Egy olyan nemzet lányaként, melynek volt egykor Kodálya és Bartókja, úgy érzem, nem méltó egy zenetanár-zenész pályáját másként méltatni, mint viszonyítani az általuk felállított zsinórmértékhez. Ez a zsinórmérték a maga rendjén komoly elvárást állít elénk, de ugyanakkor hitelt is ad munkánknak.
„Ahogyan a görögöknél a zenének központi szerepe volt a nevelésben, nálunk is rangra kell emelni” – mondotta Kodály. És azt hiszem, külön feladatot szánt ebben a nemzet azon napszámosainak, akik a zeneakadémia padjaiból kikerülve nem restellték elfogadni a frátai általános iskola énektanári katedráját, amint azt Bedő Ágnes is tette.
Az 1989-as események után nyílt lehetősége arra, hogy újra Kolozsváron vehesse komolyan kodályi megbízatását. A 3-as számú iskolát az Eminescu-líceum, azt az Apáczai-líceum követte, majd a Sigismund Toduţă Zeneművészeti Szakközépiskola, ahol nyugdíjazásáig tanított. Gondosan előkészített órái mellett színvonalas karácsonyi és év végi ünnepélyeket szervezett, a felső tagozatos diákjai pedig országos tantárgyolimpián szereztek díjakat.
„Nagyon fontos a karéneklés; a kollektív érzés, a közös erőfeszítésből eredő szép eredmény öröme fegyelmezett, nemes emberré tesz.” (Kodály)
Az elmúlt rendszer Romániájában a karéneklésnek nem adattak ideális körülmények. Találékony zenepedagógusként azonban Bedő Ágnes a frátai iskola kórusának is adott egy esélyt. Bár az egyetlen fellépési lehetőség a Cântarea României volt, a versenyek repertoárjába mindig sikerült valami értékeset is becsempésznie a kötelező művek mellé. És mekkora elhivatottság kellett ahhoz, hogy falusi felnőtt kórusvezetést is vállaljon az ingázó pedagógus!
Meggyőződéssel igyekezte megszerettetni a közös éneklést minden iskolában, ahol tanított. Volt, amikor 120 tagú városi gyermekkórus vezetését vállalta. Később a zeneiskola magyar tagozatának kórusát vezette. Saját példájával is elől járt a karéneklésben: alkalmanként együtt énekelt a tordaszentlászlói női karral, osztozva a munka és a siker örömében.
„A zeneoktatás szerencséje – Kodály szavaival élve –, hogy az eredményes munkára vágyó tanárok a déli harangszókor nem teszik le a vakoló kanalat a malteros ládába…”
Bedő Ágnes tanári pályájában is külön figyelmet érdemel a saját folytonos tanulására fordított energia. A legmagasabb tanári fokozatok megszerzése mellett változatos tematikájú tanfolyamokon vett részt Budapesten, Bécsben, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Vácon, Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben. Mostanság is beül továbbképzőkre, pedig lehet, hogy már inkább neki kellene a képzést tartania.
Az évek során nemcsak ismereteit gazdagította, hanem kamatoztatta is azokat, többek között az 1996-ban megjelent, általa átdolgozott 3–4. osztályos ének–zene tankönyvben.
Tevékenysége elismeréséért a Romániai Magyar Dalosszövetség Jagamas János-díjban részesítette. Röviddel azután a nevezett egyesület egyik alelnöke lett, ilyen minőségében kórustalálkozók lelkes, kitartó szervezője, valamint népdalversenyek zsűrizője, a szövetség sokat utazó küldöttje.
2007-ben, nyugdíjazásához közeledve Ági mert még egy merészet és nagyot álmodni. Egy magyarországi pedagóguskórus előadása hallatán ébredt fel benne egy hasonló kolozsvári együttes megalakítása iránti vágy. Míg Magyarországon több ilyen együttes is félévszázados múlttal rendelkezik, sőt a pedagóguskórusoknak Országos Tanácsa is bő 25 évvel ezelőtt alakult, tudomásom szerint Erdélyben Bedő Ágnes nevéhez fog fűződni az első pedagóguskórus létrejötte.
A kórus fennállásának ötéves ünnepén Guttman Mihály mentorunk – akinek később a nevét is felvette a kórus – azt hangsúlyozta, hogy ez az együttes példát mutat kicsinek-nagynak identitásunk megőrzésében. Ezt a méltatást nagymértékben Áginak köszönhetjük, aki hisz abban, hogy a legnemesebb hangszer, az emberi énekhang kifejező ereje élményt szerez az éneklőnek és a közönségnek, és tesz azért, hogy az együttlét és a közös alkotás örömöt jelentsen, a kóruskultúra a lelkünket ápolja, a közösséget gazdagítsa.
Időközben hozzávetőlegesen 100 igényes mű került repertoárra. Az énekelt művek megválogatásának nagy figyelmet szentel Ági. Műsorra tűzi a magyar kórusirodalom legszebb gyöngyszemeit, de az egyetemes kórusirodalom meghatározó darabjai is sorra repertoárra kerülnek.
Ha a kórus első felvételeit összehasonlítjuk a legutóbbiakkal, nyilvánvaló, hogy a kórus a fejlődés útját járja. A felvételek olyan katartikus élményeket idéznek fel, amelyeket, ha szóval ki lehetne fejezni, akkor nem kellene megélni.
Az énekkart tiszta intonációra, pontos ritmikára, szép, kifejező szövegmondásra, a szöveg helyes, pontos értelmezésére, mély érzelmek zenei kifejezésére tanítja. Kitartóan, nagy türelemmel csiszolja a részleteket, fáradhatatlanul javítja, szépíti a kórus éneklési technikáját, és csak nagyon magas szintű előadással elégszik meg. Mindezt oly kedvesen, annyi megértő és elnéző szeretettel, türelemmel, odafigyeléssel, körültekintéssel műveli, hogy soha senkit meg nem bánt, mégis mindig igyekszik elérni célját. Bár minden munkából ő vállalja az oroszlánrészt, egynek érzi magát a kórustagok közül. Azt gondolom, nem kell túl autoriternek lenni egy kórusvezetőnek ahhoz, hogy elvárja: – Nézzetek rám! Ő ezt így szokta mondani: – Nézzünk össze!
Olyan pedagóguskórus vezetőjének lenni, ahol a tagok nagyjából fele kottaolvasó ember, nem könnyű. Hisz pont attól, hogy sokan vagyunk zenészek, sokan vélünk a karvezetéshez is érteni. Ági ezt is mosolyogva hidalja át. Mindenkit meghallgat, mindenkinek előlegezi a bizalmat. Biztat, reményt sugároz kilátástalannak tűnő helyzetekben is. Sokszor érzem: pedagógusokkal is jobban tud egy pedagógus foglalkozni.
A közösségformálás minden eszközét használja: kórustábort szervez, közös flekkenezéseket, kiszállásokat, más bel- és külföldi kórusokkal kapcsolatokat hoz össze, de neki köszönhető az is, hogy a kórustagok egymás mellett állnak jóban-rosszban: éneklünk családtagok temetésén és kórustagok esküvőjén.
Családi alkalom, a Guttman Mihály Pedagóguskórus nagycsaládjának ünnepe a mai is, amikor az EMKE 2016. évi Nagy István-díját adományozza neki.
Kodály szavaival zárom laudációmat: „Minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.”
Meggyőződésünk, hogy Bedő Ágnes sokat ér.
(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
