Ötven esztendős a Honismeret folyóirat (1.)

Ötven esztendeje jelent meg Magyarországon a Honismeret folyóirat első, próbaszámként is emlegetett különszáma, ami a Hová röpül a páva? kissé talányos címet viselte. Ugyanis az 1960-as évek végén a Magyar Televízió meghirdette és megvalósította a Röpülj páva népdalvetélkedőt, aminek első és második díját az 1940-es években Bukovinából Bács-Kiskun, Baranya és Tolna megyébe „hazahozott” székely, és a Moldvából velük együtt menekült moldvai csángó magyarok egyházaskozári együttese nyerte meg. Ennek nyomán aztán a Röpülj páva-körök tucatjai alakultak az országban, a Hazafias Népfront pedig szakmai tanácskozásokat szervezett, s ezek anyagából módszertani kötetet állított össze. Ennek szerkesztésével dr. Morvay Pétert, Teleki Pál és Györffy István egykori munkatársát, az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom szervezőjét és irányítóját bízták meg, akit éppen az idő tájt nyugdíjaztak – elég méltatlan körülmények között – a Néprajzi Múzeumból.

A Hová röpül a páva? címmel megjelent kötet lett az akkor még Honismereti Híradónak nevezett folyóirat nulladik évfolyama. Szükség is volt rá, mert a televízió kezdeményezését a hazai sajtó nagy része a tőlük megszokott fanyalgással fogadta, a kabarékban „Röpülj pulyká”-val csúfolódtak, vagyis megsejtették, hogy itt valami szép, nemes, ráadásul népi-nemzeti kezdeményezés van kibontakozóban, ami veszélyeztetheti egyeduralkodó, internacionalista középszerűségüket. Az ebben a témában rendezett tanácskozáson az Írószövetség akkori elnöke, a költő Simon István úgy kezdte megnyitóját: „Hová röpül a páva? – tehetjük fel a kérdést, de már önmagában az is megnyugtató, hogy egyáltalában röpül.” Bizony, 1971-ben annak is örülhettünk, ha a páva röpül, és nincs berekesztve valami ólba! Hogy mit akart a Népfront kipróbálni ezzel a kísérleti léggömbként felbocsájtott próbaszámmal, az olvasók vagy talán inkább a pártközpont érdeklődését akarta-e tesztelni, ma már nehéz lenne eldönteni. De a televíziós vetélkedő sikere megmutatta, hogy a népdalt és általában a hagyományt nem lehet sírba tenni, mert működik a nemzet immunrendszere.

Az előzmények

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat. A családok, nemzetségek, törzsek hagyományait szintén mindenki ismerte. Mivel általános volt a szóbeliség, az egyének emlékezetükben rögzítették mindazt, amit a közösség elvárt. Ezt segítették az énekmondó regösök, a régi történeteket tudó mesélők, a kiemelkedő vezérek jeles tetteinek, a bátor harcosok cselekedeteinek tudói, megőrzői, megismertetői.”¹ A hon, vagyis a haza elhelyezkedésének, múltjának, az itt élő népek sorsának megismerésére való törekvés gazdasági, közigazgatási, tájhasznosítási és politikai szempontból egyaránt fontos volt tehát, de az iránta megnyilvánuló érdeklődés koronként felerősödött, mint mikor a távcső látómezejét élesebbre állítjuk. Így volt ez a felvilágosodás korában, a 18. század idején, amikor a Besztercebányán született Bél Mátyás elkészítette és részben kiadta Notitia Hungariae novae historico-geographica című nagy országleírását, amit talán tekinthetünk a szervezett honismereti munka első csírájának, hiszen a jeles lelkész számos paptársa közreműködésével gyűjtötte össze munkájának hatalmas anyagát. A reformkor idején ugyancsak fokozott figyelem fordult a „honismeret” felé, ennek számos jele közül érdemes kiemelni a Hármas Kis Tükör című alsóiskolai tankönyvet, amelynek 1771, valamint 1868 között több mint hetven újabb, bővített és átdolgozott kiadása látott napvilágot. Első része németből magyarított református hittankönyv; a második Magyar Ország Kis Tükre, a harmadik pedig Erdély Kis Tükre nevet viselte. A honismereti érdeklődés harmadik nagyobb korszaka a szabadságharc leverését követő önkényuralom által az akkor még csak kétfelé szakított magyarság hon- és népismereti érdeklődésének egyre erőteljesebb megnyilvánulása. Ez Erdélyben elsősorban Orbán Balázs és Kőváry László, Magyarországon pedig Pesty Frigyes és Borovszky Samu nevéhez és munkásságához kötődik. Negyedik korszakának tekinthetjük a Trianon utáni időszakot, amikor a magyar szellemi élet felelős gondolkodói az elvesztett államiság helyett a népiségben keresték a megmaradás lehetőségét. Ennek a korszaknak emblematikus kiadványa a Sárközi György szerkesztette Magyarország felfedezése sorozat, valamint Felvidéken a Sarló, Erdélyben elsősorban a Szépmíves Céh könyvei. A szovjet hódoltság idején, a levert forradalom után másfél évtizeddel, az 1970-es évek elején, tehát az ötven esztendős Honismeret indulása táján indították a Magyarország felfedezése új sorozatát, amikben már a pártállamért visszafogottabban lelkesedő szociográfiai munkák is helyet kaptak. Nem véletlenül mondta tehát egy alkalommal Kanyar József, a Honismereti Szövetség elnöke: „ezt a mozgalmat századok érlelték…”

