Szülőfalum, Lábnyik, melynek magyar oktatásáról és annak fontosságáról részben személyes tapasztalataim alapján az alábbiakban beszámolok, Bákó várostól kelet-délkelet irányban harminc kilométerre fekszik. Az egyik legjelentősebb moldvai csángó településnek számít, amelyet a madéfalvi veszedelem (1764) menekültjei alapítottak és telepítettek be. A második világháború idején a falu több száz lakosa a magyarországi Egyházaskozár és Bekényes településekre költözött. Emléküket a faluban ma emléktábla jelzi.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. A moldvai falvakban végzett rendszeres nyelvészeti kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a csángó közösségek archaikus, középkori elemekben gazdag magyar nyelvjárásokat őriztek meg napjainkig.
Hogyan lehetséges ez?
Magyar nyelvű oktatás csak az 1950-es években volt, falvanként változó ideig és formában. Ez a legfeljebb hat–nyolc évig meglévő magyar oktatás az elemi osztályokra korlátozódott, Bákóban pedig magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. Ezt az időszakot követően a kommunista diktatúra végéig szó sem lehetett magyar oktatásról. A Csángó Oktatási programot 2000-ben Hegyeli Attila alapította, majd hamarosan több településre kiterjesztették, eleinte a Romániai Pedagógusok Szövetsége keretében dolgoztak, majd fokozatosan került át program a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) kötelékébe.
Szülőfalumban emberekkel beszélgetve arra próbáltam rájönni, hogyan maradhatott fenn a magyar nyelv használata ebben az időszakban, ha a faluban az 1950-es évek két tanévétől eltekintve sohasem volt magyar nyelvű oktatás.
A szüleim azt mesélték, hogy ők gyermekként is, az 1980-as években tudtak már magyarul, mert az ő szüleik csak magyarul beszélgettek otthon. A szüleink tehát a nagyszüleinktől, otthon tanultak magyarul, hiszen a faluban csak román iskola volt, ahol román nyelven tanultak. Akkoriban a falusiak, amikor templomba mentek, „Dicsértessék”-kel köszöntek, de románul imádkoztak, ahogy most is. Ez a köszönésforma – amit én már csak idősektől hallottam – annak az időszaknak a nyomát viseli, amikor a templomban még csak magyarul imádkoztak. A falubeliek arról számoltak be, hogy a magyar nyelv a 20. század második felében fokozatosan kiszorult a moldvai csángó falvak templomaiból: előbb csak az anyanyelvű igehirdetés maradt el, majd a román identitást szorgalmazó papok a kötött formájú magyar nyelvű szövegeket, imákat és énekeket is rendre kitiltották az Isten házából.
Az anyanyelvű vallásos szövegek azonban ideiglenesen tovább éltek az idősebbek által a magánszférában megszervezett családi események (pl. halottvirrasztók) idején. A fiatalabb nemzedékek tagjai viszont szocializálódásuk során már csak román nyelven sajátították el a római katolikus imákat és egyházi énekeket, ők tehát csak románul értik a templomban celebrált misét.
Napjainkban a moldvai csángó közösségekben, így Lábnyikon is, nem lehet egységes nyelvi képletről beszélni. Vannak még falvak, ahol a legkisebb gyermekeket is megtanítják őseik anyanyelvére, máshol viszont nem. Lábnyikon is vannak olyan családok, ahol a magyar nyelv a mindennapi kommunikáció természetes és szerves része, ahogy olyan családok is vannak, ahol a szülők tudatosan arra törekednek, hogy gyermekeiket románnak neveljék, hogy később ne érje őket semmiféle hátrányos megkülönböztetés az iskolában, a munkahelyen vagy a társasági életben.
