Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hét évtized a közművelődés szolgálatában

Hetvenedik évében ballag a Művelődés közművelődési folyóirat. 1948 júliusában jelent meg Művelődési Útmutató címmel az a kiadvány, amely később, 1957. január 1-től egyszerűen csak Művelődésként jelentkezett, s közel hét évtizeden keresztül (egy ötéves politikai kényszerszüneteltetéssel) napjainkig a hazai magyar közművelődési élet vezető sajtóorgánuma. A folyóirat születésekor I. Mihály román király már féléve elhagyni kényszerült az országot, az Erdélyi Magyar Közművelődés Egyesületet, az EMKE-t, már egy éve felszámolták, az Erdélyi Múzeum-Egyesület felszámolás alatt állt. De már működött a magyar nyelvű Bolyai Egyetem, alakulófélben volt az Állami Magyar Opera kolozsvári székhellyel. A romániai magyar politikai élet képviseletét még a Magyar Népi Szövetség gyakorolta (1953-ig), s annak művelődési szakosztályvezetője, Balogh Edgár A népi kultúránk megújulásáról van szó címmel az első lapszámban vezércikket közölt, amelyben „irányelveket” fektetett le a Romániában beköszöntött új, kommunista világrendnek főleg a magyar nemzetiséget érintő kultúrpolitikájáról. Az 1948 júliusában megjelent első lapszámban megemlékeztek Petőfi Sándorról, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc költőjéről, kihangsúlyozva a „világszabadság” eszméjének örökérvényűségét, amelyet az új kommunista ideológia is a zászlajára tűzött.


Kuun Géza síremléke. A reliefeket Keller Klotilda mintázta, Vágó Gábor készítette el, a bronzdíszítések ma már hiányoznak.