Én is csak az 1980-as évek végén, egy Honismeret számára küldött, Amióta őszintébben és bátrabban lehet beszélni 1956-ról…” kezdetű kéziratból tudtam meg, hogy már a Hazafias Népfront I. Kongresszusán, 1954-ben szóba került a honismereti mozgalom. Nem kisebb személyiség, mint az akkor még csak damaszkuszi útja első lépéseit tevő Nagy Imre, később Magyarország második, idegen hatalom által kivégzett miniszterelnöke beszélt a „nemzeti egység” jelentőségéről, amit utóbb nacionalizmusként olvastak a fejére azok, akik ezt a vádat könnyen rásütötték mindenkire, aki nem akarta a magyar népet – mint Rákosi – tízmillió fasisztának tekinteni. Persze akkor mindez még csak az elhatároztuk, tervbe vettük, felhívást adunk ki, mozgalmat indítunk szintjén fogalmazódott meg. Mert fél esztendővel a népfront megalakulása után, a párt rákosista irányzata újra megerősödött. „Nagy Imrét és a köré csoportosuló mérsékeltebb kommunistákat ismét kiszorították a hatalomból, ami egyet jelentett a népfront megfojtásával, s a mozgalmat nacionalistának nyilvánították.” Az önmagában valójában sohasem bízó bolsevik hatalom az olvasó- és gazdakörökben is veszélyt látott, s „a népfront hosszú ideig méltatlan kiszolgáló szerepre kényszerült.”²

Csak az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörését, majd – mint 107 esztendeje – idegen hadsereg segítségével való leverését követő, s a megtorlásával járó riadalom részbeni elültekor, az 1960-as évek elején jutott odáig a párthatalom, hogy meg merjen engedni az addig csak a látszatfeladatokkal megbízott Hazafias Népfrontnak némi, az öntevékenység látszatát keltő mozgolódást. Ekkor jelent meg a Hazafias Népfront és a Népművelési Intézet közös kiadványaként, elsősorban az iskolákban, művelődési otthonokban működő honismereti szakkörök felkészítésére, tájékoztatására szolgáló módszertani útmutató, a még nem nyomdában sokszorosított, borítójának színe miatt „szürke füzetként” emlegetett Honismeret, valamint később, a honismereti jellegű konferenciákon elhangzott előadások szerkesztett szövegeit tartalmazó Honismeret-Helytörténet című, elég rendszertelenül megjelenő periodika. A „szürke füzetek” 1961–1969 között megjelent 11 számában 388 településen folyó honismereti, vagy honismereti jellegűnek tekinthető munkáról közöltek beszámolót mind a 19 megyéből és a fővárosból. Sőt még a külhoni magyarokról is, igaz, csak Csehszlovákiából (7) és a nagyvilágban szétszóródott magyarságról 14-et. A megjelent szövegekről nem sok jót mondhatok, jórészt egy kaptafára készültek, sok bennük az üres, politikai töltelékszöveg. És visszatérő volt a honismereti mozgalomra is vonatkozó, jellemző mondat, hogy: „…a népfront központi céljait is pártunk szabja meg.”

