Lászlóffy Aladár írja a Korunk, 2007. márciusi számában az Óda Szebenhez gyermekhangra című írásában: „Szeben szebb, mint polgárosodás, mint cifra gótika, mesebeli monarchia, és számomra mélyebb minden Habsburg civilizációnál.” Emellett az erdélyi tárgyú történelmi regényekben és elbeszélésekben, így Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Benedek Elek, Móricz Zsigmond, Makkai Sándor, Méliusz József és Szabó Gyula műveiben gyakran feltűnik Szeben a cselekmény fontos színhelyeként.
Az 1883-ban Budapesten kiadott Magyar Lexikon 12. kötetében olvashatjuk: „Nagyszeben ősidőktől fogva német lakossággal bírt, kik némely kútfők szerint már Szent István által odatelepített bajor bevándorlók, de túlnyomó vélemény szerint bizonyos Hermann nevű nürnbergi polgárnak vezetése alatt 1160-ban (II. Géza alatt) bejött és kiváltságokban részesített telepítvényesek.” Az első világháború végéig a város lakosságának többsége német volt, de letelepedtek itt románok és magyarok is. A magyarok lélekszáma főleg a 18. században gyarapodott II. József király türelmi rendeletének kibocsátása (1781) után. Abban az időben sok magyar nemes vásárolt földbirtokot, és épített házat városunkban, de betelepedtek magyar értelmiségiek, tisztviselők, iparosok és munkások is. 1910-ben a magyar népszámlálási adatok szerint Nagyszeben összlakossága 33 489 fő volt, amelyből német 16 832, román 8824 és magyar 7252. Azóta állandóan csökkent a magyar lakosság száma, 1970-ben 5703-an, 2002-ben 3193-an voltunk, jelenleg körülbelül 2300-an vagyunk.
A magyar kultúra s jeles képviselői Szebenben
Nagyszebenben főleg a 19. század közepétől fejlődött a magyar kultúra. Habár a magyarok létszáma csökkent az első világháború után, gazdag magyar kulturális tevékenység bontakozott ki napjainkig, s főképp az 1989. decemberi rendszerváltás után.
Sok jelentős magyar tudós, író, képzőművész és zeneművész élete és tevékenysége kapcsolódik Nagyszebenhez. Csupán rövid tájékoztatást nyújtok ezekről, persze a teljesség igénye nélkül. 1444-ben Rozsnyói János magyar festőművész megfestette a gótikus evangélikus templom oltára melletti Krisztus-képet. A festő nevének latin változata olvasható a képen: Johannes Rosenau. Borbély István és Sebesi Pál véleménye szerint Heltai Gáspár nem Nagydisznódon, hanem Szebenben született. Városunkban látta meg a napvilágot Oláh Miklós (Nicolaus Olahus, 1493–1568) havasalföldi román származású tudós, esztergomi érsek, Magyarország királyi helytartója, államférfi és történetíró, akinek a latin nyelvű tudományos munkáit Európa legnagyobb tekintélyű tudósai is méltányolták. A középajtai születésű, Nagyszebenben letelepedett és itt elhunyt Gyenge Imre (1939–1986) szobrászművész mintázta meg alakját, de korai halála miatt barátai fejezték be az alkotást, amely jelenleg a Generalul Magheru utcában áll, közel az Orsolyák templomához. A szobron nincs feltüntetve sem Oláh Mikós, sem Gyenge Imre neve. Nagyszebenben fejtette ki tudományos munkásságát Köleséri Sámuel (1663–1732) orvos és polihisztor, akinek latin nyelvű tudományos művei egész Európában ismertek voltak.