Rövid laptörténeti visszatekintő

A lap 1948-as indulásakor a címe Művelődési Útmutató, a román „testvérlapjának”, az Îndrumător cultural kiadványnak volt a tükörfordítása. A folyóirat(ok) azzal a szándékkal indult(ak), hogy a falusi műkedvelő csoportoknak (színjátszóknak, néptáncosoknak, kórusoknak, versmondóknak stb.), tehát a közművelődési élet alakítóinak az irányításában segédkezzen(ek). De egyértelműen a kommunista tudatformáló propaganda szócsöve is volt az Útmutató, amennyiben ötleteket adott például az intézmények Vörös sarok címet viselő kulturális propagandistáinak a munkájához, vagy éppen az agitációs brigádok fellépéseinek a tematika választásában, s számtalan fordítással szemlézte a lap a nagy Szovjetunió szocialista kultúráját népszerűsítő „gyöngyszemeket”. A folyóiratot Bukarestben szerkesztették, kiadója kezdetben a Művelődési Minisztérium, később a Művelődési- és Művészetügyi Állami Bizottság, majd a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács volt. Tekintettel arra, hogy a fokozott iparosítás a kis- és nagyvárosok munkás társadalmát jelentősen növelte, (egyértelműen a falu rovására), s ezeknek az új, alakulóban lévő közösségeknek az ideológiai nevelésére is ugyancsak oda kellett figyelnie a rendszernek, ezért a folyóirat fokozatosan az egyre sokasodó kultúrházak művelődési életének az általános útmutatója lett. (Közben a Művelődési Útmutatóval párhuzamosan, 1951 januárjától Népművelődés címmel, másfél évig, kizárólag kultúrotthonok munkájának a támogatására egy másik közművelődési témájú folyóirat is megjelent.) Mint arról már szóltam, a lap tartalmán és szerkesztési módján mit sem változtatva, 1957. január 1-től a Művelődési Útmutató, leegyszerűsített címmel, Művelődés-ként jelent meg. A folyóirat azóta is ezzel a főcímmel kerül a közművelődés iránt érdeklődők asztalára. 1967-ig a folyóirat, mint arról már fentebb szóltam, jórészt a román ikerlapjának a magyar változata volt, de azért átlapozva az akkori lapszámokat, találunk benne a kommunista ideológiát dicsőítő hazai magyar szerzőktől is verseket, rövid színdarabokat, novellákat, és időnként a magyar kultúránkhoz köthető, főleg megemlékező írásokat is felfedezhetünk. Ebben az időszakban nincsen feltüntetve a folyóiratban, hogy ki a lap főszerkesztője, és hogy általában kik szerkesztik a folyóiratot. 1968-tól kezd felerősödni a lap önálló jellege, megjelenik V(istai). András János írónak, műfordítónak a neve, mint a főszerkesztő-helyettesé, majd később, 1969 elejétől, mint a főszerkesztőé. A lapnak 1969 júliusától szerkesztőbizottsága is lett, amelyben Sütő András, Beke György, a néprajzkutató dr. Kós Károly, a zeneszerző Szabó Csaba, a régész Székely Zoltán vettek részt. Számtalan rovatot indít ekkor a megújult Művelődés, mint a Vadrózsák (népköltészeti kutatásoknak), a Játék szín (főleg a műkedvelő színjátszás részére), az Enciklopédia (művelődéstörténeti írásoknak), a Tárlat (hazai magyar képzőművészet bemutatására), a Muzsika (zenei írások, kórusművek, de külön évfordulós Bartók-számot jelentettek meg 1970-ben és Kodály-számot 1972-ben). A Pegazus rovatban a kortárs magyar költők műveit közöltek, a Naptár rovatban pedig főleg a magyar kultúrához kötődő évfordulókra emlékeztették az olvasókat. Művelődési életünk akkori nagy személyiségei közöltek a lapban olyan írásokat és tanulmányokat, amelyek mind a mai napig meghatározó forrásanyagként kezelhetők az egyes kulturális szakterületeken. A teljesség igénye nélkül említünk néhány nevet: Kallós Zoltán, Faragó József, Nagy Olga, Gazda Klára, Jagamas János, Nagy Jenő, Almási István, Szabó T. Attila, Márton Gyula, Murádin László, Péntek János, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Csetri Elek, Demény Lajos, Pap István, Nagy Miklós és sokan mások. A Művelődés ekkori korszakáról a kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg, hogy a múlt század hatvanas éveinek a végén és a hetvenes évek elején kissé „lazított” a kommunista hatalom, s így a magyar kulturális élet is levegőhöz jutott. Ebben az időszakban jött létre például a román televízió magyar adása, megalakult a Kriterion Könyvkiadó, megindult A Hét nevű magyar kulturális és közéletű folyóirat. (Megjegyezzük, hogy ha valaki végigszemlézi a Művelődés folyóirat 1948 és 1989 közötti számait, nyomon követheti a romániai kommunista kultúrpolitika ideológiai hullámzásait, s azt is, hogy benne hogyan vergődött a magyar kisebbségi közművelődési élet, hogyan kereste a különböző időszakokban a lehetőségeket az identitás megtartására, a kulturális értékek átadására, vagy az éppen új értékeknek a felmutatására.)

1975-ben leváltották V. András Jánost, Kovács János irodalomkritikus, szerkesztő került a lap élére. 1976 márciusa és 1977 júliusa között új szerkesztőbizottság jegyezte a lapot, amelynek mások mellett tagjai voltak Balogh József és Beke György írók, Faragó József folklórkutató, Jakó Zsigmond történész, László Ferenc zeneesztéta, valamint főiskolai és középiskolai tanárok, szerkesztők, a közművelődési élet irányítói. Megjelent az akkori impresszumban a belső munkatársak névsora is: Balogh József, Barabás Sándor, Béres Katalin, Gyarmath Annamária, Horváth Arany, Lőrincz Kálmán, Znorovszky Attila. Bár megmaradtak az addigi rovatok, és a folyóirat esztétikai kivitelezésében is kissé megújult, a lap nemzetiségi jellege visszafogottabbá vált. Például a fedőlapjának grafikai alapmotívuma az Apáczai Csere János Magyar Encyklopédiájáról a tudás fája lett. 1979-től a kiadvány terjedelmében is apadt (66-ról 50 oldalra), s egyre több írás inkább a hazai magyar közművelődési élet elméleti-ideológiai kérdéseivel foglalkozott, mint a gyakorlatival. 1981-től Kovács János nyugdíjba vonulása után már senki sem jegyezte főszerkesztőként névvel a lapot, az elkövetkező években az önálló nemzetiségi jellege egyre visszafogottabbá vált. Ezen időszak szemlézése alapján úgy tűnik, egyfajta gazdátlanság jellemzi a kiadványt. Az 1985. decemberi lapszámban hivatalosan is bejelentették a folyóirat megszűnését, illetve annak beolvasztását a Megéneklünk, Románia (Cântarea României) romány nyelvű kiadványba. Attól kezdve az 1989-es rendszerváltásig ebben a kultúraktivistáknak szóló, főleg módszertani kiadványban jelentkeznek magyar és német nyelvű oldalak.