A kezdet

Az 1972-ben nem előzmények nélkül vitorlát bontó Honismeret folyóirat kedvező szelet kapott a Röpülj páva-körök alakulásától, a kibontakozó táncházmozgalomtól, a népi kézművesség iránt főleg a fiatalok körében megmutatkozó érdeklődéstől. Mint a Néprajzi Múzeum által szervezett néprajzi gyűjtőmozgalomhoz már 1959-ben felsorakozott, főként a népi írók művein nevelkedett agrárértelmiségi, magam is bekapcsolódtam ebbe a nemzeti értékek legális keretek közötti szolgálatát lehetővé tevő mozgalomba. A Honismeretnek az első számától szerzője, a harmadik évfolyamtól szerkesztője lettem, s az is maradtam 35 esztendeig, digitálisan pedig azóta is részt veszek a szerkesztőbizottság munkájában, és számos cikkben tudósítok az erdélyi magyarság honismeretinek tekinthető kulturális munkájáról. Ma is tűnődve gondolok vissza, hogy milyen lehetőséget láttam benne, amikor 48 esztendővel ezelőtt, az Agrár­gazdasági Kutató Intézet évente tanulmányok, tudományos cikkek tucatjait publikáló munkatársaként, évi szabadságaimat a moldvai csángó magyarok népéletét kutatva töltő „szabad” emberként, némi baráti biztatásra elvállaltam ezt a nagy lekötöttséggel, időnként valóságos űzöttséggel járó szerkesztői munkát. Három okom volt rá: (1) Úgy gondoltam, hogy ezzel a folyóirattal szolgálni tudom azt a jórészt partizánmódszerekkel végzett szellemi honvédelmet, amit az internacionalizmus és a kozmopolitizmus veszélyei között a nemzeti értékek védelmében akkoriban, valamilyen formában szinte minden olyan ember folytatott, aki értéket látott a magyarságban. (2) Ennek a küzdelemnek része volt a hazához, a szülőföldhöz való kötődés erősítése, aminek a hon jobb megismerése a föltétele, még akkor is, ha a „hazaszeretet” szó elé akkoriban kötelezően oda kellett tenni a „szocialista” jelzőt. Végül pedig (3) úgy éreztem, hogy a honismeretbe beletartozik az egész, 52 esztendeje erőszakkal szétdarabolt magyarság; mert egy legyőzött ország újabb és újabb határokkal felszabdalható ugyan, de a nemzet történelme és művelődése nem osztható fel. Ezért szerkesztői munkám során előbb hallgatólagosan, majd egyre határozottabban igyekeztem érvényesíteni a költő Juhász Gyulának az üres szívvel hangoskodóknak szóló intelmét: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljatok rá!”

A Honismeret folyóirat félévszázados történetének egyik legnagyobb értéke a folytonosság. Kialakítottuk a magunk hagyományát, ami, mint minden efféle rendszer, megkönnyítette, kiszámíthatóvá tette a munkát. Persze a környezet rugalmasan változott: hála Istennek változtak a politikai feltétek, és olykor sajnálatosan az anyagi lehetőségek is. Visszatekintve félévszázados múltunkra, két nagyobb, időben csaknem egyenlő szakaszt különböztethetünk meg folyóiratunk történetében. A kettőt a sok tekintetben rendszerváltásnak nevezett események választják el, s ha röviden és találóan akarjuk jellemezni a különbséget, gondoljunk a kétszáz esztendeje született Petőfi Sándor verseire, A kutyák dalára és A farkasok dalára. A Hazafias Népfront, amiről tudjuk, hogy központi céljait is a párt szabta meg, mint Töltési Imre, a honismereti bizottság titkára a szervezet megszűnte után megállapította, a körülményekhez képest jó gazdája volt a honismereti mozgalomnak. Szóval gazdája, ami a kutya helyzetére jellemző. Nem véletlenül példálóztam sokszor a népfront és a honismeret viszonyával kapcsolatban a ketrec és az oroszlán kapcsolatával: a ketrec ugyanis védi az oroszlánt, mert ott nem vadásznak rá, de egyszersmind korlátozza is, mert nem élhet szabadon, nem teheti azt, amit hajlamai szerint szeretne.

