Mondhatnám, hogy mindent tudok Sánta Csabáról, legalábbis tizenegy éves korától mostanáig. Az életrajzát olvasva az volt az érzésem, mintha a sajátom lenne az. 1975-ben együtt felvételiztünk a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Iskolába, később a főiskolán is egy évfolyamon kezdtük a szobrászat minden csínját-bínját elsajátítani. A tanáraink is majdnem ugyanazok voltak, Elekes Károly, Kiss Levente, Gergely István, Gocan Eugen, Korondi Jenő.
Így visszatekintve meg vagyok győződve, szerencsések voltunk, mert az a közeg, ami körülvett bennünket, a lehető legoltalmazóbb volt abban a komisz korban, amiben nevelkedtünk. A főiskola elvégzése után elindultunk egy bizonyos irányba szerencsét próbálni, így útjaink szétváltak, de megmaradt a barátság és a kapcsolat. Továbbra is az volt az érzésem, hogy tájékozott vagyok Sánta Csaba munkásságát illetően, egészen mostanáig.
Most, amikor felkérést kaptam a laudáció elkészítésére, kiderült, hogy mégsem tudok mindent Sánta Csaba munkásságáról – azon egyszerű oknál fogva, hogy Sánta Csaba nem dicsekszik az eredményeivel. Például nem tudtam, hogy több mint tizenegy köztéri szobra áll Erdély és Magyarország különböző helyszínein. Nem tudtam, hogy tizennyolc művésztelepen vett részt itthon és a nagyvilágban egyaránt. Nem tudtam, hogy több mint harminc csoportos tárlaton vett részt itthon és a nagyvilágban. Nem tudtam, hogy tizenhat egyéni tárlaton mutatta be alkotásait. A legutóbbi egyéni tárlatot is titokban szervezte a marosvásárhelyi Bernády Házban. Mentségére legyen, hogy ekkor már javában tombolt a koronavírus-járvány. A kiállítás kíséretében egy ízléses katalógus is megszületett, amelybe olyan szaktekintélyek írtak méltatást, mint Szücs György művészettörténész, Nagy Miklós Kund művészettörténész, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, György Attila publicista, Cora Fodor művészettörténész és a kolléga, Berze Imre. Nem tudtam, hogy az említett szakértők milyen változatos és találó becenevekkel ruházták fel Sánta Csaba plasztikáit: van, aki kehelyszoknyás életfákat vél felfedezni bennük, van, aki bizonytalan idő termékeinek, bronznépességnek, bronzgroteszknek, derűs fémalakzatoknak, szabadon billegő, játékosan csavarodó vagy boldogan ficánkoló teremtményeknek, mókás ördögfiguráknak, időtlenséget idéző szobrocskáknak, termékenységi rítusok eszközeinek, nemes szerelmi ajándékoknak nevezi őket. A legtalálóbb megnevezés szerintem valahol ezeknek az egyvelege, de bizonyára jóval több, mint amit egyetlen kifejezéssel vissza lehetne adni. Azt sem tudtam, hogy Sánta Csaba bronzöntőműhelyében már több mint 150 alkotás készült, amelyek javarészt egészalakos szobrok és szoboregyüttesek. Azt viszont tudom, hogy Sánta Csaba azért alakított ki magának bronzöntődét, hogy a saját alkotásait kifogásolatlan minőségben tudja kiönteni. Ez a minőség nem tud megszületni egy gyári öntődében, ahol többnyire kilóra öntenek, és az ottani szakemberek nem tartják fontosnak, ha a kiöntött figura orra két újjal szélesebb, vagy ha az ujjai öntés után a kesztyűbe kerülnek. Ilyesmikért egy hagyományos öntődében nem tanácsos szót emelni, ha az illető megrendelő szobrászművész nem akarja repülve elhagyni a műhelyt. Ezt a tényállást minden kolléga ismeri. A szobrászatban minden milliméter számít, minden milliméter meghatározó, a kidolgozott forma nem lehet sem több, sem kevesebb. Ezzel magyarázható az, hogy amikor a minőséget óhajtó szobrászok felkeresik Sánta Csaba öntödéjét, akkor tudják, hogy garanciát kapnak a kifogásolhatatlan munkára.
Folytathatnám, még lenne mit sorolni vagy említeni, de van, amit látni kell, a szobrászat pedig ilyen. Szerencsénkre az ismertetés és a tájékozódás folytatódhat az online térben, ott még sok minden található Sánta Csabáról. Így maradt a méltatásom befejezetlen. Gratulálok!
(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)