A sajátos román forradalom után, 1990-ben az egykori munkatársaknak, de főleg Horváth Arany ügybuzgalmának köszönhetően, a XXXIX. évfolyammal, a lap Művelődés címmel újraindult, „közművelődési folyóiratként” jegyezve a kiadványt. A szerkesztőség Bukarestből Kolozsvárra költözött, a megjelenéséhez az anyagi feltételeket a román Művelődési Minisztérium biztosította. 1991-ben Szabó Zsolt irodalomtörténész került a lap élére, újraszerveződött a lap körüli szerkesztőségi élet, a folyóirat külalakjában is változott. Az új főszerkesztő a kiadvány 1991/7-8. számának Töprengjünk együtt című vezércikkében kijelentette, hogy a Művelődés „a helyi, területi és országos közművelődési egyesületeknek, együtteseknek, csoportoknak kíván nyilvánosságot biztosítani”. A főszerkesztő-helyettes előbb Mezei József, majd pedig rövid ideig Horváth Arany lett, felelős szerkesztő Gábor Dénes, olvasószerkesztő R. László Ferenc, fotóriporter Lévay K. Zsuzsa volt. A lap fiókszerkesztőséget állított fel Bukarestben és Csíkszeredában.

Az 1989-es változások után a romániai magyar művelődési életet jórészt a gombamód szaporodó, országos, regionális vagy éppen helyi szinten működő kulturális civil szervezetek tevékenységei jelentették, amelyek jól tükröződtek a lapban. Így a folyóirat az egyre jobban erősödő hazai magyar közművelődési élet tükörképe is lett. 1995-ben például a lap különszámban emlékezett az EMKE 110. évfordulójáról, és többször is megjelentette a főleg könyvtárosoknak szóló Könyvesház mellékletét. Azonban a minisztériumi támogatás egyre jobban akadozott, a lap vezetőségének egyre inkább kellett külső források bevonásához folyamodnia, hogy életben maradjon a folyóirat. Végül Kerekes Sándor, majd pedig Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács egykori RMDSZ-es alelnökeinek a hathatós közbenjárására a lap 2009-ben átkerült ennek az intézménynek a fennhatósága alá. Bár a lap anyagi helyzete konszolidálódott, de a Bukarestből való átigazolás első évében a szintén Kolozs Megyei Tanácshoz tartozó Tribuna kulturális folyóirat költségvetésében szerepelt a Művelődés is. A lap 2010-től önálló gazdálkodású intézménnyé vált, egyetlen működő főszerkesztői státusszal, mivel a kiadó többi munkakörét, a költségvetésből működő intézményekre vonatkozó egyik általános, országos rendelet értelmében, zárolták. Így a folyóirat kiadását, a Művelődés Egyesület jóvoltából, bedolgozói munkakörökkel biztosította Szabó Zsolt főszerkesztő, a következő személyekkel: Benkő Levente, H. Szabó Gyula, Murad Betty, Péter János. Ez volt a helyzet, amikor alulírott 2013. július 1-vel átvette a lap irányítását.