A magyar nyelv moldvai fennmaradása szempontjából rendkívül fontos tehát annak oktatása. A 2002–2003-as tanévtől, a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program keretében az érvényben lévő oktatási rendelkezések szerint román tannyelvű iskolában is tanítható az „anyanyelv” nevű tantárgy, amely óraszáma heti három vagy négy órában van meghatározva és ún. főtantárgyként kerül a tanintézmények órarendjébe és helyi tantervébe. Mindez azonban csak azokra a gyermekekre vonatkozik, akiknek a szülei az előző tanév folyamán írásban kérték a magyar nyelv anyanyelvként való tanításának bevezetését az iskolába. A hivatalos iskolai kereteken kívül plusz magyarórákat és foglalkozásokat tartanak minden olyan moldvai csángó faluban, ahol vannak iskolai magyarórák. Olyan többletet próbálnak ezzel nyújtani a diákoknak, amely által legalább részben pótolhatóak a román tannyelvű oktatásból fakadó nyelvi hiányosságok.
Az oktatási program nagy előnye, hogy rajta keresztül majdnem minden településen sikerült megszervezni a moldvai csángók hagyományos táncainak, énekeinek, muzsikájának az oktatását. Diákként magam is megtapasztaltam, hogy ahogy a nyelv esetében tanáraink fokozott figyelmet fordítanak az illető falu nyelvjárásának továbbadására, így a tánc- és énekoktatásban is ügyelnek arra, hogy ne más vidékek hasonló értékeit tanítsák, hanem elsősorban az adott település hagyományos folklórkincsét, szellemi kultúráját.
Lábnyikon a 2002–2003-as tanévben még hivatalos iskolai kereten kívül, délutáni oktatás formájában zajlott a magyar nyelvű oktatás, a következő tanévtől kezdődően viszont már az állami iskola keretén belül is elkezdődött. Akkoriban még nem volt Magyar Ház, az oktatók, Száva Csanád és Schmidt Dániel egy régi házban tartották az órákat. 2005-től 2007-ig újabb épületbe költöztek a délutáni magyarórák, új tanár, Orbán Attila vezetésével. Ekkor már egyre több gyermek csatlakozott a csoporthoz. Az ő óráira már én is emlékszem, olyan tízéves lehettem akkoriban, és azt hiszem, mindenkinek tetszettek, mert nagyon figyelmes és vicces oktató volt. Olyan foglalkozásokat tartott, amelyeken soha senki nem unatkozott. Például játék keretében ismertetett meg bennünket új magyar szavakkal, amelyeket így sokkal könnyebben megtanultuk. Mindig új ötletekkel próbálta könnyebb és érthetőbb formában megtanítani a magyar nyelvet, nála nem voltak unalmas órák. Sokat sétáltunk a faluban, beszélgettünk, mesélt, és séta közben különféle tárgyak és növények nevét tanultuk meg. Akármilyen kicsi volt az a terem, mi örömmel mentünk órára. Kedves emlékem, hogy nyáron minden óra után kaptunk fagyit, és miközben eszegettük, jól elbeszélgettünk.
A mi falunk, Lábnyik volt az első helyszín Moldovában, ahol Magyar Házat építettek azzal a céllal, hogy az nemcsak iskolaként, de közösségi házként is működjön. Mielőtt azonban felépült volna, egy régi falusi házban tartották a magyarórákat. 2007-ben indult az oktatás a Magyar Háznál, ekkor Orbán Attila és Sütő Zsuzsa vezették.
A Magyar Ház avatása akkori magyartanárunk, Orbán Attila szerint több szempontból is fontos esemény volt. Ez volt az első olyan Magyar Ház, amit az MCSMSZ az alapoktól, vagyis saját tervek szerint építtetett fel. Legalább ilyen fontos szempont volt az is, hogy itt modern körülményeket tudtak biztosítani a tanuló gyermekeknek, és az iskolában tanító román tanár kollégák szemében is megnőtt a presztízsük. A közösség szemében a Magyar Ház jelentőségét hangsúlyozta, hogy a házszentelésre hivatalosak voltak a magyarországi támogatók, keresztszülők és természetesen a falu lakosai is. A plébánost és a polgármestert is meghívták, ők sajnos nem jelentek meg, viszont a pap bácsi kölcsönadta a templom kegytárgyait a szentelési misére.
Sütő Zsuzsa helyét aztán egy másik magyartanár, Durucz István vette át Lábnyikon, majd 2008-ban ismét új tanárnőnk lett Bende Edit személyében.