A Honismeretnek ezt a „kutyás” korszakát is két részre oszthatjuk. Az 1980-as évek elejéig egyrészt nehezebb, másrészt könnyebb volt a honismereti munka, s az annak lényegét tükrözni igyekvő Honismeret folyóirat helyzete. Nem kétséges, hogy a pártpolitikai felügyelet ez időben szigorúbban érvényesült, ugyanakkor a honismereti mozgalomban még bővebben akadtak olyan pedagógusok, akiket a nemzeti szemléletű cserkészetben, a népi írókon nevelkedve áthatott az úgynevezett néptanítói lelkületet, amit talán Kodály jellemzett legtalálóbban azzal, hogy „a déli harangszókor nem dobják vissza a maltert a ládába”; vagy mint egy kiváló tatai szakkörvezető barátom válaszolta a „megéri-e?” kérdésre: mi ezt akkor is csinálnánk, ha megtiltanák nekünk! Egy emberöltővel a kommunista hatalomátvétel után azonban már fogytak az ilyen értékrendű pedagógusok, viszont a diktatúra puhulásával javultak az értékőrzők feltételei. Persze nem mindenhol, és nem egyforma mértékben. Számomra bővültek a folyóirat lehetőségei – és természetesen a velejáró munka – azáltal, hogy 1977-ben megjelent folyóiratunk mellékleteként a Honismereti Bibliográfia, amiben már először is 64 honismereti kiadványt listáztam, esetenként annotáltam, mégpedig lehetőleg az egész Kárpát-medencére, sőt az egykori Etelközre is kitekintve. Ha az azóta megjelent 270 számban csak ennyiről, máig akkor is több mint 14 ezerről adtunk hírt. 1978-ban ismét új rovatot indítottunk, a Honismereti évfordulónaptárt, s azóta minden esztendőben, lehetőleg az 5. számban közöljük a következő évre vonatkozó, honismereti szempontból figyelemre méltó személyek születésének, a legjelentősebbek halálának, továbbá hasonló szempontokból jelentős események kerekszámú évfordulóját. A Bibliográfia és az Évfordulónaptár elindítása lehetővé tette, hogy folyóiratunk figyelő szolgálatát ezen a két területen is kiterjesszük az egész magyar nyelvterületre.

