Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Harmincéves a Szent László-napi kórustalálkozó

Immár 30. alkalommal csendül fel ezen a történelmi tájon a Kárpát-medence, s ebben Erdély, Kalotaszeg és az egész magyar nyelvterület magyar kórusainak ajkáról az Istent dicsérő és közösségformáló szép magyar ének.

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”


A XXX. Szent László-napi kórustalálkozó egyik nyitóeseménye: istentisztelet a tordaszentlászlói
református templomban. Győző Balázs felvétele. Forrás: Facebook

Amint a csodatevő Csíksomlyói Szűzanya százezreket hív össze magához, úgy szólítja meg immár Tordaszentlászló református templomának harangja is a velünk együtt érzőket. Bátran énekeljük: „Nem sokaság, hanem lélek, / Szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Íme tehát, ebben az értékeit vesztett világban, a rendszerváltozás idején, szemben a máig uralkodó magyarellenes időkkel hívtuk fel a még megmaradt magyar kórusokat az I. Szent László-napi kórustalálkozóra, s az Isten szent lelke biztatására 14 kórus jelent meg 1990. június 23-án. Tehát messzire hallatszott Szent László templomának harangja, s ahogy múltak az évek, egyre messzebbről is érkeztek a június végi szombatokon éppen újonnan alakult kórusok, dalárdák, gyermekkórusok, zenekarok. Nemcsak Kolozsvárról, Tordáról, Kalotaszegről, az Aranyosvidékről, Székelyföldről, hanem a Partiumtól a tágabb Erdélyen át, a Körösöktől a Küküllőkig, s még azon túl is, el egészen a Vág folyó mellékéig, Budapestig, a Duna–Tisza tájáig is, sőt, Hollandiáig. S hogy hangját meg is hallották, arra bizonyság az eddig meg-jelent több mint 507 kórus és zenekar, s több mint 14198 dalos, akik a templomot megtöltve énekelték együtt: „No, minden népek dicsőítsétek / Az Istent vígan zengő dalokban.” Megszentelt zászlók alá sorakozva jöttek, szívükben hordozva azoknak a tájaknak dalait, ahol még magyarul énekelnek, tarsolyukban Bartók és Kodály dalaival jöttek hallgatni „szép papi beszédet”, jöttek dicsőíteni a nagy országépítő, szentté avatott László királyunkat, s énekelni, énekelni egy-egy álló napon át, hangjukkal betöltve utcát és teret, templomot, cintermet és művelődési házat.

Szent László királyunk szentté avatásának 800. évfordulója tiszteletére 1992. június 27-én mellszobrot állítottunk falunk névadójának a Nemzeti Alapítvány támogatásával itt a templomkertben, ahol az Igét Hajdú Zoltán enyingi református lelkész, a Magyar Országgyűlés képviselője hirdette.

Mindahányszor az elmúlt 30 esztendőben, a Szent László-napi kórustalálkozó lelkünk belső várát építő és erősítő eseménynek és alkalomnak számított. Alkalma ismerkedéseknek, együvé tartozási tudatunk erősítésének, s figyelmeztető arra is, hogy fáradozni kell, magunkból a legnemesebbet adva őrizni-ápolni, tovább hagyományozni kell nemzeti kultúránk s benne dalkultúránk maradandó örökségét. Magunkévá téve a találkozó jeligéjét: „Nyelvében és szokásaiban él, dalaiban és művészetében érez a nemzet.”

A kórusok találkozója mégsem csak ennyi. Ökumené is! Református templomunk szószékéről római katolikus lelkészek is hirdetnek igét, hogy az Istennek tetsző dolgokra való tanítás útravalóul szolgáljon dolgos napjainkra.

Szervezőink és kórusaink egyaránt a művelődés erős várának tekintjük a kórustalálkozókat, ahol évről évre lépnek egyet előre a dalosok, gazdagítva repertoárjukat, magasabbra emelve előadásaik színvonalát, gyarapítva előadásaik számát a magyar szórványban is, amelyet igen fontosnak tartott néhai karnagyunk, Guttman Mihály tanár úr is, tudatosítva, hogy a magyar szórványok is nemzetünk tagjai.

A kórustalálkozók művelődésünk erős várai, hiszen az elmúlt 30 esztendőben innen indult a kezdeményezés, Guttman tanár úrral karöltve, a Romániai Magyar Dalosszövetség másodszori megalakítására, s ugyancsak mi is kezdeményeztük néhai dr. Kötő Józseffel karöltve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület újraalakítását, amelynek székhelye a Györkös Mányi Emlékház lett Kolozsváron.

A kultúrpolitika sáncain hadakozók meg kellett hallják és kellett fogadják a kezdeményezés súlyát, jelentőségét: azaz összefogni, segíteni, buzdítani a már lábraálltakat, szítani a tüzet ott, ahol a parázs még szunnyadt a hamu alatt.