Egyértelmű, hogy a régebbi koncepción túl, újabbakat jelentettünk meg a folyóirat szerkesztésében. Igyekeztünk egy minél átfogóbb általános műveltséget nyújtó lappá tenni a Művelődést. Természetesen odafigyelve a közművelődési életünk folyamataira, valamint számtalan írásunkkal a művelődés- és közösségszervezők gyakorlati munkájához adtunk jó ötleteket. 2014 márciusától a lap már színes borítóval jelenik meg, továbbra is harminckét oldalon, egy magazinosabb jellegű, levegősebb belső tördeléssel, minden lapszámban valamilyen kulturális témához, eseményhez kötődő vezércikkel. Az elmúlt négy évben a Kolozs Megyei Tanács támogatásával kiadott havi lapszámokon kívül évente négy tematikus mellékletet is megjelentettünk, a hazai magyar házakról, a közművelődésben jeleskedő erdélyi díjazottak méltatásairól, valamint Erdély különböző kisebb régióinak magyar művelődési életéről, kulturális értékeiről. A nyomtatott sajtótermék mellett mind a www.muvelodes.net honlap, mind pedig a Facebook-oldal egyre látogatottabb, egyre keresettebb. A szerkesztőség 2014 tavaszától az EMKE kolozsvári Szabédi Emlékházába költözött, s így az egyre sokasodó kiadói munkát megfelelő körülmények között lehetett szervezni. 2014 szeptemberében két munkatársat sikerült alkalmazni a Művelődéshez: Benkő Levente szerkesztőt és Péter János adminisztrátort, akik addig bedolgozói státusban voltak. 2016 áprilisától újabb két taggal bővült a kiadói közösség: Demeter Zsuzsanna fotós, képszerkesztővel és Balla Sándor szerkesztővel.

 

A közművelődésről – nem könnyű írni

Életem jelentős részét a közművelődés szolgálatában töltöttem. Vagy legalábbis úgy hiszem, úgy érzem. Hisz az elmúlt negyedfél évtizedben voltam szabadegyetem-szervező, álltam húsz évet az EMKE szolgálatában, s közel öt éve vagyok vezető szerkesztője a Művelődés közművelődési havilapnak. Mégis azt mondom, hogy a közművelődésről írni nem könnyű dolog. Ugyanis magyar kulturális életünk talán levitatottabb fogalma, ami körül olyan banális kérdések is felmerülnek, hogy: van-e egyáltalán közművelődés? S ha van, akkor mi a közművelődés?

Az első kérdésre a legkézenfekvőbb válasz az, hogy lennie kell, hisz ez a fogalom több mint másfél évszázada benne él nemcsak a Kárpát-medencei, hanem az egyetemes magyar köztudatban. A második kérdésre pedig százötven éve nem született pontos válasz. Legfentebb időnként körülírták a fogalom lényegét, amely főleg az iskolán kívüli, felnőtt közösségek bizonyos kulturális foglalkozásairól szólt, no meg arról, hogy hozzá milyen intézményi hátteret rendeltek az éppen aktuális kultúrpolitika alakítói. Talán nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy inkább a művelődési élet bizonyos megnyilvánulásait nevezték közművelődésnek.

