1.
Mint minden fogalom meghatározásakor, ebben az esetben is figyelembe kell vennünk a fogalom kör állandó terebélyesedését, bővülését, azonban helytelen volna mesterkélten kitolni, tágítani a fogalom határait, sőt, szükséges hangsúlyoznunk, hogy a közművelődés és a művelődési közélet nem azonos, bár az előbbi magába foglalja az utóbbit, amely viszont sok vonatkozásban befolyásolja, meghatározza a közművelődés irányítását, meg szervezését, kibontakozását, lévén a közművelődés folyamán létrejött szubjektív kapcsolatok és viszonyulások összessége. Ezt a disztingválást azért tartom fontosnak, mert a sajtóban gyakran összetévesztik e két fogalmat vagy fölcserélik, így az egyik szempontjából figyelik, elemzik a másik jelenséget, fogalmat.
Véleményem szerint a közművelődés fogalmát nem szabad leszűkíteni a művelődési otthonok, klubok, intézmények rendezvényeire s éles határt vonni az iskolai oktatás és az iskolán kívüli kulturális törekvések közé, hiszen ez teljes formalizmus volna, ugyanis mindkettő esetében több-kevesebb rendszerességgel, de érvényesül az oktatás és tanulás tendenciája, persze, más-más formában és különböző eszközökkel.
Tehát, a közművelődés egy nép önkultiválásának társadalmasított folyamata. S ilyen értelemben ebbe a kategóriába kell sorolnunk mind az egyén, mind a tömegek tanítási-tanulási ténykedését, függetlenül attól, hogy ez a tevékenység iskolában, iskolán kívül, kötelező módon vagy fakultatívan történik; fokmérője az általános műveltség, gyakorlati vetülete pedig a szellemi és az anyagi javak alkotásában, az emberek egymáshoz való viszonyulásában konkretizálódik, és meghatározza az egyén és tömegek nemzeti általánosan-emberi öntudatát, annak jellegét.
Éppen ezért a közművelődés első feladata az adott kor haladó törekvéseinek a fölismerése, elősegítése, hogy a nemzeti szellemi kincsek átmenjenek az egyetemes emberiség tulajdonába, és fordítva. Ezen a szinten elemezve a közművelődés tartalmának korszerűségét, a kiindulópont csak ez lehet: az igények. Az igények fölismerése nélkül nincs helyes tájékozódás, minthogy szükségszerűség sincs, amelynek tisztán-látása határozza meg törekvéseinket. Tehát: először az igényeket kell fölismernünk, hogy a szükségszerűségnek megfelelően korszerű tartalmat adhassunk közművelődésünknek.
2.
Ezen a téren a megvalósításokkal csak az lehet elégedett, aki igénytelen vagy pedig nem ismeri a lehetőségeket, ugyanis nagyon messze vagyunk a kitűzött céloktól s céljaink még távolabb, visszább állnak az igényektől. S ami a lehetőségeket illeti, egy szemléletes példát említenék: ha a lehetőség — mondjuk — óránkénti száz kilométeres sebesség, a mi megvalósításunk alig egy kilométer óránként. S ha a közművelődés iskolán kívüli oldalát elemezzük csupán, a helyzet még rosszabb: miközben a tömegművelődés általános (mennyiségi) jelleget öltött, megfeledkeztünk a minőségről; a tradíció, a hagyományok hangzatos hangoztatása közben elfeledtük, hogy tradíciót, hagyományokat is kellene alkotni: úgy hódoltunk a primitívségnek, hogy magunk is sok vonatkozásban primitívek lettünk: általános műveltségre való törekvésünk margóján megjelent a fölszínes tudálékoskodás stb. Sorolhatnám még a ráolvasásos szigorú szavakat, de akkor valaki azt állíthatná, teljesen rosszindulatúlag, hogy szemet hunyok eredményeink fölött.
Igen, van eredmény is, például az írástudatlanság fölszámolása, ha egyáltalán eredménynek számít a huszadik századiban és Európában, hogy az emberek tudnak írni és olvasni. Eredmény az is, hogy alig van falu művelődési otthon nélkül, iskolahálózatunk átfogja az ország egész területét, léteznek népi alkotási házak, mozik, színházak, és szaporodnak a rádió- és tévékészülékek. Mindez viszont lehetőség a közművelődésre és nem a közművelődés eredménye; föltétel, objektív föltétel csupán.