Ha bárki fellapozza a 30 esztendő kórusfüzeteit, láthatja, megismerheti, hogy a 30 kórustalálkozó egyben közművelődési szerepet is betöltött. Hiszen a 30 alkalommal megismerhették az évfordulók kapcsán nemzetünk nagyjait, országépítőit, államférfijait, tudósait, s ezek között ott vannak neves zeneszerzőink, akiknek kórusműveiből megtanulhattunk imádkozni, megismerhettük szabadsághőseink tetteit, lelki világát, a honismeretet-hazaszeretetet, így gazdagítva kórus és hallgató lelki világát.

Ez alkalommal az 1909-ben Nagyváradon született zenetanár, zeneszerző és karnagy Halmos Lászlóra emlékezünk, aki negyven éves pályája során mintegy 2000 művet komponált és közel 20 gyermek-, női és vegyeskart alapított és vezetett, magyar és idegen költők verseire komponált. Egyházzenei jellegű kórus-művei 700 opuszt tesznek ki. Zenepedagógusként a muzsika alázatos szeretetére nevelte kórusait. Győrben élt, 1997-ben halt meg. Ez alkalommal kegyelettel említjük emlékét.

Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy a 30 év alatt itt megjelent kórusok száma 507, a dalosok száma 14 198 volt. Itt őrizzük a legtöbb kórus történetét és előadásaik felvételét. Hiszen mindezek nélkül nem írható meg magyar dalkultúránk története és helye, a 20–21. század egyetemes magyar művelődés-története. Ezek nélkül hiányos lenne a magyar nemzeti kultúra.

Ünnep van tehát: a magyar dal és a falu ünnepe, a több mint ezer fenyő koszorúzta Kiserdő és a zöldellő Kapsa aljában, ahol egy napra, a 30. Szent László-napi kórustalálkozóra a magyar nyelvterület mintegy 20 dalárdájának hagyomány-, szépség- és értékterem-tő dalosai ajkán csendül a szép magyar ének. Zászlót meghajtó tisztelettel és kegyelettel emlékezzünk az ősökre, az ösvényverőkre is, hogy megbecsüléssel és tisztelettel nézzünk fel a mai zászlóvivőkre, akik félkaréjba állva, elsőkként vagy utódokként szegődtek a dal, a közösségmegtartó éneklés által a zenei anya-nyelv, általában a nemzeti és az egyetemes emberi kultúra szolgálatába ezen a szépséges erdélyi tájon és a Kárpát-medencében egyaránt. Ezért így köszöntelek titeket: Isten áldja meg ez alkalmat, és áldja meg munkátokat is. Hisszük, hogy ha a családi tűzhely melege és asztalának meghittsége, a templomi szószék, a tanítói-tanári katedra, a színpad, a kórusdobogó, az anyanyelvi műveltség szolgálatában összefogunk, megvalósul törekvéseink: hogy e nép lelkét megtartsa, megtalálja s táplálja a föld ott, ahol él. Minket Isten úgy segítsen!

Befejezésként néhai Guttman Mihály 1999. április 15-én, a Szabadság napilapban megjelent üdvözletének egyik gondolatával zárom előadásomat: „Kívánom, továbbra is ápoljátok a magyar kórusművészetet, amelynek eredményeit és szépségeit itt, Tordaszentlászlón, Szent László királyunk napján mutassátok meg egymásnak a jövőben is!”

A 30. Szent László-napi kórustalálkozót szervező testületek nevében köszönjük a fáradságot nem ismerő és anyagi áldozatot is vállaló kórusok, kórustagok, karvezetők türelmes munkáját. Köszönet a Romániai Magyar Dalosszövetség elnök asszonyának és családjának, az országos, a megyei és a helyi önkormányzati képviselőknek, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, a sajtó, a rádió, a televízió megtisztelő jelenlétét, a Művelődési Ház, a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, az iskola, a műszaki személyzet, a fúvószenekar, a vendéglátó házigazdák, az RMDSZ és az EMKE, valamint az önkormányzat, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány védnökségét és anyagi, erkölcsi támogatását. Egyszóval, illesse tisztelet és köszönet mindazokat, például a versmondókat, akik időt, anyagi-erkölcsi áldozatot nem sajnálva vállalták a velünk ünneplés és szervezés lebonyolítását, mindennapi gondjait és kockázatát egyaránt. Köszönjük mindannyiuknak!

 

(Elhangzott Tordaszentlászlón, 2019. június 29-én a 30. Szent László-napi kórustalálkozó megnyitóján)

 

Források:

Bazsó Zsigmond: Kórustalálkozó Tordaszentlászlón. Szabadság, 1994. június 28.

Boldizsár Zeyk Imre: A Szent László-napi kórustalálkozók kórusfüzete, 1–30.

Guttman Mihály: Előszó. A Szent László-napi kórustalálkozók a sajtó tükrében. 1990–2009.

Guttman Mihály: A 18. Szent László-napi Kórustalálkozó Tordaszentlászlón. Zene-szó, 2007. július

Guttman Mihály: 120 éves a tordaszentlászlói kórusmozgalom. Szabadság, 2008. június 26.

László V. Ferenc: Tordaszentlászlón hatodszor. Szabadság, 2009. június 30.

Szőke Zoltán és felesége, Bak Erzsébet: Szent László-napi Kórustalálkozókon részt vevő kórusok története. Kóruslevéltár és a kórusok bejelentő lapjai.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

Krüzselyi Erzsébet

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.