A közművelődés szavunk a 19. század második felében terjedt el nyelvünkben, s annyira sajátosan magyar kulturális elveket (is) jelent, amit értelemszerűen semmilyen más nyelvre nem lehet lefordítani. (Talán azért nem, mert nyelvünkben is képlékeny fogalomként él?) Tény, hogy közművelődést az 1867-es kiegyezés utáni kultúrpolitika állította sínre, majd szalasztotta bele a magyar köztudatba, olyannyira, hogy társadalomformáló hatása mind a mai napig él, létezik. Annyi bizonyos, hogy a közművelődés eszméje, amikor egykor megjelent, valamilyen magasztos célt szolgálhatott a magyar köztudatban, talán a kultúra demokratikus úton történő közkinccsé tételét, hisz a 19. század végén épült szegedi múzeum homlokzatán például ma is olvasható „A közművelődésért” felirat. Ugyancsak ebben az időben számtalan társadalmi szervezet jött létre, amelyek nevükben hordozták a „közművelődés” kifejezést, s célkitűzésük a kultúra szervezése volt a felnőtt lakosság részére. Gondoljunk csak az 1882-ben Nyitrán alakult Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületre, vagy az 1885-ben Kolozsváron létrejött Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre, az EMKE-re, vagy akár az 1904-től néhány évig működő Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületre, az Uránia Tudományos és Közművelődési Egyletre s számos más hasonló intézményre. Többek között olyan javaslat is született ebben az időben Magyarországon, hogy a Vallás- és Közoktatási Minisztériumot Közművelődési Minisztériumnak nevezzék el, ami viszont végül nem valósult meg. Ellenben megalakult az Országos Közművelődési Tanács. Úgy tűnik, hogy ebben az időben a közművelődés fogalomkörébe utaltak minden olyan kulturális cselekvést, ami az iskolán kívüli, nem hivatásos intézményi keretek között működő kulturális tevékenységekhez volt köthető. Gyűjtőfogalommá is vált a különböző kulturális irányzatok számára, hisz ebben az időben gyakran használták a szabadtanítás, szabadoktatás, majd később, a 20. század elején a népművelés (népmívelés) kifejezéseket is, amelyek szintén a közművelődéshez tartoznak, akárcsak az olvasókörök, a dalárdák, az amatőr színjátszók. Számomra úgy tűnik, hogy annak az ideológiája, hogy a kultúrához minél szélesebb társadalmi köröknek lehessen hozzáférni – ami abban az időben már általános társadalmi szükségletté vált –, a közművelődés jelentette a gyakorlatot, a cselekvés fórumát.

Erdélyben a 19. század végén és a 20. század elején a kulturális folyamatokat általában a közművelődés fogalomkörében alkalmazzák. A Monarchia perifériáján, ahol a magyarság már nagyon sok helyen kisebbségben élt, az önszerveződő kulturális folyamatok felértékelődtek, különösen az EMKE koordináló és szervező tevékenysége hatására, s így nem csoda, hogy Erdélyben a közművelődés szavunk általános közmegbecsülésnek örvend.

A két világháború között a közművelődés amolyan búvópatakká vált a Kárpát-medencében. A trianoni sokk után Magyarországon előtérbe kerül a nemzetnevelés, mint általános népnevelési probléma, a közművelődés fogalomköre kevesebbet került szóba. Erdélyben viszont egyrészt politikai okokból az új román hatalom „fojtogatni” kezdte az EMKE-t, szinte a jogi felszámolásig menően, ami a magyarság körében erős ellenállásba ütközött. Másrészt éppen a kisebbségi sors hozta magával a belső energiák mozgósítását a kulturális élet fenntartására, ezen a téren is az önszerveződés egyértelműen „nemzetmentő” értékké vált. Mind a két említett erdélyi jelenség a közművelődést hozta előtérbe, a kulturális események gyakran kimondatlanul is ennek a művelődési gyűjtőfogalomnak az égisze alatt zajlottak.

