Immár 30. alkalommal csendül fel ezen a történelmi tájon a Kárpát-medence, s ebben Erdély, Kalotaszeg és az egész magyar nyelvterület magyar kórusainak ajkáról az Istent dicsérő és közösségformáló szép magyar ének.
A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”
A XXX. Szent László-napi kórustalálkozó egyik nyitóeseménye: istentisztelet a tordaszentlászlói
református templomban. Győző Balázs felvétele. Forrás: Facebook
Amint a csodatevő Csíksomlyói Szűzanya százezreket hív össze magához, úgy szólítja meg immár Tordaszentlászló református templomának harangja is a velünk együtt érzőket. Bátran énekeljük: „Nem sokaság, hanem lélek, / Szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Íme tehát, ebben az értékeit vesztett világban, a rendszerváltozás idején, szemben a máig uralkodó magyarellenes időkkel hívtuk fel a még megmaradt magyar kórusokat az I. Szent László-napi kórustalálkozóra, s az Isten szent lelke biztatására 14 kórus jelent meg 1990. június 23-án. Tehát messzire hallatszott Szent László templomának harangja, s ahogy múltak az évek, egyre messzebbről is érkeztek a június végi szombatokon éppen újonnan alakult kórusok, dalárdák, gyermekkórusok, zenekarok. Nemcsak Kolozsvárról, Tordáról, Kalotaszegről, az Aranyosvidékről, Székelyföldről, hanem a Partiumtól a tágabb Erdélyen át, a Körösöktől a Küküllőkig, s még azon túl is, el egészen a Vág folyó mellékéig, Budapestig, a Duna–Tisza tájáig is, sőt, Hollandiáig. S hogy hangját meg is hallották, arra bizonyság az eddig meg-jelent több mint 507 kórus és zenekar, s több mint 14198 dalos, akik a templomot megtöltve énekelték együtt: „No, minden népek dicsőítsétek / Az Istent vígan zengő dalokban.” Megszentelt zászlók alá sorakozva jöttek, szívükben hordozva azoknak a tájaknak dalait, ahol még magyarul énekelnek, tarsolyukban Bartók és Kodály dalaival jöttek hallgatni „szép papi beszédet”, jöttek dicsőíteni a nagy országépítő, szentté avatott László királyunkat, s énekelni, énekelni egy-egy álló napon át, hangjukkal betöltve utcát és teret, templomot, cintermet és művelődési házat.
Szent László királyunk szentté avatásának 800. évfordulója tiszteletére 1992. június 27-én mellszobrot állítottunk falunk névadójának a Nemzeti Alapítvány támogatásával itt a templomkertben, ahol az Igét Hajdú Zoltán enyingi református lelkész, a Magyar Országgyűlés képviselője hirdette.
Mindahányszor az elmúlt 30 esztendőben, a Szent László-napi kórustalálkozó lelkünk belső várát építő és erősítő eseménynek és alkalomnak számított. Alkalma ismerkedéseknek, együvé tartozási tudatunk erősítésének, s figyelmeztető arra is, hogy fáradozni kell, magunkból a legnemesebbet adva őrizni-ápolni, tovább hagyományozni kell nemzeti kultúránk s benne dalkultúránk maradandó örökségét. Magunkévá téve a találkozó jeligéjét: „Nyelvében és szokásaiban él, dalaiban és művészetében érez a nemzet.”
A kórusok találkozója mégsem csak ennyi. Ökumené is! Református templomunk szószékéről római katolikus lelkészek is hirdetnek igét, hogy az Istennek tetsző dolgokra való tanítás útravalóul szolgáljon dolgos napjainkra.
Szervezőink és kórusaink egyaránt a művelődés erős várának tekintjük a kórustalálkozókat, ahol évről évre lépnek egyet előre a dalosok, gazdagítva repertoárjukat, magasabbra emelve előadásaik színvonalát, gyarapítva előadásaik számát a magyar szórványban is, amelyet igen fontosnak tartott néhai karnagyunk, Guttman Mihály tanár úr is, tudatosítva, hogy a magyar szórványok is nemzetünk tagjai.
A kórustalálkozók művelődésünk erős várai, hiszen az elmúlt 30 esztendőben innen indult a kezdeményezés, Guttman tanár úrral karöltve, a Romániai Magyar Dalosszövetség másodszori megalakítására, s ugyancsak mi is kezdeményeztük néhai dr. Kötő Józseffel karöltve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület újraalakítását, amelynek székhelye a Györkös Mányi Emlékház lett Kolozsváron.
A kultúrpolitika sáncain hadakozók meg kellett hallják és kellett fogadják a kezdeményezés súlyát, jelentőségét: azaz összefogni, segíteni, buzdítani a már lábraálltakat, szítani a tüzet ott, ahol a parázs még szunnyadt a hamu alatt.
Ha bárki fellapozza a 30 esztendő kórusfüzeteit, láthatja, megismerheti, hogy a 30 kórustalálkozó egyben közművelődési szerepet is betöltött. Hiszen a 30 alkalommal megismerhették az évfordulók kapcsán nemzetünk nagyjait, országépítőit, államférfijait, tudósait, s ezek között ott vannak neves zeneszerzőink, akiknek kórusműveiből megtanulhattunk imádkozni, megismerhettük szabadsághőseink tetteit, lelki világát, a honismeretet-hazaszeretetet, így gazdagítva kórus és hallgató lelki világát.