A külhoni kapcsolatok erősítésében jelentős évforduló lehetett volna 1980, az első világháborút lezáró és újabb nemzetközi feszültségeket létrehozó trianoni diktátum 60. évfordulója. Hosszas latolgatás után dr. Vígh Károlyt, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos kutatóját kértük fel az emlékező cikk megírására. Azt az apámhoz hasonlóan losonci születésű Vígh Károlyt, aki már 1970-ben szóvá tette egy népfrontos tanácskozáson a határon túli magyarság problémáit, ráadásul párttag is volt, úgyhogy minden tekintetben kifogástalan szerzőnek tűnt, aki tudja, hogy a párttagság mennyire viseli el a szülőföld iránti felelősségérzetet. A választás jó volt, az írás a szerkesztőbizottságon is átcsúszott, de amikor nyomdafestéket kapott, kiderült, hogy a mindenható párt még annyi őszinteséget sem képes elviselni, amennyit Vígh Károly megfogalmazott erről a tragédiáról.³ A pártközpont utasítására mind a 8000 példányt bezúzták, a kifogásolt cikket kicseréltették, és új számot nyomattak. Most utólag elolvasva valóban van a cikkben néhány olyan őszinte mondat, amire ma is azt mondhatnák az őszinteség ellenségei, hogy „nem korrekt”, vagyis nem torzítja eléggé az igazságot. Ugyanis mindjárt az első mondatában „nagy tragédiának” nevezi ezt a nagy tragédiát, s még ugyanebben a bekezdésben marxista történésztől szokatlan módon a költő Adyt idézi, aki „hiába kérte a diadalt ülőket: Ne tapossatok rajta nagyon.” Megírja továbbá, hogy a nemzetiségek politikai követeléseit „nem egy esetben kívülről (Románia, Szerbia) is szították a szomszédos államok”. Nem hallgatja el azt sem, hogy „Magyarország szempontjából rendkívül kedvezőtlennek bizonyult, hogy a győztes hatalmak a [Károlyi-féle] Magyar Népköztársaságot nem ismerték el hivatalosan, ezért a diplomáciai kapcsolatot nem vették fel a legyőzött országgal…” Továbbá: „A román és a cseh imperialista haderőkkel szemben Károlyi Mihály tehetetlennek bizonyult, mert csak későn, 1919 februárjában eszmélt rá, hogy a wilsoni pacifizmus illúzió (…) s francia személyi kapcsolatai, antant-barátsága nem tudják ellensúlyozni Párizsban a cseh és a román befolyást”, s „a győztes antant-hatalmak mit sem törődtek azzal, hogy a magyarok millióit kényszerítik kisebbségi sorsba”. „Kun Béla és a Tanácsköztársaság vezetőinek helytelen magatartása (…) felhagytak a katonai kész helyzetek alkalmazásával (…) holott éppen [az ez időben zajló] török – görög háború eseményei bizonyítják, hogy adott körülmények között ennek a módszernek az alkalmazása lehet eredményes.”⁴ Vígh Károly felsorolta a trianoni diktátum okozta veszteségeinket, kiemelve, hogy ekkor került „idegen uralom alá minden harmadik magyar”, s hangsúlyozta, hogy „az elcsatolt magyar kisebbségnek mintegy fele etnikailag – [és tegyük hozzá: földrajzilag] szorosan összefüggött a magyar nemzettesttel”, mert „az antant hatalmak a párizsi békekonferencián, hogy eleget tegyenek közép-európai szövetségeseik imperialista mohóságának, a határok megvonásakor utakat, csatornákat, vasútvonalakat vágtak el, városokat, falvakat szakítottak ketté, bányákat fosztottak meg bejárataiktól, temetőket lakosaiktól stb.” Továbbá „a békeszerződés ugyan megígérte a nemzetiségek politikai, kulturális és vallási életének zavartalan gyakorlatát, a szomszéd államok azonban nem tartották tiszteletben a fennhatóságuk alá került magyarokra vonatkozó kisebbségi rendelkezéseket. Amikor ezért a magyar kormányok a Népszövetséghez fordultak panaszaikkal, kiderült, hogy ez a szervezet képtelen orvosolni a panaszokat és a sérelmeket.” Végezetül az akkoriban kötelező szóhasználattal a szerző megállapítja, hogy „a reménység, ami a magyar kommunistákat éltette, hogy a nemzeti kérdés az osztálykérdéssel együtt automatikusan megoldódik, mindmáig nem vált be”, de azért „optimizmussal tekinthetünk a jövő elé”. Az „optimista kicsengés” ellenére bezúzták a lapot, és sejtésem szerint csak azért nem lett nagyobb a botrány, mert a felelősök maguk sem akarták, hogy híre menjen a szégyenletes esetnek.

Emeltebb fővel

Ez volt az 1980-as fordulat, amitől számíthatjuk, hogy a folyóirat és a mozgalom feljebb emelte a fejét, a bezúzatásra úgy tekintettünk, mint egy hősies helytállásért kapott érdemrendre. Különösen mert néhány külföldi rádióadó is foglalkozott az esettel.

1981-ben eljutottunk oda, hogy minden ötödik cikkünknek határon túli témája volt. A 43 külhoni cikk közül 29% erdélyi⁵ témájú volt, 36% felvidéki, 5% délvidéki – vagyis az akkori Jugoszlávia magyarlakta vidékeiről szólt –, 9% Kárpátaljával, 5% Várvidékkel foglalkozott, továbbá a cikkek 16%-a a nagyvilágban szétszóródott magyarokról, illetve az idegen országokban folyó honismeretinek tekinthető munkáról szólt. A külhoni cikkek több mint harmada tehát felvidéki témákkal foglalkozott, aminek nem az volt az oka, hogy apám családja Losoncról, anyámé pedig Sajógömörből menekült a nagy háború végén a maradék Magyarországra, hanem hogy azokban az években rendszeresen részt vettem a szlovákiai magyar fiatalok nyári művelődési táborain, továbbá év közben is gyakran hívtak különböző kulturális közösségek, hogy beszéljek az erdélyi, főleg pedig a moldvai magyarokról. Örömmel mentem mindenhová Prágától és az ott Brnónak nevezett Brünntől – vagyis Morvaberénytől – Királyhelmecig és az Ung és a Latorca folyók között fekvő Nagykaposig, mert a csallóköziek, gömöriek, Ung-vidékiek, de még a prágai Ady-kör tagjai is sokkal figyelmesebben, hogy úgy mondjam, nagyobb átéléssel hallgatták a székelyek vagy a csángók kisebbségi sorsáról szóló szavaimat, mint teszem azt valamelyik csepeli gyár KISZ-bizottsága által szervezett ismeretterjesztő előadás közönsége. Odafönn gyakran megütötte a fülemet egy-egy, a közönségből felszálló halk „éppen mint nálunk” sóhajtás, meg a sok, őszinte érdeklődésre valló kérdés. Ezekre az útjaimra mindig vittem néhány Honismeretet is, és nem szalasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a helyi „önkéntes” helytörténészektől, néprajzgyűjtőktől, klubvezetőktől, lelkészektől, tanároktól írásokat kérjek a Honismeret számára.