Kiemelt figyelmet érdemel a már 1528-tól európai hírű nagyszebeni könyvnyomtatás. A német nyelvű könyvek mellett sok román és magyar nyomtatványról tud a szakirodalom. A híres magyar nyomdász, Szenczi Kertész Ábrahám (?–1667) miután Leydenben elsajátította a nyomdász mesterséget, előbb Nagyváradon, majd Kolozsváron és végül Nagyszebenben dolgozott. Szebeni nyomdájából 43 könyv került ki, ezek közül 18 magyar, 24 latin és egy német nyelvű. II. Rákóczi György fejedelem 1648-ban nemességet adományozott Szenczinek. Ezt a nemesi oklevelet az itteni Állami Levéltár őrzi. Bod Péter (1712–1769) református lelkész, az egykori nagyenyedi diák, Árva Bethlen Kata udvari papja Olthévízen, majd a magyarigeni református egyházközség pásztora volt. Legmaradandóbb alkotása a Magyar Athenas, az első magyar irodalomtörténeti lexikon; ez a híres könyv Nagyszeben egyik német nyomdájában jelent meg 1766-ban. A szerző szerint „Erdélyben és Magyarországon élt tudós emberek históriája” több mint ötszáz régi magyar íróra vonatkozó adatokat közöl. Ezen kívül Bodnak további öt teológiai tárgyú magyar nyelvű művét nyomtatták városunkban. 1817-ben adták ki egy szebeni német nyomdában az Öt szomorú játék című könyvet, amelynek szerzőjeként egy hazafit említenek. Kiderült, hogy ez a hazafi a Szeben megyei Bolyáról származó Bolyai Farkas volt.
Kazinczy Ferenc (1759–1831) író, költő, irodalomszervező és a nyelvújítási mozgalom vezetője, miután kiszabadult a kufsteini börtönből, erdélyi körútra indult, és meglátogatta Nagyszebent is. Élményeiről az Erdélyi levelek című könyvében számolt be. „Nagy-Csűr mellett meglátogatánk a szép fekvésű Szebent. Északról délre hosszú lapály terült el, s annak alig érezhető emelkedésén álla előttünk a város, túl azon a Kárpát magas bércei meredeznek kisded távolságban. Nem messziről látni, hogy Szeben századok óta hízik.” Leírja az árvaházat, a sétálót (a Disznódi utcát), majd részletesebben a Brukenthal Múzeumot és a Könyvtárat is. „A képgyűjtemény 12 szobát tölt be, s ez 92 darabból áll: nagy részben az alföldi (Németalföldi) iskola művei és másolatok… Rend kellene más s gazdagabb… Idővel az is meglesz… A galéria Corregio, Titian, Rubens, Rembrandt és más mesterek műveivel dicsekedhetik.” Kazinczy felfigyelt egy festményre, amely Kupeczky János alkotása volt, illetve annak a másolata. Azt hitte, hogy II. Rákóczi Ferencet ábrázolja, de a 20. században magyarországi szakértők megállapították, hogy nem Rákóczi portréja, hanem egy ismeretlen kuruc harcosé.
Hosszabb időt töltött Nagyszebenben Barabás Miklós (1810–1898) festőművész. „250 váltóforinttal a zsebemben, szalonruhával és fehérneművel tisztességesen fölszerelve, minden ingóságommal együtt 1828 év január hó ötödikén reggel útnak indultam Szebenbe.” Szomorúan vált el az enyedi kollégiumtól, amelyben hat és féléves korától 18 éves koráig tanult. Érkezésének híre hamar elterjedt a városban, és nagyon sok portrét rajzolt. Barátságot kötött a Brukenthal Képtár felügyelőjével, kulcsot kapott, s bármikor látogathatta a híres intézményt. Sok előkelőséget is lerajzolt hat hónap alatt, amíg itt tartózkodott.
Nem mellékes megemlíteni, hogy a szebeni Magyar Oskola növendékei 1690 körül előadtak egy színdarabot, tehát akkor már létezett magyar elemi iskola.
Arra is büszkék lehetünk, hogy a nagyszebeni Állami Levéltárban őrzik az 1568-as Tordai Országgyűlés eredeti dokumentumait. Ezen az országgyűlésen foglalták törvénybe Európában elsőként a vallásszabadságot. Ugyanakkor a Brukenthal Múzeumban őrzik az Erdélyi Országgyűlés néhány fontos dokumentumát. Ezeket itt nyomtatták 1791-ben, 1792-ben, majd 1834-ben és 1837-ben.
A 19. század első felében megindult a szebeni magyarok társadalmi és művelődési szervezkedése. 1837-ben Olvasóegylet, majd 1877-ben Dal és Műkedvelő Egyesület alakult. A nagyszebeni Dalkörnek 30 tagja és 90 pártoló tagja volt 1877-ben. A kórus néhány év múlva már 60 tagot és 184 pártolót számlált, és 290 darabból álló gazdag hangjegytárral rendelkezett. 1896-ban millenniumi ünnepségek nagyszebeni rendezvényein a Vármegyeház Dísztermében nagy sikerrel szerepelt.
