Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Színes metaforák

Szerző: 

A székely Sóvidéken, épp a Mezőhavas előterén négy játékos patak siet a Kis- Küküllő felé. Ritka hely! Nem csoda, hogy ott élt boldogan fényes palotájában, és járta a Juhod-, a Sebes-, a Szováta- és a Szakadát-patak hordalékkúpjait egész Tündérkert leggyönyörűbb tündér asszonya.

„Nem volt annak az égvilágon semmi gondja, amíg bele nem szeretett a Szovát nemzetség egyik szálfa termetű fiába” – mesélik. „Ha leszállt az est – mondják –, sírhatott szerelméért a dali pásztorlegény furulyája!” A tündértörvény nem engedett. Bánatában a szépséges tündérasszony se tehetett mást; az untalan panaszkodó szélben továbbra csak a hegyeket járta: keservében, amerre elvonult, nyomában csupa sóvirág fakadt.

„Csilloghatnak fehéren – döbbent rá már egész fiatalon a kis fürdőváros híres festője, Kusztos Endre, aki integető szakállal, enyhén csavaros, érzéki ajakkal, mint e táj szépség koldusa – kisszékén előre ejtett bal vállal, görnyedten naphosszat a táj bűvöletében évtizedeken át vázlatozott. „Elszáradt, a kedvesért ejtett tündérkönnyek a hegyeken a furcsán fehérlő sóvirágok” – latolgatta a maga csendességében a faluemlékezetű kisvárosban jól ismert művész a monda igazát, és amint egyre telt tőle is az idő; rághatta tömött egér fogaival olyankor egyre kitartóbban a különösre metszett alsó ajkát.

Látta ő barna, élénk tekintettel, hogy a Géra alatt miként loccsan tova szőnye-szennyesen az izzadság leheletű Sóspatak, amely lennebb a bánatos tündérasszony fehér sóvirágainak emlékével vegyül el három társával együtt az édes parajban gazdag Szovát mezején a Kis-Küküllővel, olyan frissen – nagy igyekezetében ágazva-bogozva s mégse levelezve –, mintha a bánatról, a csodaszép tündérasszony könnyeiről többé hallani se akarna.

„Pataksors!” – vont egyet-egyet szikár, keskeny, csapott vállán, mint aki a természet törvényei és a teremtett ember esendősége ellen tehetetlen Kusztos Endre. „Az óceánig űzi a vére!” – jutott eszébe egyre gyakrabban a jeles grafikusnak a nagy érmelléki, akinek a neve jó ideig ott csüngött a Sóvidék első középiskolája homlokzatán, amíg egy átkos kor szelleme onnan el nem takaríttatta, s aztán, mintha ő maga valami biztosabb pontot keresne, tekintete rendszerint egy hatalmas szilfán állapodott meg.

Kancsal, apró, kék keretes ablakaival Szováta első, életet szomorító kórokat gyógyító sósfürdőjét, a Gérát bámulta egész közelről a szovátai Kusztos-ház. Attól egy kőhajításnyira emberemlékezet óta ott állt az a derék szilfa. Ölelően karjaiban tarja föléjük a mosolygó eget. Gyökeivel keményen a part húsába markol. Fékezi a futárlelkű patakot, hogy ha zápor után megnő, s mint aki már az erejével nem bír, tajtékozón nekiront a világnak, kárt ne tehessen. S ha a bükkel benőtt oldalakban felzúg a gyakran pityergő erdő panasza, arra is – mintha csak egyedül ő, a szil tudná, hogy nem csupán csak szín a fekete, hanem a faszén színes emlékezete is – az elismert művész méltatói helyett, együtt a túlsó partba kapaszkodó, karcsú, tanulkozó akáccal, bölcsen susogta.

„Akár Csíkzsögödön, itt, a Székely Sóvidéken is, pont a Mezőhavas előterén, ahol a szépséges tündérasszony bánatától szabadulni rontanak a Kis-Küküllőbe a patakok: a szén emléke az élő fa. Kusztos mester szénrajzai meg: színes sorsmetaforák…”

Szelíd, ködbe ájult télutón készült a magyar grafika székelyföldi, idős nagymestere Kolozsvárra. Az utolsó útja előtt az ősz mester lakásán a kedvelt, fiatalabb íróbarát csillogó két kék szemével csodálattal nézte: milyen csábítóan sorjáznak kedvéért a heverőre szemlére kirakva az újabb, színes álmú Kusztos-grafikák.