Az örvendetes, hogy fölszámoltuk az írástudatlanságot, az viszont, hogy érettségiző diákjaink kevésbé tudnak helyesen írni, már bántó; örvendetes, hogy sok mozitermünk van, kevésbé örvendetes azonban, hogy közönségünk többnyire az olyan filmeket kedveli, amelyek kísérőzenéje a pisztolydörgés; örvendetes, hogy szépülnek, nőnek színházaink, de elszomorító, hogy a komoly darabok hamar lekerülnek a színről; örvendetes, hogy egymást érik a képzőművészeti kiállítások, s lehangoló, hogy a látogatási naplókba alig kerül be egy-egy értelmes bejegyzés; örvendetes továbbá, hogy a hangversenyek már nem a kiváltságosok szórakozási lehetőségei, de elfog a szomorúság annak
tudatában, hogy a tömegek zenei műveltsége szinte nulla.
A művelődési házak és szakszervezetek keretében folyó tevékenység sem különb, talán a tánc és könnyűzene lehetne kivétel, no meg helyenként egykét kórus, de ez még nem minden.
A színjátszás? Ez külön fejezetbe kívánkozik, hiszen soha ennyi jó és rossz darabot nem játsztak ilyen rosszul, mint ma. S éppen ezért időszerű volna felülvizsgálni a népi alkotások házainak a ténykedését, különösen a színjátszás és az irodalmárkodás tekintetében. Ezek az intézmények már-már versenyeznek a kiadókkal, annyi litografált, nyomtatott füzetet, könyvecskét, antológiát hoznak napvilágra, s ezek java része, sajnos, dilettantizmus és kontárkodás — az állam drága pénzén. S érthető is, mivel az említett intézmények alkalmazottai között több a dilettáns, mint a szakember. Például a népi alkotások házainál miért nincs egyetlen író, közíró, dramaturg? Többnyire azok a képesített tanárok fészkelték be oda magukat, akiknek nem ízlett falura menni tanítani.
A bürokrácia és a beszámolókészítés betegsége olyan általános tünet, hogy a közművelődésnek sem róhatjuk fel, azonban az ügyvitel túltengése és a fölösleges pénzkiadás veszélyes méreteket ölt, erre föl kell figyelni. S végeredményben: ne azért szervezzünk tánccsoportot, színjátszó csoportot, hogy jelenthessük a felettes szerveknek, hogy milyen jó fiúk vagyunk, hanem azért, hogy neveljük a népet s önmagunkat, és ha tettünk valami érdemlegeset, akkor talán tájékoztathatjuk főnökeinket is.
Van egy lélektani feltétele is a közművelődésnek: nem szabad kötelezővé tenni a kötelességünket! Úgy látom, szükségszerűvé vált a közművelődés megújhodása, aminek elsődleges föltétele ez: úgy kell irányítani, hogy ne legyen irányított; úgy kell megszervezni, hogy ne legyen szervezeti kerete, úgy kell tömegméretűségét biztosítani, hogy minőségét ne a tömegek kulturális szintje határozza meg, hanem igénye; mert lehetőségek vannak.
3.
Ha erről személyesen nekem kell beszámolnom, ez azt jelenti, hogy szegénységi bizonyítványt írok. Így inkább arról szólnék, amit tennem kell, és amit tenni szeretnék: írni. Ezt válaszolhatom egyetlen szóban. De ha az ember ír, annak csak úgy veszik hasznát, ha olvassák is. És itt van a bökkenő. Egyetlen példa: eddig írtam kilenc egyfelvonásost és több mint harminc színpadi jele netet; közülük egyet előadott a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, hármat az egyik művelő dési ház, kettőt egy iskola. De mit kezdjek a többivel? Egyetlen közművelődési jellegű kiadványunk a Művelődés, szerző viszont nagyon sok van... Tehát, a lehetőségekről is lehetne vitázni, mármint ami a kiadást illeti.
(Művelődés, 1970. július, XXIII. évfolyam, 7. szám, 20-21. oldal)