A helyi Filharmónia 1949-ben alakult meg, azóta 31 magyar zenész volt a tagja. 1956 óta 14 magyar zenetanár dolgozott Nagyszebennek, ennek ellenére a 15. számú általános iskolában mégis román zenetanárok tanítottak a magyar osztályokban. A katolikus és a református egyháznak vegyes kórusa van, karvezetőjük Bajka Ödön kántor és Fekete Ibolya tanárnő.
A huszadik századi jelesek közül is hadd emeljünk ki néhányat. A szebeni származású Vámszer Géza (1896–1976) tanulmányozta Oltszakadát község kis magyar közösségének történetét, nyelvjárását, népszokásait stb. 1940-ben Szakadát, egy Szeben megyei magyar szórvány című kitűnő monográfiát adott ki Kolozsváron. Ezt a könyvet 2007-ben egy magyar-román szülőktől származó tanárnővel, Coman Franciskával lefordítottuk román nyelvre, Serfőző Levente pedig több száz példányban kiadta.
Méliusz József 1943-ban dél-erdélyi utazása során meglátogatta Nagyszebent. Élményeit a Sors és jelkép című könyvében írta meg.
Több magyar színész és képzőművész élete kapcsolódik városunkhoz. Például itt tartózkodott gyermekkorában Lám Béla, Boncza Berta első jegyese, magyar író (1892–1973). A Lám család lakása a Nagypiacon volt. Egyik visszaemlékezésében Lám Béla leírja, hogy miképp került elő egy híres freskó a lakásuk falán meszelés alkalmával.
Itt született Bács Ferenc színművész 1936-ban. Jelenleg Magyarországon él. Meghívottja volt a 2010. évi Ars Hungaricának, nagy szeretettel fogadta a közönség a Márai Sándorról szóló Emigráns című film főszereplőjét.
Városunkban élt és alkotott Bodor Mária Rozália (1933–2004). Édesapja Szeben első rádióműszerésze volt, osztálytársa és barátja Borsos Miklósnak. Elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, majd a nagyszebeni Állami Színház jelmez- és díszlettervezője volt. A legértékesebb művészi alkotásait a Brukenthal Múzeum őrzi.
Nagyszebenben született Péterffy Lajos színművész. A Színművészeti Főiskola elvégzése után több színháznál dolgozott. Művészi pályájának főbb színhelyei Sepsiszentgyörgy, Brassó, Temesvár, Kolozsvár, majd Nagyvárad. Több mint száz szerepet alakított, sok értékes kitüntetést kapott.
Incze Ferenc (1910–1988) Gyergyószentmiklóson született, és szüleivel gyermekkorában Szebenbe került, itt végezte elemi és középiskolai tanulmányait. Itt élt és alkotott 1939-ig, amikor Kolozsvárra költözött. Nem fogadta el a szocialista-realista művészeti követelményeket, mert az expresszionista és szürrealista stílus híve volt. Festményeit itthon nem értékelték, de Párizsban igen. Elnyerte a Párizsi Szalon ezüstérmét, és a Francia Művészek Társasága örökös tagjává választotta.
Gyenge Imre (1939–1986) szobrász Középajtán született, majd tanulmányai elvégzése után Szebenben a Népművészeti iskolában tanított. Ő szervezte meg a szelistyei szobrásztábort. Tragikus halála miatt életműve nem teljesedhetett ki.
Kasza Imre (1952, Lövéte) festő, tanulmányai elvégzése után városunkban muzeológusként dolgozott, majd kivándorolt Svédországba. 2007-ben megkapta Budapesten a magyar művészet lovagja kitüntetést.
Csutak Levente (1940, Kovászna) grafikus és szerkesztő, nálunk volt rajztanár, majd 1969-ben a Brassói Lapok grafikai szerkesztője lett.
Orth István grafikus (1945, Nagyszékely) tanulmányai elvégzése után a Brukenthal Múzeum főrestaurátora volt 1976-tól 2000-ig. A Lucian Blaga Egyetem Képzőművészeti Fakultásának tanára. Gazdag munkásságát sok kitüntetéssel jutalmazták. Józsa István írt monográfiát művészetéről.
Petőfi és Bem emlékezete
Városunk egyik, talán legfontosabb eseménye az volt, amikor Petőfi Sándor és a legendás hírű Bem tábornok a szabadságharc idején itt járt. Petőfi 1849. április elsején érkezett Nagyszebenbe. Szállása az egykori Wiesengasse utca 23. számú házában volt. Ezt az utcát az osztrák–magyar kiegyezés (1867) után Petőfi utcának nevezték el, majd a kommunizmus idején Tipografilor (Nyomdászok – szerk. megj.) utca nevet kapta. Az említett épületre 1911. április elsején nagyszabású ünnepség keretében Petőfi bronzdomborműt helyeztek el, a budapesti Istók János szobrász alkotását. Az eseményen jelen volt Jászai Mari budapesti színésznő és dr. Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, a Petőfi Társaság elnöke.
Szilágyi Gyula, a Magyar Királyi Főgimnázium tanára, a helyi Petőfi Emlékbizottság elnöke ünnepi beszédében egyebek mellett ezt mondta: „Megjelentél hát itt újra közöttünk nemzeti költészetünk halhatatlan alakja, csaták viharában eltűnt szabadsághősünk. Amikor előszőr jöttél, akkor nem hívott és nem várt senki, most pedig több ezren ünnepelnek Téged.” Az ünnepségen egy német értelmiségi elmondta, hogy Goethe-től származik a világirodalom fogalma, Petőfi Sándortól a világszabadság eszméje.
A Petőfi-dombormű az első világháború viharában eltűnt, majd 1948-ban a szebeni városi tanács két magyar tanár javaslatára magyar és román nyelvű emléktáblát helyezett el az épület homlokzatán. 2007-ben a városi tanács a Szent Ferenc rendi iskola mögötti parkot Petőfiről nevezte el. Ebben a parkban állítottak Petőfi emlékművet a szebeni magyarok ugyanabban az évben. A Petőfi parkban szerették volna felépíteni a Kós Károly stílusában tervezett Magyar Pavilont, de ezt a tervet a polgármester nem hagyta jóvá.
Lengyel Balázs A szebeni fiúk című ifjúsági történelmi regénye 1952-ben jelent meg először Budapesten. Később a színpadi változatát a magyar fővárosban mutatták be. A regény fiktív cselekményének legfőbb színhelye Nagyszeben. Az 1848-as szabadságharc idején zajló események szereplői között találjuk Petőfi Sándort és Bem apót, valamint sok szebeni gyermeket és felnőttet.
A szebeni magyarok 2013-ban dr. Tarjányi József híres Petőfi-kutató látogatásakor értesültek az Erdélyi Körképről, amelyet a szabadságharc elfojtása után Jan Styka lengyel, Vágó Pál és Spányi Béla festett. Eredeti mérete 120x15 méter volt. Az alkotás Nagyszeben 1849. március 11-i bevételét ábrázolja Petőfi, Bem és mások portréival, háttérben az ostrom alatt lévő város képével. A lengyel tulajdonban lévő képet sem a magyar állam, sem Budapest nem vásárolta meg, így 1907-ben Lengyelországba szállították. Előbb Varsóban állították ki, majd Lembergbe vitték. Később az alkotást tulajdonosai feldarabolták, és eladták. 1977-ben a Tarnówi Múzeum megvásárolta egyik, magyar huszárt ábrázoló részletét. Később több részlet megtalálása után rekonstruálták a teljes művet lengyel szakemberek. Az így visszaállított Körkép kicsinyített reprodukcióját több magyarországi városban, majd Sepsiszentgyörgyön is kiállították.
Szeben régi magyar iskoláiról
1864 novemberében Szent Ferenc-rendi nővérek érkeztek Németországból Nagyszebenbe. Ők alapították meg a Ferenc-rendi tanodának a Hegy utcában 1873 és 1890 között felépített iskoláját. Bilinszky Lajos, az intézet legjelesebb igazgatója írta: „A XIX. század utolsó évtizedében valóságos iskolaműhellyé alakították a nővérek a nagyszebeni tanintézetet. Hat tagozatos iskolahálózatot alakítanak ki: öt tanerős népiskola, felső leányiskola, népfőiskola, óvoda, majd 1896-tól bentlakásos tanítónőképző, később felső kereskedelmi leányiskola 1921-től.” Az épület bejáratánál Bilinszky Lajos emléktáblát helyeztek el az 1989. decemberi rendszerváltás után Kalmár Zoltán kezdeményezésére. Ez az intézmény volt az elődje a szebeni magyar középiskolának, amely 1956-tól napjainkig közel 1350 magyar diáknak adott érettségi diplomát. Volt esti tagozata is, 1989-ben az 1–12. osztályokban a magyar tanulók létszáma közel negyven fő volt. Jelenleg nagyon kevés magyar tanulója van.