Magyarországon a második világháború után főleg két fogalom köré csoportosult az iskolán kívüli kulturális élet szervezése. Az egyik a szabadművelődés, a másik népművelés. A szabadművelődés közvetlenül a háború után kapott szárnyra, nagy ideológusa a kiváló, egyidejűleg elméleti és gyakorlati pedagógus szakember, Karácsony Sándor volt. Ideológiája szerint: „Nem lehet passzív valaminek tekinteni a kulturálandó felet – a kulturálandó fél csak abban részesíthető, amit igényel.” Az ő értelmezésében a „művelődés” alapgondolata az, hogy a művelődő fél akarata kell hogy érvényesüljön, a „szabadművelődés” folyamatában pedig lényegében a nép magát műveli, és a kultúrpolitika irányítóinak ezt kell szem előtt tartaniuk. Vagyis a szabadművelődés a nép öntevékenységét jelenti. Az 1946-ban megalakult Országos Szabadművelődési Tanács Karácsony Sándort választotta elnökévé. Azonban a kommunista ideológia egyre jobban bekeményített, s ekkor a népművelés kifejezése került előtérbe a kultúrmunka területén, a Karácsony-féle „népi öntevékenykedés” gondolata kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Persze, ha jól belegondolunk, a „művelés”, mint fogalom, magában hordozza a kívülről érkező hatást, így a „népművelés” olyan értelmezést kaphatott, hogy „másnak” kell művelnie a népet. Vagyis a népművelés így tudatformáló értelmezéshez és szerephez jutott, teret engedve az általa képviselt kulturális folyamatokban a kommunista ideológia „erőszakos” terjesztésének. Így Magyarországon az 1960-as évek elejétől a különböző egyetemeken megindulhatott a népművelési szakképzés. Ugyanennek az évtizednek a második felében egy új gazdasági mechanizmust kezdeményez a pártpolitika, amely a kultúra terén is egy engedékenyebb szemléletváltáshoz vezetett a népművelés terén. Az erőszakos tudatformálás helyett a „történelmi haladás nagy értékeinek népszerűsítése” került előtérbe a művelődésszervező munkában, s fontossá vált ebben a folyamatban a lakosság részére a szabadidő kulturált eltöltésének a megszervezése is. Így a népművelés már nem fedte a kultúrpolitika ezen a téren kidolgozott szándékait, ezért áttértek a „történelmi hangulatú” közművelődés kifejezés használatára. 1974-ben párthatározattal, 1976-ban törvénykezéssel a kulturális minisztériumban felállították a Közművelődési Főosztályt. Magyarországon minisztériumi szinten mind a mai napig foglalkoznak a közművelődés országos irányításával, jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumában a Kultúráért Felelős Államtitkárság keretén belül a Közösségi Művelődés és Művészeti Főosztály égisze alatt.

Erdélyben, még be sem fejeződött hivatalosan a világháború, de már 1944 decemberében az EMKE és az alig megalakult Magyar Népi Szövetség (MNSZ) együttes ülésén máris nekiláttak a kisebbségi magyar kulturális élet szervezéséhez. Balogh Edgár az MNSZ kulturális szakosztályának vezetője és munkatársai, az EMKE agg elnökének, a 92. életévében járó Sándor Józsefnek az egyetértésével arra törekedtek, hogy a művelődés terén a két intézmény közös munkakört alakítson ki. A közművelődési tevékenységen kívül már szóba jött az ideologikusabb hangzású „népnevelés” – mint a felnőttekkel való iskolán kívüli foglalkozás új társadalmi igényű feladatköre –; olyannyira, hogy Népnevelési Tanács létrehozásán gondolkoztak. Ebben az időben az EMKE és az MNSZ közös kulturális elképzelései között népfőiskolai oktatás elindítása is szóba került. Három év sem telt el, amikor 1947 nyarán frontális támadás indult a sajtóban – minden bizonnyal felsőbb utasításra – a még működő magyar közművelődési egyesületek ellen. Például ilyen sorok jelentek meg a kolozsvári Igazságban az EMKE-ről: „A Magyar Népi Szövetség központja éppen most intézkedett, hogy megyei tagozatai vonuljanak vissza a vidéki EMKE-fiókokból, és vegyék saját kezükbe a magyar népfőiskolák, népkönyvtárak s más fontos közművelődési feladatok intézését.” A vád az EMKE ellen többek között az volt, hogy „elszigetelte” az értelmiséget a munkásságtól és a parasztságtól. Megszűnésének pontos dátumát sem ismerjük. Talán elfogadhatjuk 1947. július 1-ét, amikor Kiss Jenő főtitkárnak hivatalosan, munkakönyvileg megszűnt a munkaviszonya az EMKE-vel. Így nem csoda, hogy amikor 1948 júliusában megindult a Művelődés elődlapja, a Művelődési Útmutató, már említett vezércikkében Balogh Edgár egyáltalán nem használja az akkor már „rossz hangzású” közművelődés kifejezést, helyette „új népi kultúráról”, „élő kultúráról” beszél. Írásában egyértelműen kijelölte a kultúra jövőbeni ideológiai irányultságát, amikor ezt írta: „Nem igaz, hogy a kultúra politikamentes, hogy lehet jó kultúrát jó politika nélkül kifejleszteni.” (Csak halkan állapítjuk meg: ma is sok szempontból érvényes ez a kijelentés.)

