váltam.

Zöld Marci lett az egyik kedvencem. A betyársors tragikuma leírhatatlanul hatott rám. Idézem a felejthetetlen sorokat:

 

„Négyágú épület, amely be sincs fedve,

Mely akasztófának vagyon keresztelve,

Akasztófa mellett hollók károgása,

Nem volt Zöld Marcinak hét országban mása.

 

[…]

 

Négyágú épület volt halálos ágya

S temetési dala varjak károgása.”

 

Több olyan vers következett, ami az akkori érdeklődésemnek nem felelt meg. Már a címük után szívesen továbbléptem volna. Nem lehetett. Hónapokat töltöttem a könyvvel összenőve. Nem a kényszer, az olvasás vágya vitt előre.

Végigböngésztem az összes verset, számtalan olyat találtam, ami gyermekként megfogott. Ezek nagy része ma már kevésbé ismert az irodalom iránt érdeklődők körében is.

Néhány érdekesség, ami hatéves koromban nagy hatással volt rám.

A Deákpályám különös volt. Azért vált érdekessé számomra, mert ugyan nem sokat értettem belőle, hisz’ számomra bikkfanyelv volt, de annyira rejtélyesnek találtam, hogy ezt a nem mindennapi „mondókát” kívülről megtanultam. Az általam akkor ismert nyelvtörő játékokhoz soroltam, gondoltam, ide illik, csak hosszabb. Nem elég, hogy megtanultam, ahol csak tudtam, el is mondtam, biztatva a többit, hogy na, ezt mondják utánam! Nem vállalták, de ők is valahonnan játékos nyelvtörőket varázsoltak elő. A győzelem ilyenkor azért mindig az enyém volt. Jó, hogy Petőfi nem hallotta a produkciómat.

A vers első és harmadik versszaka – „Diligenter frequentáltam / Iskoláim egykoron, / Secundába ponált mégis / Sok szamár professorom.” A harmadik számomra még zavarosabb volt: „El sem obliviscálnak, mert / Ha occasióm akadt: / Kutyáliter infestáltam / E jó dominusokat” – érthetetlen volt, de izgalmas.

A gyerekmondókákban, kiszámolókban – fogócska, bújócska – annak idején sok értelmetlen szöveggel találkoztam. Ilyenekkel: ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe, egyedem-begyedem. Azonban éreztem, hogy a Petőfiének értelme van. A magam módján értelmeztem is.

A versek következetes egymásutánisága közben még sok nekem tetsző verset találtam. Egy közülük nagyon eltért az eddig megszokottaktól. Csupa ellentétre épült. Mindig egy jó élethelyzet került szembe a rosszal: „Gyalogoltam kutyamódon, / S jártam négylovas hintókon. / Tisztitottam más csizmáját, / S tisztitá az enyimet más.”

Csak később, mikor Petőfi Sándor életét megismertem, akkor jöttem rá, hogy ez egy kis kesernyés önéletrajz.

Néhány különös kifejezés, aminek egy része lassanként a mi akkori szókincsünkbe is beépült, akkor sokat foglalkoztatott. Az ihol ni, addsza ne, billikom¹⁴, Teremt’ ugyse, pincegádor, hahogy, átabotába¹⁵, „Ugyan úgy-e?” „Biz úgy ám!” „Őgyelgett is ám a szekér / Majd tüled, majd hozzád”. Az ilyen és hasonló kifejezéseknél mindig elidőztem, kicsit ízlelgettem azokat.

Volt egy, amit csak Petőfinél olvastam: „voltam volna”. Meglepett a kifejezés. Lettem volna: ez nem ugyanaz, mert voltam. Akkor meg minek a volna. Nem biztos benne, hogy volt? Akkor úgy éreztem, hogy a volna felesleges. De mint akkor, most is úgy érzem, hogy így együtt többet mond, mint a puszta voltam.

A másik kedvenc egy cselekvéssor, nekem ez a négy sor ma is a legszebb Petőfi-leírás. Talán azért is, mert gyerekkoromban láttam dédnagyapámat hasonlóan ténykedni. A mozdulatok sora természetes, életteli, és nagy nyugalmat sugároz. „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi, / Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul / Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, / S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?” Ma is szívesen idézgetem.

Mamuci, amit ígért, megtartotta. Az általa ismert és nekünk való verseket téli estéken, lámpafénynél felolvasta. Volt, amit én már kívülről fújtam, de jó volt újra tőle hallani. A húgomnak sem ártott. Mivel nagymamám a tavaszi, nyári és őszi munkát egyedül szervezte, végezte, a János vitézt csak 1948 telén olvasta fel nekünk. Kivártam. Ezt a történetet tőle hallottam először. Életre szóló élmény volt.

Jegyzetek

1 Száraz szőlővessző.

2 Gyékénnyel befont ágy.

3 Görögországnak legjelentékenyebb hegysége.

4 Athéné istennő másik neve.

5 Publius Ovidius Naso, avagy röviden csak Ovidius a római aranykor költője.

6 A múzsák lakhelye.

7 Germán törzsek törzsszövetsége.

8 Lovagrend.

9 Régi magyar vallásban a tűz istene.

10 Fémből készült, samottozott, lábakon álló, sütővel ellátott tűzhely.

11 Öntöttvas tűzhelylap.

12 Csavarva.

13 Hitelnek, adósságnak adatszerű rögzítése.

14 Ivókupa.

15 Összevissza.