Az osztrák–magyar kiegyezés után (1867) több híres intézmény alakult meg Szebenben. Ilyen volt az 1877-ben létrehozott Magyar Királyi Jogakadémia, a Magyar Királyi Főgimnázium (a mai Gheorghe Lazăr Kollégium), amelynek elődje a latin, majd a német tannyelvű gimnázium volt. Említést érdemel az iskola múzeuma, amelyet 1918 után hoztak létre a román iskola igazgatói.
A szebeni magyar sajtó kezdeteiről
A legrégibb erdélyi és szebeni magyar közéleti újság Hochmeister nyomdájában jelent meg Erdélyi Magyar Hírvivő címmel. Mivel a felvilágosodás eszméit terjesztette, a hatóságok 64 szám megjelenése után betiltották, s azután Kolozsváron szerkesztették és nyomtatták. A 19. század második felében és a 20. század elején több magyar újság jelent meg Nagyszebenben. Ilyen volt 1864-ben a rövid életű Erdélyi Hírlap. A Szeben és Fogaras Vármegye című hetilap 1902 és 1903-ban került ki a nyomdából minden vasárnap, a Nagyszeben és Vidéke című kiadvány hetente kétszer jelent meg 1903-tól 1904-ig. A szebeni sajtó leghíresebb szervezője dr. Szőcs Géza tanár-költő volt.
Ez a napilap híven tükrözi Szeben magyarságának közéletét. Sok érdekes írást olvashatunk az iskolákról, a Szebeni Magyar Polgári Körről, amelynek a székháza a Nagypiacon lévő jelenlegi Magyar Ház volt. (Az 1948-as államosításkor elkobzott épületet Kalmár Zoltán, Szombatfalvi Török Ferenc, Șerbănescu Olga, Kovács István ügyvéd és mások kitartó munkájával szerezte vissza a szebeni magyarság.)
1903-tól 1918-ig jelent meg a sok érdekes adatot tartalmazó Szeben Vármegye Hivatalos Lapja. A Katolikus Egyházi tudósítót néhány évig Nyírő József segédlelkész szerkesztette.
1913-ban Színház című illusztrált színházi hetilap jelent meg, majd 1925 májusában és júniusában hetente Színházi Élet című lapot adtak ki, pedig csak műkedvelő színjátszók adtak elő színdarabokat. A kolozsvári színházi társulat vendégszereplésekor szerkesztették ezeket az újságokat.
A két világháború között a megszűnt magyar lapokat akarták helyettesíteni az Új világ című független demokratikus napilappal, amelynek 1919. április elsején jelent meg az első száma. Június 21-én azonban valószínűleg pénzügyi okok miatt az újság megszűnt. A két világháború közötti korszakban több román, magyar és németnyelvű folyóirat jelent meg. Ilyenek például, A Háztulajdonos és a Hermes címűek.
Az Astra Könyvtárában és a Brukenthal Múzeum könyvtárában 82 magyar kiadványt tanulmányoztam. Több iskolai évkönyv is megtalálható az említett könyvtárakban. Például a Jogakadémia Évkönyve és a Ferencrendi Iskola több évkönyve. A legtöbb kiadványt még nem tanulmányozták, az 1960-as években sok felvágatlan újságot találtam.
Kós Károly és Nagyszeben
A 19. század második felének egyik fontos eseménye volt, amikor 1887-ben Kós Károly édesapját áthelyezték Temesvárról Nagyszebenbe főtávírdásznak. Ez a város nem volt idegen számára, mert néhány évig a Jogakadémia hallgatója volt. A család a felsővárosi Reispargasse (Rizskása, jelenleg Avram Iancu) utca 19. szám alatt a régi várfalba épített emeleten lakott 1893-ig, amikor az édesapát Kolozsvárra helyezték át. Szebeni egyik szobájuk hatszögletű toronyszoba volt, öles falakkal, kis helyiségeknek is beillő ablakmélyedésekkel. Ebből is ihletődött Kós Károly, amikor a sztánai Varjúvárat megtervezte és felépítette.