*

Valószínűleg az 1980. évi 3. szám bezúzásának következménye volt, hogy valami pártfeladattal a szerkesztőbizottságunk nyakára ültették elnöknek Ágoston Lászlót, a Magyar Távirati Iroda (MTI) vezérigazgató-helyettesét, hogy legyen, aki a „körmünkre néz”. A zalai születésű, korlátolt képességű és hiányos műveltségű emberrel sok bajom volt, főleg a külhoni témájú cikkek miatt. „Minek annyi határon túli cikk?” – kérdezte. Mert a magyarság egyharmada ott él – mondtam én. Egy ízben együtt voltunk valamilyen megyei honismereti rendezvényen, s visszatérőben az autóban szóváltásba keveredtünk. A Honismeret szerkesztőbizottságának elnöke azzal fejezte be a vitát: „Hagyjátok már a …-ba ezeket a határon kívülieket”! De mi annyira nem hagytuk, hogy 1987-ben cikkeink kétötöde már külhoni témájú volt, ami az erkölcsieken kívül anyagi támogatást is jelentett a külhoni szerzőknek. Amikor megszabadultunk Ágoston elvtárstól, 23,7% volt a külhoni témákkal foglalkozó cikkek aránya, 1987-ben pedig meghaladták a 40%-ot.

1985-ben közöltük a Bethlen Gábor Alapítvány felhívását, ismerve folyóiratunk viszonylag csekély hatókörét, elsősorban azért, hogy a nemrég indult, magyarországi Látóhatár tallózó folyóirat átvehesse a szöveget. Jól lehordott miatta a Honismeret akkori „felelős” – vajon kinek? – szerkesztője, ugyanis volt annyi eszem, hogy a hátsó borító belső oldalára tettem a szöveget, amit nem kellett kéziratleadáskor ellenőrzése alá bocsájtanom. De a Bethlen Gábor Alapítvánnyal egyébként is szoros volt a Honismeret és szerkesztőjének kapcsolata, mert az 1980-as évek közepén munkahelyem, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatója menedéket nyújtott az Írószövetség könyvtárosi állásából az Öröknyár: elmúltam 9 éves című, Nagy Imrére emlékező verséért elbocsájtott Nagy Gáspár költőnek, s arra az osztályra helyezte, ahol dolgoztam. Így szinte a szemem előtt zajlott a Bethlen Alapítvány létrehozásának félillegalitásban vergődő, hol elkeserítő, hol felemelő küzdelme. Első kézből – szájból – értesülhettem arról a szégyenletes „játékról”, amit Aczél György művelt az alapítvány kezdeményezőivel, elsősorban Csoóri Sándorral, valamint Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Németh László özvegyével. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a Bethlen Gábor Alapítvány 1985. szeptember 20-i keltezésű felhívását közöltem a Honismeretben, mint ahogy az is, hogy később a Bethlen Gábor- és a Márton Áron-díj átadásakor laudálhattam a kitüntetett dr. Lükő Gábor néprajztudóst, dr. Kanyar Józsefet, a Honismereti Szövetség elnökét, továbbá a szabófalvi csángó magyar tanárházaspárt, Perka Mihályt és Perka Margitot, Horváth Antal lujzikalagori születésű csíkszentdomokosi kanonok-plébánost, Jáki Sándor Teodóz bencés tanárt, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnökét, valamint Berszán Lajos esperes-plébánost, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Líceum alapítóját.

