Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

XXI. Partiumi Honismereti Konferencia

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szeptember 4. és 6. között szervezte meg Borson a XXI. honismereti konferenciáját. A konferencián 127-en vettek részt, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig, színültig megtöltve a helyi művelődési házat.

Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Pálos István apátkanonok és Forró László református püspökhelyettes. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. Felkérte a konferenciát, hogy egyperces csenddel emlékezzenek meg az idén elhunyt két társukról, Kordics Imréről és Mihálka Zoltánról. A házigazdák részéről Bátori Géza borsi polgármester köszöntötte a jelenlévőket. „Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy itt szervezték meg a konferenciát, amelynek különös hangsúlyt ad, hogy nyolcszáz éves Bors község első írásos említése” – mondta az elöljáró. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke értékteremtő közösségnek nevezte a társaságot, amely összegyűjti és ki is adja történelmünk szilánkjait. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke hangsúlyozta, hogy óriási teljesítmény a közel húsz év alatt kiadott száz kötet. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke szerint Kárpát-medencei szinten is egyedülálló az, amit az egyesület megvalósított, munkája pótolhatatlan. A konferenciát üdvözölte még Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke és Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke.




A borsi ülésszak résztvevői

A köszöntések után átadták az idei Fényes Elek-díjakat. Az elismerést Deák József borossebesi nyugalmazott tanár, helytörténész, valamint Bátori Géza, Bors község polgármestere kapta. Lőrincz Lajos alpolgármester Szent István-emlékplakettet kapott.

A konferencia témái a következők voltak: Nyolcszáz éves Bors első írásos említése; Száz éve tört ki a Nagy Háború; Nagy személyiségeink emlékezete; Pusztuló műemlékeink.

Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Bors megismerésével kezdődött: Lőrincz Lajos Bors természet-földrajzi viszonyait, Kupán Árpád nagyváradi történész a nyolcszáz éves Bors történelmét ismertette. Ezután Dukrét Géza bemutatta Kupán Árpád Új borsi krónika című kötetét.

Délután emlékművet avattak a sportcsarnok előterében. Az egyszerű, de elegáns emlékműn csak ennyi szerepel: 1215–2015. A résztvevők a református templom kertjében virágokat helyeztek el a világháború hőseinek emlékművén. Ezután folytatódott a konferencia: Bátori Géza polgármester beszámolt Bors gazdasági életében elért eredményeiről. Dénes Károly helyi lelkipásztor az egyházi életről, Pápa Gyula helyi tanár az iskoláról tartott előadást.

Ezt követően Dukrét Géza ismertette a könyvkiadás eredményeit, majd bemutatta a századik kötetet. Hangsúlyozta, hogy nincs még egy civil szervezet, amely ilyen eredményt ért volna el. Megemlítette, hogy a kötet egyelőre nincs kinyomtatva, mert nem volt rá pénz, csak néhány bemutatópéldány készült el a konferenciára. Így sem Váradon, sem máshol nem tudják bemutatni, csak akkor, ha sikerül támogatást kapni.

Az előadásokat követő közgyűlésen a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: könyvkiadásunk jövője, felmérő programok, jövő évi kutatási témák, táblaavatások, könyvtárunk helyzete, nyilvántartás. A végén kiosztották a tagsági könyvecskéket az új tagoknak.

Este kulturális műsor, a református énekkar és a helyi néptánccsoport előadása zárta a napot.

Szombat délelőtt újabb előadások hangzottak el. Fazekas Lóránd (Szatmárnémeti) a Túr vízrendezésének történetéről beszélt, ahová 1916-ban orosz hadifoglyokat vezényeltek a munkálatokhoz. Sárközi Zoltán (Nagyvárad) a doberdói fennsíkra szervezett idei nemzetközi zarándoklatot ismertette Expresszel a hadak útján címmel.

Dr. Jancsó Árpád (Temesvár) az Oravica–Anina vasúti hegyi úton látható csodálatos völgyhidakat, valamint azok építéstörténetét mutatta be fényképek segítségével. Ujj János (Arad) Arad megye szakrális köztéri emlékműveiről értekezett, és képekkel illusztrálta a Szentháromság-szobrokat. Ezután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) bemutatta az általa összeállított Örökségturisztikai atlaszt. Ez komoly segédeszköz nemcsak a műemlékvédőknek, hanem az épített örökségünket megismerni akaró turistáknak is. Kósa Pál (Budapest) Várak, kastélyok, templomok című folyóirat évkönyveit ismertette. Szünet után dr. Wilhelm Sándor (Székelyhíd) a Margitta melletti hajdani Sándor-malom és a hozzá tartozó zsilip történetéről beszélt. Debreczeni-Droppán Béla (Budapest) Rómer Flóris nagyváradi kanonok emlékezete címen a nagy történészről tartott előadást. Dr. Vajda Sándor (Borosjenő) dr. Réthy László tudós-akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről tartott nagyon érdekes előadást, amelynek során egy sokoldalú tudóst és irodalmárt ismerhettünk meg. Pásztai Ottó (Nagyvárad) a Cziffra család Nagyvárad és Bihar megye társadalmi és közéleti kultúrájának fejlesztésében kifejtett érdemi munkáját ismertette.

Délután Kiss Kálmán Fazekas Lóránd Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében című kötetét mutatta be. A Partiumi füzetek 83. Kötetét, azaz Kiss Kálmán Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv című munkáját Fazekas Lóránd ismertette. Ezután meghallgattuk Deák József (Borossebes) érdekes előadását a kisrónai családról és a déznai várról. Szendrő Dénes (Isaszeg) 125 éve született dr. Sáska László, Afrika gyógyítója címen értekezett. Megtudtuk, hogy Nagyegyeden született, az első világháborúban Boszniában és Szlovéniában harcolt, majd az orvosi diploma megszerzése után Isaszegen volt orvos. 1933 és 1978 között Afrikában dolgozott, ahol a malária gyógyításában ért el nagy eredményeket. Bélfenyéri Tamás (Fugyivásárhely) Vitéz János váradi püspök életét, valamint a haza, az egyház és a tudomány szolgálatában kifejtett munkásságát mutatta be. Vajda András (Sáromberke) a most alakuló Erdélyi Értéktár intézményét, annak feladatait és célkitűzéseit ismertette. A nap zárásaként az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti köre színpompás előadást tartott.

Vasárnap Kalotaszeg műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarvistán meglátogatták az Árpád-kori református templomot. Mákófalván megtekintették a díszes református templomot, megismerkedtek a híres kalotaszegi bútorfestéssel. Meglátogatták Nádasdaróc Árpád-kori templomát. Kalotaszentkirályon megcsodálták a híres népviseletet, majd megtekintették a református templomot. Végül megismerték Magyargyerőmonostor híres Árpád-kori templomát, Kalotaszeg legrégibb szakrális műemlékét.

A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Bors község Polgármesteri Hivatala, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. 

Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. 

Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. 

Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.

Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. 

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.