Az elkövetkező bő két évtizedben a Művelődési Útmutató, majd a Művelődés számait átforgatva azt tapasztaljuk, hogy akárcsak Magyarországon, a közművelődés szavunk, feltehetően ideológiai alapon, használaton kívülre került. A Művelődésben főleg a népművelési tevékenységet népszerűsítik, valamint a „kultúrotthonok felvilágosító munkájában” adnak hasznos tanácsokat. Mint arról már szóltunk, az 1960-as évek végén és a 1970-es évek elején valamelyest enyhült a kommunista pártpolitika szorítása, és ebben az időben V. András János lett a Művelődés folyóirat főszerkesztője. Az ő egyik nagy érdeme, hogy rögtön felismerte: lehetőség nyílt a magyar kulturális hagyományból ideológiai alapon kiutasított „közművelődés”-nek a rehabilitálására, és azt a lapban, mint a legkompetensebb fórumban, rögtön meg is tette. A Művelődés 1970. januári lapszámában Hagyomány és haladás – a romániai magyarság közművelődéséről című vezércikkében a hazai népművelési tevékenységünk jövőbeni tennivalójáról írt, az új politikai helyzetben egy nyitott kulturális programot hirdetett. Egyebek mellett ezt mondta: „Nyomós okunk van rá, hogy így fogalmazzunk és világosan kimondjuk: közművelődésünk akkor tudja betölteni az egész országot átható megújhodásban reá háruló jelentős hivatását, ha abból a forrásból merít, amelyet a romániai társadalmi valóság és a román kultúra hatókörében fejlődő romániai magyarság haladó szellemű nemzeti művelődése hozott és hoz felszínre s tesz hozzáférhetővé mindenki számára.” Majd a továbbiakban így folyatta: „… hagyományaink, szellemi örökségünk legszebb értékei, a régi erdélyi magyar művelődés nagyjai, akárcsak a romániai magyar irodalom, művészet és tudomány művelői az őket megillető helyre kerülnek az ország történelmi-kulturális kincsestárában, elevenen ható kultúrájában, a haladás, az alkotás megbecsült képviselői közt.” Aztán a Művelődés előbb említett esztendő februári lapszámában Alkotó közművelődés címmel V. András János főszerkesztő már a korszerű közművelődéssel szemben támasztott követelményekről írt rövid tanulmányában. Ebben az írásában azt is jelezte, hogy ankétot kíván indítani annak érdekében, hogy a jövőben a közművelődés minél hatékonyabban legyen jelen a lapban. A folyóirat következő számaiban Körkérdés a közművelődésről címmel három tárgykörből álló kérdéscsomaggal fordult néhány ismert kulturális szakemberhez, akiknek válaszait, a beérkezés sorrendjében közölte a folyóirat hasábjain. Ezt a körkérdést ismételtük meg közel ötven év után, s közöljük e mellékletben közéletünk néhány jeles személyiségének a válaszát, értékelését kulturális életünknek erről a sokat vitatott fogalmáról. Bár 1975-ben V. András Jánost leváltották a lap éléről, s aztán az egyre keményebb politikai megpróbáltatások esztendei következtek kisebbségi kulturális életünkben is, de a lapból nem tűnt el a közművelődés fogalma, s ilyen címekkel találkozunk a kiadványban még a nyolcvanas évek elején is, mint Színjátszás és közművelődés, vagy Múzeum és közművelődés. 1986 és 1989 között, mint arról már szóltunk, a román nyelvű Megéneklünk, Románia (Cântarea României) című kiadványban jelentek meg kultúréletünknek szóló magyar oldalak, ám ezekben az írásokban a közművelődés kifejezéssel már nem találkozunk.