Rá én is és a kicsi húgom, Felicia (16) is jól emlékszünk. Csak futtában hallotta meg a nevét, amikor e cikk írásához készült hanganyagon dolgoztam, de büszkén kérdezte: ez nem az a tanárnő, nem az, aki itthon nálunk is volt? Én pedig mosolyogva feleltem: igen, igen, ő az!
Orbán Attila és Bende Edit tanárok sokáig, egészen 2009-ig maradtak a mi falunkban. Mindenkihez hazamentek, minden emberrel beszélgettek, nagyon érdekelte őket minden történet a falu múltjából. Mai napig mindenki szeretettel emlékezik vissza erre a két tanárra. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy őket például úgy tanították magyarul beszélni, hogy a gyermekek által kedvelt „akasztófa játékot” játszották velük, majd az így megtanult új magyar szavakkal bővítették a beszélgetést. Ilyen játékokra magam is emlékszem, ezenkívül különféle versenyeket, táborozásokat is szerveztek nekünk.
Az évek múlásával Lábnyikon gyakran változtak a tanárok, én a következőkre emlékszem: Zsombori Zoltán, Juhászné Kicsi Eszter a férjével, Juhász Péterrel, majd Laczkó-Dávid Tímea, Dénes Katalin és Sipos László Norbert, György Ildikó, és végül a jelenlegi tanárok, Lőrincz Kinga és Ákos.
Jelenleg a hivatalos iskolai kereten és a Magyar Házban tartott foglalkozásokon kívül a diákoknak újabb lehetősége is akad magyarul tanulni: nyaranta számos anyanyelvi és közösségi táborban vehetnek részt úgy Magyarországon, mint Erdély magyarlakta területein. Sőt újabban Moldvában is szerveznek ilyen táborokat, például a mi falunkban, Lábnyikban is. A táborozók pedig nemcsak Moldvából jönnek, hanem Magyarországról, sőt más európai országokból is, mint például Szerbia (Délvidék), Ukrajna (Kárpátalja) és Hollandia.
Mindig igyekeztem aktívan és lelkesen részt venni minden programon, így saját tapasztalatból állítom, milyen nagy élmény ez egy csángó fiatalnak. Emlékszem például az ifjúsági táborra, amely, ahogy a neve is elárulja, fiataloknak volt megszervezve, a tábor fő célja az volt, hogy elősegítse a csángó fiatalok közös gondolkodását, kultúránk és valós történelmünk megismerését. Itt a különböző témákban tartott előadások során kérdezhettünk, elmondhattuk a véleményünket, és a válaszokkal nemcsak a tudásunkat, hanem a szókincsünket is bővíthettük. Persze a rendezvény fő témája a csángó történelem megismertetése, a moldvai magyar nyelvjárás megmaradásának fontossága volt, de emellett kifejezetten nekünk, fiataloknak fontos témákról is beszéltünk. Ezt a tábort tehát nemcsak a közös szórakozás céljából szervezik, hanem azért is, hogy több tudással jöjjünk el onnan, és tisztázódjanak bennünk olyan kérdések, amelyekre korábban esetleg nem találtuk a választ.
Lábnyik előnye más csángó falvakkal szemben az, hogy itt, pont a Magyar Ház mellett egy tájház is található, ahol a látogató beléphet a múltba és megnézheti a helyi moldvai csángó népviseletet, különféle régi berendezési tárgyakat, eszközöket, faragott szekrényeket, ágyakat, asztalokat, szőtteseket, feszületet és szentképet stb.
Térjünk vissza a magyar nyelvű oktatásra, és arra a kérdésre, amivel magam is szembesültem 14 évesen. Moldvában nincsen egyetlen magyar tannyelvű középiskola sem, így ezen a nyelven sem a líceumi, sem a szakoktatás nem elérhető számunkra. Elsődleges fontosságú lett tehát biztosítani azoknak a 14. életévüket betöltött, nyolcadik osztályt elvégzett diákoknak a továbbtanulási lehetőséget, akik magyar nyelven akarják folytatni a tanulmányaikat.