1988-ban megjelentettük az Országos Honismereti Bizottságnak a romániai falurombolás ellen kiadott tiltakozó felhívását. Ebben megfogalmaztuk: „A nemzetiségi kisebbségek sorsáért aggódó nemzetek és társadalmak – hazánk különösképpen – hevesen tiltakoznak a román kormányzat erőszakolt településszerkezeti átalakításának terve ellen, amely el akarja tüntetni a föld színéről a romániai kis települések nagyrészét. E falvak közül hozzánk az erdélyi magyar falvak sorsa áll közel, amelyeket buldózerekkel akarnak leromboltatni, bennük a faragott székely kapukat, az ősi portákat, a templomokat, a nagyhírű alma matereket, a kopjafás temetőket; megsemmisítve történelmi múltunk még létező és élő tanúbizonyságait. Ennek nem titkolt célja, hogy a Romániában élő nemzetiségeket elrománosítsák.⁶ Amikor pedig megrendeztük az erdélyi falurombolás elleni tiltakozásul az Országos Műemléki Felügyelőség székházában Erdély legpatinásabb falurészleteiről a Népművészeti Baráti Körrel közösen rendezett fotókiállításunkat, Pozsgay Imre, a népfront főtitkára első szóra elvállalta a megnyitását.

Az 1989-es esztendő a nagy összefoglalások és még nagyobb elhatározások éve volt számunkra is. Helyzetjelentésként, s mintegy a diktatúra korának lezárásaként megpróbáltam összefoglalni a folyóirat első 16 évfolyamának tanulságait. „Tombol körülöttünk az elmúlt évtizedek hazugságainak, félrevezetéseinek tisztázására törekvő igyekezet, s ebből a tisztító viharból – aminek nyilván hordaléka is van –, ha valaminek, hát a honismereti mozgalomnak és a Honismeret folyóiratnak igazán ki kell vennie a részét. A közelmúlt eseményeivel azonos fontosságúnak érzem a magyar sorskérdésekkel foglalkozó írások közlésének jelentőségét. Téma van elég: népesedésünk anomáliái, a szegények és az öregek helyzete, parasztságunk, faluközösségeink romjai, ifjúságunk szellemi zűrzavara, külhoni magyarságunk nyelvükért, iskoláikért, vagy akár csak puszta létükért való küzdelmei – mind-mind olyan témák, amik elsősorban a helytörténetírás módszereivel, egy-egy konkrét helyhez kötődően, a valósághoz minél közelebb hajolva ismerhetők fel és tisztázhatók.”⁷ A még meglévő Népfront korábbi főtitkára, akkor már államminiszter Pozsgay Imre arról beszélt Szekszárdon a XVII. Országos Honismereti Akadémián, hogy „sokunkkal együtt van okunk arra is, hogy hamut szórjunk a fejünkre, van okunk arra is, hogy önkritikusan szóljunk történelmünkről”. Kanyar József pedig visszamenőleges érvénnyel kijelentette, hogy „honismereti mozgalmunk mindig a 15 milliós magyarság mozgalma volt határainkon innen és túl”. Ennél nagyobb elismerést, mint lapunk szerkesztője, nem is kaphattam volna.

Jegyzetek

1 Csorba Csaba: Közgyűjtemények és a hon­ismereti mozgalom. Honismeret, 1999. 3. 3–7.

2 Zelenka Magda: A honismereti mozgalom előzményeiről. Honismeret, 1989. 6. 5–56.

3 Vígh Károly: A trianoni békeszerződés 60. évfordulójára. Honismeret, 1980. 3. 32 – 36.

4 Kemal ellenkormányt alakított, nemzeti egyezményben mondta ki a török nép önrendelkezését, a törökök lakta föld védelmét. Így megakadályozta az antant sevres-i békediktátumának végrehajtását, kudarcra kárhoztatta a török Trianont.

5 Idesorolva a Trianon óta román fennhatóság alá került Erdélyt, Partiumot, Bánátot, valamint a moldvai Csángóföldet.

6 Honismeret, 1988. 4. 18.

7  Honismeret, 1989. 4. 3–6.

(Folytatás következő lapszámunkban)