„Kós Károly tudata – írja kitűnő, Kós Károly a szépíró című monográfiájában Varró János – Szeben ódon falai között kezd nyiladozni, szeme talán itt szokta meg, lelke itt itta be a középkori építészet nemes vonalait, melyek később oly fontos szerepet játszanak sajátos építőstílusának kialakulásában… Mennyi élmény egy kisgyerek számára: megfeketedett öreg várfalak és modern paloták, előkelő patriciusok és a vásárokra beözönlő bundás parasztok, szorgalmas iparosok és fontoskodó hivatalnokok, románok, szászok, magyarok. Micsoda tarka kaleidoszkópja a régi városi életnek, amelyet a gyermek lelke egész életreszóló élményként raktároz el.” Ugyanakkor Szeben jelentette a gondtalan gyermekkor végét, s az elemi iskolát is, amelyben három Kós Károly elemit végzett, mielőtt Kolozsvárra költöztek.
A leghosszabb életű publicisztikai kiadvány a Nagyszebeni Újság volt, amely előbb hetente kétszer, majd kisebb szünetekkel napilapként jelent meg 1903-tól 1918-ig. 1918 márciusától Nagyszebeni Reggeli Újság címmel adták ki. 1908 februárjában egyik cikkében olvashatjuk: „A nagyszebeni magyarságnál apatikusabb, részvétlenebb, közönyösebb társadalom talán nem is létezik. Amikor arról van szó, hogy viszálykodjunk, akkor nem alszik ez a közösség.” 1917 áprilisában ezt írja az egyik szerző: „Kis germán tenger ez a Nagyszeben, amelyben a magyarság fulladozik anélkül, hogy öntudatos volna, évszázadok óta alszik ez a közösség, amely természetesnek tartja a szellemi és az anyagi gyámoltalanságot.”
Kós szépirodalmi művei közül a szebeni élmények a legrészletesebben A Gálok című elbeszélésben tűnnek fel, különösen a Szeben című fejezetben. Idézem: „Van egy képem, egyszerű, színes litográfia… A képen egy utca, csendes német városka utcája, kétoldalt magas, kiugró fedelű vagy kettős tetejű házak, vagy hegyes oromfalú házak, hol a ház fedelében szobák vannak, és emberek élnek… Eszembe jut erről a képről, kivált, ha néha csendes, meleg délutánon pillantok rá, eszembe jut egy város különös, bohókás házakkal, kövezett, szűk utcákkal, a házfedelek fölé boruló kék égboltozattal, melyen fehér, bodros fellegek úsznak lustán, és eszembe jut a csend, a nagy, végtelen csend, mely annál nagyobb, hogy egy kis zaj, egy-egy hang nagy ritkán megzavarja. És eszembe jutnak az emberek is, akik ott valaha éltek réges-régen.
Valamikor jól ismertem Nagyszebent. A régit, aki volt. És mindig csak így emlékszem reá: vasárnapi, lusta nyári csendben. Az Alsóváros utcái, mindenik más és más szagú, az egyik cserszagú, a másik gyantaszagú, émelygős faggyúszagú a harmadik, és van, amelyik kátrányszagú… Felnőtt ember sehol, csak néhány mezítlábas szőke gyerek kergetőzik az utcán. A kőgrádics, aki a Felsővárosba viszen fel, erősen kitaposva közepén, ki tudja, hány nemzedék járta és koptatta már azokat. A piacon a szász templom, fekete fala repedezett, és a tornya: mint az égboltozatba fúródó láncsa. És keresem a lábam alatt a kövek közül kibújó füvet. A nap pedig lángolóan süt.
Aztán ott a ház: Reispergasse nr. 9. Ebéd utáni álmos, lomha meleg, és néptelen a város, mint minden öreg város ilyenkor, a havasok felől lebben néha egy kis szellőcske. A nagy, ódon udvarokból, a vén házakból néhol kicseng az utcára a gyermekkacagás. Öreg, emeletes ház, belső udvari része már várfal… Most lakás a bástya, és a fal hosszában ház épült hozzá. Az ablakból messze vidékre lát a szem a város fölött, el majdnem Vízaknáig.”
Valószínűleg Kós Károly felnőtt korában többször meglátogatta gyermekkorának kedves színhelyét, Nagyszebent és annak környékét. Ezt bizonyítja egyik útleírása, amely A Szebeni havasok között címmel jelent meg. A szerző leírja a Szebeni havasok gyönyörű tájait, s megörökített egy román regét, a szép Frumoasza meg a két csobán tragikus kimenetelű szerelmének történetét.
A szebeni magyarok hűségesen ápolják Kós Károly emlékét. 2007-ben a Híd Szebeni Magyarok Egyesülete és az Erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesület Serfőző Levente és Guttmann Szabolcs közreműködésével emléktáblát helyezett el a Rizskása utcai épület főbejáratánál. Az ünnepségen jelen volt Makovecz Imre is. Nagyon sok kiállítást rendeztek Kós Károly műveiből, több előadásban méltatták építészeti és szépírói tevékenységét.
Tervezik a Magyar Házban a Kós Terem megnyitását, ebben az ausztráliai Anthony Gall által adományozott Kós-dokumentumokat mutatná be az állandó kiállítás. A Kós Terem elkészítésében fontos szerepet vállalt Guttmann Szabolcs, Szombatfalvi Török Ferenc, Szabó János és Szabó Piroska.
Nagyszeben híres szülötte: Borsos Miklós
Városunkban született a magyar szobrászat és grafika nemzetközi hírű alakja, Borsos Miklós (1906–1990). Gyergyócsomafalváról származó édesapja órás és aranyműves mesterséget sajátított el, aztán Szebenbe költözött családjával, és lakást bérelt a Kutyahát (ma Centumvirilor) utcában.
Nagyszebeni élményeit a Visszanéztem félutamból című önéletrajzi regényében rögzítette. Innen ismerhetjük meg a 20. század eleji Nagyszebent, annak német, magyar és román lakosait, a múzeumokat, a színházi előadásokat, az első világháború kitörését és a Borsos család menekülését 1916-ban Győr városába. A szerző leírja iskolai élményeit, a rajz, a festészet, a szobrászat és a klasszikus zene iránti érdeklődését, az első művészi sikereket, amikor agyagból már az óvodában baglyot, ökröt, szarvast, tigrist mintázott a kézimunka órákon. Az igazgatónak annyira megtetszettek ezek az agyag állatocskák, hogy utasítást adott a megőrzésükre az iskolai szertárban. A fiú gyakran látott utcai festőket, s képes volt hosszasan nézni, hogyan festik a város utcáit, épületeit, bástyáit, templomait és embereit. Nagyon szeretett színházba járni. „Mindig eszembe jut, ha szétnyílik a függöny, a szebeni színház szaga: a hölgyek színházi parfümjének illata, amely betöltötte a nézőteret Álomvilág: vágyak, érzelmek táncai, játékai, szavai. Ámuló illatosított nézők és a valóság” – írja.
Szeben zenei életének fontos eseménye volt Liszt Ferenc és Bartók Béla vendégszereplése. Borsos Miklós nagy lelkesedéssel írta le Bartók Béla szebeni koncertjét. „Az 1922-es tél végén a Musikverein Hermani (Zeneművészetű Társulat) kirakatában (a mai Filarmonicii utca – J. B.) megpillantottam egy fényképet: Bartók Béla. Álltam, néztem az arcot. Ilyen művészfejet még nem láttam, pedig sok világjáró művész járt Nagyszebenben. (…) Bartóknak akkor fiatalember arca volt, de erősen őszülő haj, szép, fekete csokornyakkendő, a szeme pedig olyan volt, hogy nem tudtam betelni vele. Csodálattal, tisztelettel néztem… Azt éreztem lényéből, hogy a művész, a művészet valami rendkívüli és nagyon komoly dolog, s kételyek támadtak bennem, hogy én ilyen nagy dolgokra képes lehetek-e valaha is?” – írja. Megtudta, hogy Pesten Bartókot botrányosan fogadták, Szebenben viszont a többnyire szász közönség ünnepelte.