Ennek érdekében minden évben kiválasztják azokat a diákokat, akik magyarul szeretnének továbbtanulni, és akik döntését a családjuk is elfogadja. Ők a Csángó Oktatási Program égisze alatt Csíkszeredában és Udvarhelyen tanulnak tovább. Én Csíkszeredában végeztem a felső tagozatot, itt törekedtek a Moldovából érkező csángó diákok felzárkóztatására is. A MCSMSZ keretében foglalkoztatnak nevelőket, akik mindig ott vannak, és minden évben próbálnak segíteni a tizenkettedikes diákoknak az érettségi tantárgyak elsajátításában, erre olyan szaktanárokat keresnek, akik vállalnak plusz órákat. Bár a csángó diákok többnyire különböző iskolákban tanulnak, mégis egy közös kollégiumban lakhatnak.
Noha nem volt könnyű otthonról elszakadni, amikor én Csíkba mentem iskolába, olyan boldog voltam, hogy bejutottam abba az iskolába, ahova készültem, a Nagy István Művészeti Líceumba, hogy nem is érdekelt más. Hogy miért választottam a művészeti oktatást? Kisgyermek koromban nagyon szerettem énekelni, és ahogy nőni kezdtem, rájöttem, hogy nemcsak szeretem, adottságom is van hozzá. Minden énekversenyre elmentem a falunkban élő magyartanárainkkal, hatalmas öröm volt, amikor egy idő után első helyezett lettem. Bíztam tehát magamban, és azok véleményében, akik biztattak, és a művészeti oktatást választottam, ahol lehetőségem adódik fejleszteni és megmutatni ezt az adottságomat.
Nem mondhatom, hogy nagyon könnyű volt otthontól távol iskolába járni, de azt sem, hogy nehéz. Négy évet éltem ott, ezalatt három különböző bentlakásban laktunk. Ez nem tetszett senkinek, ahogy megszoktunk egy helyet, már kellett is költöznünk a másikba. Az utolsó évben már volt külön házunk, a csángó gyermekek most is ott laknak, onnan járnak magyarul továbbtanulni. Ott fejlődtem én is odáig, hogy most Kolozsváron, az egyetemen magyar újságírás szakon tanulok. Nem én vagyok az egyetlen, aki egyetemen is magyarul tanul tovább, számomra a mi példánk azt bizonyítja, hogy támogatással és szorgalommal sok mindent el lehet érni.
Miután kilencedikes koromban Csíkszeredába kerültem, kevesebbet tudtam a Magyar Ház mindennapi életéről. Azt hallottam, hogy egy ideig csökkent a magyarórákra járó gyermekek száma. Hogy ennek mi volt az oka, nem tudom, talán nagyon kevés család engedte a gyermekét, vagy maguk a gyermekek nem szerették? Idővel ez a probléma megoldódott. Most megint azt látom, sok tehetséges és ügyes gyermek jár rendszeresen az órákra, a legkisebbtől a legnagyobbig. Nemrég, amikor otthon voltam, elkísértem a szomszéd kislányt a Magyar Házba órára, és meglepett, mennyi kis óvodás nyüzsgött a teremben. Tetszett, amit ott láttam. Tetszett, hogy már a kis óvodások is rendszeresen járnak magyarórákra, ebből tudjuk, hogy nem fog elveszni a magyar nyelv a mi falunkban. Kedvenc idézetem jutott eszembe Kallós Zoltántól, ami úgy hangzik, hogy: „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” Szeretném, ha ez megmaradna a mi falunkban.
A lábnyiki templomdombon van egy hatalmas cserefa, amelynek a vezérágát valamikor valami vihar letörhette. A fa azonban az alsó ágaiból hatalmas lombkoronát növesztett. A helyiek azt mondják, hogy a fa megvan 400 esztendős, talán még több is. Azt hiszem, ennél a magányos cserefánál keresve sem találni szebb szimbólumot a magyarságát elszigeteltségében is megőrző lábnyiki magyarság helyzetére.