Az 1990-ben újrainduló Művelődés alcímeként megjelent, hogy Közművelődési folyóirat, majd később Közművelődési havilap. Immár tartalmilag is egyértelműen felvállalhatta a kiadvány a közművelődést, mint az egyik legjelképesebb kulturális értékünket, jelezve, hogy e fogalom égisze alatt kívánják a jövőben szerkeszteni a lapot. Közben újraalakult az EMKE, számos helyen jöttek létre fiókszervezetei, és megalakultak azok az országos és helyi jellegű kulturális civil szervezeteink, amelyek egyértelműen közkincsként tekintettek és tekintenek a közművelődésre, s tevékenységükkel felvállalták/-ják annak közösségteremtő értékeit. Mert a közművelődés különösen a kisebbségi létben hordoz nagy értéket, hisz állami támogatás hiányában kulturális életünk jelentős folyamatai főleg a közművelődés keretei között bontakozhatnak ki. Ennek ellenére az utóbbi időben társadalmi elismertsége mintha kopna, a köznyelvünk a fogalmat egyre visszafogottabban használja, bizonyos kulturális elitkörökben nincs elismerve, s talán azért nincs, mert a közművelődési folyamatok igyekeznek a kulturális életünk perifériáján is hatni, és a műveltség megszerzésére ezen a területen is minél több lehetőséget teremteni.

 

Kérdések a közművelődésről

Mint arról már szóltunk, V. András János, a Művelődés akkori főszerkesztője, kihasználva a politikai enyhülést, megkísérelte a közművelődést feléleszteni „hivatalosan” is a hazai magyar kulturális köztudatban. Két méltató és programalkotó vezércikket is írt a közművelődésről a lap előbb említett évfolyamának első két számában, majd egy három pontból álló körkérdéssel fordult a hazai közvéleményhez. Több neves személyiség, közéleti vezető, egyetemi tanár, tudományos kutató, író, művész válaszolt a kérdésekre, s a szerkesztőség célja ezzel egyértelműen az volt, hogy a beérkezett válaszok kiértékelése alapján alakítsa a jövőben, immár a közművelődés szellemében, a lapszerkesztési törekvéseket.

Úgy gondoljuk, hogy ezek a kérdések ma is időszerűek, s a 70. évében járó Művelődés jövőképének alakításához, a hogyan továbbhoz? Nem árt megismételni V. András János közel ötven évvel ezelőtt feltett kérdéseit, szellemi kísérletét. Mi most olyan személyiségeket kértünk fel a válaszadásra, akik a hazai magyar kulturális életünknek ismert alakjai, de ha közvetlenül nem is vesznek részt művelődésszervezésben, mint a kulturális közélet alakítói, időnként szereplőivé válnak közművelődési folyamatoknak. Összehasonlításként – hogy a közművelődésről alkotott esetleges koncepcióváltást is érzékelni lehessen –, közöljük három neves közéleti személyiségnek, Bartis Ferenc írónak, valamint Nagy Miklós és Pap István agrármérnököknek, mezőgazdasági szakíróknak a V. András János által megfogalmazott kérdésekre adott egykori válaszaikat. Anélkül, hogy kiértékelnénk a most kapott válaszokat – amelyeket ezúton is köszönünk mindazoknak, akik felkérésünkre részt vettek ebben a szellemi kalandban – közöljük írásaikat, gondolataikat, értékelésüket a közművelődésről s annak mai helyzetéről, intézményi hátteréről.

            Nos, íme a kérdések:

            1. Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?

            2. Hogyan látja közművelődésünk helyzetét, feladatát, hogyan ítéli meg intézményeink munkáját?

            3. Ön hogyan, mivel járult hozzá pályája folyamán a közművelődéshez: munkái, tervei közt milyen helyet kap a romániai magyarság közművelődése?

 

Új hozzászólás

Hozzaszolas

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <img> <p> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ellenőrzés