„Tört gótika talpig gyászban…” – szólalt meg a feledhetetlen művészi élmény hatására a fiatalabb íróbarát, Ána Sándor fülében egy emlékezetes, okos hang.

De mindennek ideje van. Az okoskodásnak is. Lám megtérdepelt, hogy új szolgálatra nagyobba újra szülessék a Géra alatti Kusztos-ház is. Kusztos Endre kicsi tömbházlakásának nyitott ablakán meg jó szomszédként bekiáltott a Szovátai Magyar Unitárius Egyházközség szolgálatos nagyharangja: „Uraim, dél van!”

Ána Sándor, a tanáríró éppen az idős festőművész ágya fölött csüngő, berámázott képet nézte hosszan, szótlanul. „A címe Balsors – mondta művész –, a fiam emlékére” – tette hozzá keserűen.

Mintha csak hosszan játszanák Szovátán az erdélyi magyar unitáriusok a delet, a harangozójuk csak nem akart fejjel lejönni a toronyból! Az ajtónyílásban, hogy érvényt szerezzen a harang bongásának, meg is jelent az ebéddel Katalin asszony kedves, barna mosolya. A kis tömbházlakásban a sóvidéki harangszóba vegyülve megroppant egy öreg szék:

„Bátyám – állt fel ült helyéről a tanáríró szalmaszőkén, nehézkesen –, a korondi képtárban hozna ránk majd víg esztendőt!” – hívta a jó szándékához segítségül a Szatmárcsekéről a Himnusz költőjét, s avval a szegen függő, Balsors című, gondosan berámázott szénrajzra mutatott.

A kilencven éves Kusztos Endre, a Magyar Művészeti Akadémia tagja előbb egy furcsa mozdulattal a válla fölött hátra, a képre nézett, mintha attól akarna elbúcsúzni, ami számára nagyon kedves, s bevett egy nagyobb adag levegőt: „Ha azt mondod te, a jó barát, hogy annak ott a helye – szűrte ki egyet szisszenve a fogai mögül tisztán érthetően a döntését az íróbarát óhajára –, hát legyen” – mondta, s avval a másik, egy új látogató, a jó nevű Józsák közül is a leghíresebb sárkovács vette is hónalja alá az értékes szerzeményt: „A korondi Páll Lajossal ez is a zsögödi Nagy Imre mellé kerül” – mondta a neves fazekasmester a megszállott képgyűjtő örömével.

Nehéz volt az elválás. Ők akkor hosszasan búcsúzkodtak. „Mintha utoljára találkoznánk!” – szisszent fel az íróbarát nyakába borulva a szén ura.

Bizony, a sejtelem nem csalt. A távozók után a huzatos D lépcsőház felriadt kijárati ajtaja se ok nélkül kiáltott fel az első emeletre; miként írva van, az emberfia hamarosan meg is szólíttatott. Három napra rá útban Kolozsvárról hazafelé az egykori, székely fővárosban; ahol nemcsak örökre megnémult Bodor Péter zenélőkútja, de onnan odalettek a híres székely vásárok is, mert rég volt, amikor járta errefelé az ököradó; várt az ősz öreg festőművészre az arcátlan tolakodó felelőtlenségével, egy gyilkos féksikoly…

Azóta – ahol egykor a só illatú szelekkel a fiatalabb íróbarát is diákként az akkor már jeles festő ráfigyelésével ígéretes tavaszokra várva kergetőzött – ott az új, városi temetőben alussza színes, örök álmát a csúcsívben derékba tört fáival is kitéphetetlenül e földbe kapaszkodva Kusztos Endre.

„Emléke a Balsors” – zúgja majd a fiatalabb íróbarát helyett is a futó patak melletti koronás szil, és az emberek adják majd tovább szájról szájra, s mind várják, hittel, hogy hoz majd rájuk s e drága tájra egy rendi, rideg, idegen kór helyett, mely rájuk szakadt, egy valóban víg esztendőt.

 

(A szovátai képeslapok Szolláth Hunor gyűjteményéből származnak)

 

Új hozzászólás

Hozzaszolas

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <img> <p> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ellenőrzés