1922 év telének végén a Borsos család megkapta a kitelepedési engedélyt, s ekkor végérvényesen Györbe költözött. Borsos Miklós legtöbb műve a győri Múzeumban és Képtárban található.
Az 1970-es években Borsos Miklós több alkalommal visszajött Nagyszebenbe, s egy televíziós riporterrel Szülőföldjeim címmel egy gyönyörű filmet készítettek a városról. Ezt a filmet többször megnéztük a Híd Egyesület székházában.
A Híd Egyesület Serfőző Levente vezetésével nagyon sokat tett Borsos Miklós emlékének ápolásáért. 2007-ben a Kutyahát utcai ház bejáratánál emléktáblát helyeztünk el. Jelen volt Gyergyócsomafalva küldöttsége, a Budapesti Borsos Miklós Egyesület képviselője, a Győri Múzeum képviselője és Budapest I. kerületének polgármestere. 2006-tól napjainkig több alkalommal megemlékeztünk Borsos Miklósról, sok művét láthatta kiállítva a szebeni magyarság. Többször voltunk Gyergyócsomafalván is a Borsos Miklós Emlékház előadásain és kiállításain. A nagyszebeni városi köztemető római katolikus részében nyugszik a szobrász édesanyja és egyik leánytestvére. A sír felújítását 2012-ben a Híd Egyesület közösön végezte el a budapesti és a csomafalvi egyesületekkel. Ezen a síron ma is látható az a tölgyfakereszt, amelybe a 14 éves fiú bevéste az édesanyja és a leánytestvére nevét. A felújított síremléket Kozma Imre atya, a magyarországi Máltai Szeretetszolgálat elnöke szentelte fel.
Változó időkben
Az első világháború után sok változás történt városunkban is. A Főgimnázium román kollégium lett, a legtöbb utcanevet megváltoztatták és korlátozták a magyar nyelvű oktatást. A magyar lakosság száma nagymértékben csökkent. Főképp az értelmiségiek és a kisiparosok vándoroltak ki Magyarországra, mások pedig Székelyföldre.
A Szent Ferenc-rendi iskolában tovább folytatódott a tanítás, sőt új tagozat is alakult Felső Kereskedelmi Iskola néven. A Magyar Polgári Kör tovább folytatta tevékenységét. A református egyházközség magyar elemi iskolát épített a Sörház utcában egy olyan telken, amelyet ingyen kapott a polgármesteri hivataltól. Ezt az épületet az egyháznak sikerült visszaszereznie Varró Sándor lelkész és a presbitérium kitartó munkája révén.
A második világháború után a szebeni magyar kultúra fejlődése súlyos akadályokba ütközött. A Ferenc-rendi iskolát, a református iskolát és a kereskedelmi iskolát államosították. 1956-ban magyar középiskolát létesítettek nappali és esti tagozattal, majd 1959-ben egyesítették egy román líceummal. A rendszerváltásig ez az iskola megfelelő tanuló- és tanár létszámmal működött, nagyon jó eredményeket ért el, s fontos tényezője lett a szebeni magyar kultúrának, hiszen például, irodalmi körben, tánc- és színjátszó csoportokban, népi egyetemi előadásokon vállaltak szerepet.
1970 novemberében a Román Televízió megbízásából Tóth László operatőr, Erzse Jenő és Józsa Benjámin egy rövid riportfilmet készített Oltszakadátról. A Román Televízió magyar adásában kétszer mutatták be ezt a filmriportot.
A rendszerváltás után fellendült a szebeni magyar kultúra is. A Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a Híd Szebeni Magyarok Egyesülete Kalmár Zoltán, illetve Serfőző Levente és munkatársai sokat dolgoztak a kultúra fellendítéséért.
Kalmár Zoltán hosszú ideig főszerkesztője volt a Nagyszeben és Vidéke című újságnak. Ezenkívül kulturális műsorokat szervezett, kiadott négy könyvet és tudósítója volt a kolozsvári, valamint a bukaresti rádió magyar adásának. Kalmár Krauss Lili színjátszó csoportot szervezett. Fazekas Erzsébet a néptánccsoport vezetője volt, és kiváló eredményeket ért el a népi hagyományok őrzésében.
Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a Filmfesztiválok stb.
(A szerző idei Ars Hungarica-fesztiválon, november 7-én elhangzott előadásának szerkesztett változata)