Ez alkalommal az 1909-ben Nagyváradon született zenetanár, zeneszerző és karnagy Halmos Lászlóra emlékezünk, aki negyven éves pályája során mintegy 2000 művet komponált és közel 20 gyermek-, női és vegyeskart alapított és vezetett, magyar és idegen költők verseire komponált. Egyházzenei jellegű kórus-művei 700 opuszt tesznek ki. Zenepedagógusként a muzsika alázatos szeretetére nevelte kórusait. Győrben élt, 1997-ben halt meg. Ez alkalommal kegyelettel említjük emlékét.
Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy a 30 év alatt itt megjelent kórusok száma 507, a dalosok száma 14 198 volt. Itt őrizzük a legtöbb kórus történetét és előadásaik felvételét. Hiszen mindezek nélkül nem írható meg magyar dalkultúránk története és helye, a 20–21. század egyetemes magyar művelődés-története. Ezek nélkül hiányos lenne a magyar nemzeti kultúra.
Ünnep van tehát: a magyar dal és a falu ünnepe, a több mint ezer fenyő koszorúzta Kiserdő és a zöldellő Kapsa aljában, ahol egy napra, a 30. Szent László-napi kórustalálkozóra a magyar nyelvterület mintegy 20 dalárdájának hagyomány-, szépség- és értékterem-tő dalosai ajkán csendül a szép magyar ének. Zászlót meghajtó tisztelettel és kegyelettel emlékezzünk az ősökre, az ösvényverőkre is, hogy megbecsüléssel és tisztelettel nézzünk fel a mai zászlóvivőkre, akik félkaréjba állva, elsőkként vagy utódokként szegődtek a dal, a közösségmegtartó éneklés által a zenei anya-nyelv, általában a nemzeti és az egyetemes emberi kultúra szolgálatába ezen a szépséges erdélyi tájon és a Kárpát-medencében egyaránt. Ezért így köszöntelek titeket: Isten áldja meg ez alkalmat, és áldja meg munkátokat is. Hisszük, hogy ha a családi tűzhely melege és asztalának meghittsége, a templomi szószék, a tanítói-tanári katedra, a színpad, a kórusdobogó, az anyanyelvi műveltség szolgálatában összefogunk, megvalósul törekvéseink: hogy e nép lelkét megtartsa, megtalálja s táplálja a föld ott, ahol él. Minket Isten úgy segítsen!
Befejezésként néhai Guttman Mihály 1999. április 15-én, a Szabadság napilapban megjelent üdvözletének egyik gondolatával zárom előadásomat: „Kívánom, továbbra is ápoljátok a magyar kórusművészetet, amelynek eredményeit és szépségeit itt, Tordaszentlászlón, Szent László királyunk napján mutassátok meg egymásnak a jövőben is!”
A 30. Szent László-napi kórustalálkozót szervező testületek nevében köszönjük a fáradságot nem ismerő és anyagi áldozatot is vállaló kórusok, kórustagok, karvezetők türelmes munkáját. Köszönet a Romániai Magyar Dalosszövetség elnök asszonyának és családjának, az országos, a megyei és a helyi önkormányzati képviselőknek, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, a sajtó, a rádió, a televízió megtisztelő jelenlétét, a Művelődési Ház, a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, az iskola, a műszaki személyzet, a fúvószenekar, a vendéglátó házigazdák, az RMDSZ és az EMKE, valamint az önkormányzat, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány védnökségét és anyagi, erkölcsi támogatását. Egyszóval, illesse tisztelet és köszönet mindazokat, például a versmondókat, akik időt, anyagi-erkölcsi áldozatot nem sajnálva vállalták a velünk ünneplés és szervezés lebonyolítását, mindennapi gondjait és kockázatát egyaránt. Köszönjük mindannyiuknak!
(Elhangzott Tordaszentlászlón, 2019. június 29-én a 30. Szent László-napi kórustalálkozó megnyitóján)
Források:
Bazsó Zsigmond: Kórustalálkozó Tordaszentlászlón. Szabadság, 1994. június 28.
Boldizsár Zeyk Imre: A Szent László-napi kórustalálkozók kórusfüzete, 1–30.
Guttman Mihály: Előszó. A Szent László-napi kórustalálkozók a sajtó tükrében. 1990–2009.
Guttman Mihály: A 18. Szent László-napi Kórustalálkozó Tordaszentlászlón. Zene-szó, 2007. július
Guttman Mihály: 120 éves a tordaszentlászlói kórusmozgalom. Szabadság, 2008. június 26.
László V. Ferenc: Tordaszentlászlón hatodszor. Szabadság, 2009. június 30.
Szőke Zoltán és felesége, Bak Erzsébet: Szent László-napi Kórustalálkozókon részt vevő kórusok története. Kóruslevéltár és a kórusok bejelentő lapjai.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás