A vallásterjesztő és építő gróf Károlyi házaspár

„Meglátod, Szívem, mint implantálom ezen praetextussal az relígiót azon földre.” (Gróf Károlyi Sándor levele feleségéhez, 1712. június 16., Pozsony)

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

Károlyi Sándor mindössze tizennyolc éves volt, amikor 1689-ben házasságot kötött gróf Barkóczy Krisztinával – gróf Barkóczy György és gróf Koháry Judit leányával. Az eseményről Károlyi a Providentia Deiben (Isteni gondviselés)

a következőket írta: „Azon esztendőben (1689) házasodván magam is vettem vala Házas-Társul magamnak néhai édes kedves feleségemet, Szalai Barkóczy Krisztinát, ki igen buzgó és istenfélő, ájtatos és példaadó asszony vala.” (2) A fiatal házasok kezdetben a kelet-magyarországi főúri családok életét élték. E frigyből öt gyermek született, köztük csak Klára és Ferenc alapított családot, mivel Borbála és Mihály kisdedként, László huszonnégy évesen, éveken át tartó, hosszú betegségben hunyt el. A szatmári főispán az 1741. év kivételével valamennyi országgyűlésen részt vett, és hosszú időn át a háborúk sújtotta ország újjászervezése céljából létrehozott Systematica Commissio bizottságának elnökeként kivette részét a közigazgatás, a gazdaság és a hadügy megreformálását tartalmazó tervezet kidolgozásából. 1723-ban az uralkodó belső titkos tanácsosa, 1724-től a Helytartó Tanács tanácsosa lett. 1741-ben Mária Terézia kinevezte táborszernaggyá és a tiszántúli nemesi seregek vezérévé.

Károlyi a szabadságharcban és az azt lezáró szatmári békében (1711) betöltött szerepe következtében, országosan ismert és megbecsült, befolyásos rendi politikussá érlelődött. Pályáján a szatmári béke megkötése jelentette azt a szakaszt, amikor személye előtérbe került, munkássága is ezután bontakozott ki, korának politikai és társadalmi életében kimagasló szerepet töltött be.

A Károlyi házaspár buzgó katolikus volt, kiket vallásukhoz való ragaszkodásuk és a belőle fakadó cselekvés arra késztetett, hogy birtokaikon is erősítsék vallásukat. A gróf vallásosságával kapcsolatban Éble Gábor a következőket írta: „A Szentháromság Kápolnát gyakran felkereste, oly időben is, amikor ott, semmiféle ünnepség nem volt. Ilyenkor, mikor az egyedüllét is fokozta benne az elmélkedésre való hajlamot, hogy imáit elvégezve lelki vígasszal térjen övéi közé és munkájához. Ilyenkor szinte tele volt a legnemesebb érzelmekkel (…) mindenkin segített, mindig kész volt az adakozásra.” (3) Lelkes katolikusok lévén, feleségével, Barkóczy Krisztinával, vallásuk és felekezetük érdekeinek képviseletét nemcsak a szabadságharc idején, hanem a békekötés után is felelősségüknek tartották. Amikor az 1705-ös szécsényi országgyűlésen kimondták a protestánsok vallásszabadságát, a mélyen vallásos lelkületű asszony nem értett egyet a jezsuita rendet sújtó országgyűlési határozattal, mert attól tartott, hogy ennek következtében megszűnik az oktatás Szatmáron, s ezáltal a katolikus gyerekek vagy iskola nélkül fognak felnőni, vagy kálvinista iskolába kényszerülnek járni. „Nyakaszakadt Szakmárt az iskolának” – fejezte ki álláspontját Károlyi felesége. (4) Miután híre ment, hogy a szécsényi országgyűlés elfogadta a protestáns vallásszabadságot, tőlük tartva számos katolikus egyházfi Károlyiné közbenjárását, oltalmát kérte. (5) A Magyarországról kitiltott jezsuiták is felkeresték a grófnőt, és „a mindenfelől érkező barátok, nagy lamentátióval búcsúztak tőle”. (6)

Ebben a kaotikus helyzetben a gróf-nő elvárta férjétől, hogy oltalmazza, és kiálljon egyháza ügyéért. „Édes lelkem – írta férjének –, mint ahogy kegyelmed is egy az Anyaszentegyház tagjai között (…) tudom és vagyon kegyelmednek annyi bátorsága, az igazságot is ki meri mondani (…) a német világban olykor, amikor mások hallgatnak.” (7) A mélyen katolikus érzelmű grófnő ezáltal is arra ösztönözte férjét, hogy befolyását és tekintélyét használva kövessen el mindent azért, hogy a jezsuiták zavartalanul folytathassák munkájukat. Károlyiné aggályait fejezte ki az intézkedés miatt, mint ahogy írta: „Elég nagy számadás leszen, a sok szegény nemes ember gyermeke vagy csak úgy nő fel, vagy kálvinista iskolába szorul”. (8) A jezsuita atyákra főleg az oktatási, iskolai teendők miatt volt nagy szükség, amire teológiai és tudományos felkészültségük által voltak alkalmasak. Ezért az atyák tanítási módszere nagy tömegben vonzotta intézetükbe a tanulókat, és más vallásúak is szívesen küldték iskoláikba gyermekeiket.

Éble Gábor emígy jellemezte Barkóczy Krisztinát: „mint a női erények és kötelességérzet példaképét (…) Nagy Úri Asszony fényűzés nélkül, s ünnepelt nevű, ünnepek nélkül.” A grófnő magyarszellemű, házias nő volt, ki minden örömét családjában és a gazdálkodásban lelte. Olvasottsága és intelligenciája lehetővé tette, hogy értelmes, okos tanácsokkal segítse férjé a mindennapok gondjainak megoldásában. (9)

Károlyiné komoly erőfeszítést fejtett ki azért, hogy Északkelet-Magyarországon a gyenge alapokkal rendelkező katolikus vallás mielőbb megerősödjön. A Tisza-vidékhez való ragaszkodásában ez a szempont is döntően befolyásolta, hogy ne hagyja el ezt a vidéket, mert tudatában volt annak, hogy távozásával az egyre erősödő katolikus vallás veszélybe kerülhet, s akkor hiába fáradozott. „Amennyiben – írta férjének – e földről mindenestül elszakadnék, nemcsak gazdaságunk és a paraszti szegénység vallaná kárát, de a pápistaság gyarapodása is füstöt vetne a klastromokkal és az iskolákkal együtt.” (10) A grófnő elítélte a vallásüldözést, nem volt elfogult vallása iránt, amit bizonyít, hogy a neves protestáns tudós – mint a korai felvilágosodás legnagyobb erdélyi kép-viselője –, Köleséry Sámuel az ő pártfogásának örvendett. „Az én nyomorúságom között – summázta férjének – édes lelkem, enyhődés nélkül nem hagyott az én Istenem. (…) mivel oly kegyes doktort adott, mint a jó anya gyermekével, úgy bánik velem. Minden okossággal azon mesterkedik, hogy gyengén szoktasson az orvosság vételére.” (11)

Azonban ne higgyük azt, hogy csupán Köleséry volt az egyetlen protestáns, akiről Károlyiné megnyerő elismeréssel nyilatkozott, ugyanis saját alattvalói között is bőven akadtak protestánsok, kiknek munkáját naponta, szigorúan ellenőrizte, de vallásukat nem éreztette velük. Az irántuk tanúsított magatartásából világosan kiderül, hogy a Károlyi házaspár nem üldözte a nem katolikusokat, s ezért protestáns jobbágyaik háborítatlanul gyakorolhatták vallásukat. Alattvalóiknak nemcsak megengedték a szabad vallásgyakorlatot, de ha a szükség úgy hozta, Károlyi megvédte őket a katolikus papokkal szemben. (12) Az irántuk tanúsított toleranciát azok a nemes cselekedeteik érzékeltetik, hogy Nagykárolyban és Nyírbaktán templomot is építtettek számukra. A házaspár toleráns valláspolitikája ekkor Európában is újdonság volt. Soha nem azonosultak a hittérítés szélsőséges módszereivel, soha nem ragadtatták el magukat igazságtalanul, és türelmesek voltak a más vallásúakkal szemben. A gróf „ellenkező atyánkfiainak nevezte őket, mert meg volt győződve róla, hogy elkárhoznak.” Az ő vallási türelmének szép példája a Providentia Dei soraiban is fellelhető. „Jellemzőek a gróf vallási lelkületére nézve, hogy az egyes hónapok kezdetére, végére tett néhány sorból álló, részint a Szózatból, részint a buzgó könyörgésszerű fohászkodásokból”. (13) Vallásosságának hű képét tükrözi feleségéhez írott levele is, melyben a gróf Isten áldását, segítségét kérte feleségére, gyermekeire, ahogy említette: „Édesem, nagy szeretettel vettem gyermekeiddel való egészségben való léteden, szívesen örülök, az én Istenem gondviselése legyen továbbra is rajtatok, Édesem”. Isten nevének dicséretére, mely fohásznak is beillik, Károlyi a Providentia Deiben ekképpen fogalmazott: „egész házunkat, nemzetünket mentse meg az Isten, a dögletességtül, éhségtül, és veszedelmes hadakozástul, és ösztönöztethessenek az Istennek az ő szenteiben való tiszteletére”, kérte az Úristen áldását az országra, a nemzetre. (14)

A Károlyi házaspár vallásosságától elválaszthatatlan volt a segítő szeretet gyakorlása, amiről soha nem feledkeztek meg. A gróf, hogy enyhítsen a szegények sorsán, nyomorúságos helyzetén, érdekükben felszólalt a pozsonyi országgyűlésen is, ahol a főurak figyelmét a következőkre hívta fel: „A nyomorgó és a terhek által elalélt, megfogyott szegénységnek végleg el kell pusztulnia, ha sorsa még egy ideig így marad”. (15) A Proiectum publicum, A szegénység

konversatiója című írásában a következőket írta a szegénység ügyeiről: „Néha én mindazokat, még ez előtt sok esztendőkkel praevideáltam, és által látván orvoslásában is fáradoztam, de a privátum feljebb tetszvén, az publikumnál ritka volt, az kinek tetszett volna”. (16) Mivel Károlyiék istenfélő emberek voltak, ezért birtokaikon nem tűrték, és megtiltották az istenkáromlást, ami abban a korban egyedi esetnek számított. „A káromkodó embertelen, kevély, egyszóval, egész rossz” – hangsúlyozta Károlyiné. Az intézkedés betartását a gróf távollétében az uradalmi tisztek őrködték. Erről, férjéhez írott levelében, felesége lakonikusan megfogalmazva írta: „a káromkodás iránt az mi jószágunkban kegyelmed parancsolata szerint, szigorúan végbeviszik.” (17)

Egy másik érdekesség, amire fel kell figyelnünk, az a böjtök szigorú betartása volt – Károlyi azonban tisztségénél fogva olykor megszegte a szabályait. E magatartása néha felháborította feleségét, mert a hozzá eljutó hírek szerint „egy bécsi társaságban, valószínűleg kapatosan, húst evett böjt idején”. Ilyen esetekben mindig megtartóztatásra figyelmeztette férjét. (18) A reformáció idején Károlyiné azon munkálkodott, hogy a katolikus vallás újra erőre kapjon a tiszai részeken. Mivel itt, e kiterjedt területen a protestantizmus volt túlsúlyban, s a katolikusok elkeseredetten panaszkodtak, hogy nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. E helyzetről tanúskodik Beöthy László, Bihar vármegye alispánja is, aki arról értesítette Károlyi Sándort, hogy „a kálvinisták markukban tartják a csekély pápistaságot.” (19) Vallási tekintetben a helyzet még kedvezőtlenebb volt a katolikusokra nézve, mert e torzsalkodások idején a katolikusok voltak gyengébbek, mivel a szabadságharc idején számos lelkész elhagyta plébániáját, s többé nem tért vissza e veszélyes vidékre.

A Felső-Tisza vidékét ebben az időben „kálvinista tartománynak” nevezték. Ezért a gróf – hogy e vidéken is, ahol birtokainak jelentős része terült el – mindent elkövetett vallása erősítéséért, s adakozásaival pedig ezen a tájon az egyház legnagyobb jótevője lett. A tiszai részeken levő protestánsok ellensúlyozására, valamint a Károlyi-uradalomban jelentkező nagy munkaerőhiány megoldására, Károlyi birtokait svábokkal igyekezett „megszállítani”, hogy idővel a telepítésből származó egyéni és közhaszon mellett a katolikus vallás gyakorlását is elősegítse. Szirmay Antal szerint Károlyi már 1711-ben, „hogy a Tiszántúl való kerületben terjessze jobban a közönséges Római hitet, amiatt Csanálos, Majtin, Béltek, Erdőd, úgy Kaplyon helységeit is nagy részint a külföldi katolikusokkal telepítette be.” A Károlyi-uradalomba telepített svábok számottevő része Württemberg keleti vidékéről származott, akik az ottani nagy kiterjedésű és gazdag kolostorok jobbágyai voltak, ahol az elöljáróság vigyázott arra, hogy az alatt-valók katolikus szellemben éljenek, és a szentmiséken részt vegyenek. Lelkipásztoraik a bencés rendiek, nemcsak lelki irányítóik, hanem egyben földesuraik is voltak. Tehát az onnan származó telepesek az egyházi földesurak jobbágyaiból kerültek ki, akik a bencések, a német lovagrend kolostorainál, illetve a gazdag Königseeg családnál szolgáltak.

Az 1710-es nagy pestisjárvány idején a tiszai részeken alig volt katolikus plébánia. A katolikus templomok jelentős része romokban hevert, számosat a protestánsok foglaltak el, másokat világi célokra használtak. Ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésére utal a Felső-Tisza vidékén kezdődő katolikus újjáéledés, a rekatolizáció. A vallás terjesztésének felgyorsítása érdekében Károlyi hittérítőket is küldött a Felső-Tisza vidékére, és nagyon örvendett, ha a protestáns jobbágyai közül csak egyet is megnyertek a katolikus hitnek. Ebben az embert próbáló időben kerültek erre a vidékre Kelemen Didák és társai, akiket mint misszionáriusokat hívott a gróf a tiszai részekre. Kelemen Didák minorita szerzetes volt, 1683-ban Baksa-falván született, s húszéves korában be-lépett Szent Ferenc rendjébe. Róla Szirmay Antal is megemlékezik Nagybánya leírásában, ahol 1704-től említve a minoritákat azt írta, hogy a kurucok elűzték a minoritákat, hajlékukat elvették, majd Jeszenszky Benedeket, Didák atyát, a magyar születésű ifjakkal ide rendelvén, báró Károlyi Sándor főispán által előbbi hajlékukat visszanyerték. Ezért valószínű, hogy az ő kérésére helyezték a Felső-Tisza vidékére Kelemen atyát és társait.

Az atya térítőként nem tartozott azok közé, akik erőszakkal, fenyegetőzéssel igyekeztek volna meggyőzni a más vallásúakat. Ő inkább az emberi szeretet erényeinek gyakorlásával végezte missziós teendőit. (20) Jelszava: „Engedné az Isten, hogy minden faluban plébánia, minden harmadik faluban iskola lenne.” Térítői munkássága nem volt könnyű vállalkozás, prédikálásáért a protestánsok nehezteltek rá, „pápista kutya” szidalmak közepette végezte missziós feladatát. Károlyi Klára grófnő – Károlyi Sándor leánya – emígy jellemezte a lelkiismeretes misszionáriust: „A tiszai részek vallási, erkölcsi megújhodása, úgy, ahogy most találtatik, egyedül Didák atya buzgólkodásának tekinthető”. Szólanunk kell a vallásos szellemben nevelt gróf Károlyi Kláráról is, aki szüleivel karöltve élen járt vallásuk terjesztésében. Részben neki is köszönhető, hogy a protestáns Szatmár vármegyében újra erőre kapott a katolikus vallás megújhodása. Áldozatos munkásságával segélyezte a missziós szerzeteseket, gondoskodott élelmezésükről, mondván: „hadd gyarapodjanak azon a kálvinista tartományon”. Didák atya rendtársaival kitartóan járta a tiszai falvakat, akikkel örömmel dolgozott azon, hogy a katolikus vallástól elpártolt vidéket visszaszerezze. Munkásságuknak köszönhetően az atya óhaja rövidesen teljesült, mert 1731-ben boldogan jelentette Károlyinak, hogy „az Úristen kegyelméből immár excellenciád nemes vármegyéje igaz hitből álló tagokból áll”. A Tisza-vidék és Nyírség apostola misszióval az atya nemcsak az itteni kevés katolikus hívő lelki gondozását és a hitben való megtartását érte el, hanem számos protestáns rekatolizációját is. Károlyi messzemenően támogatta az atya templom és iskola építési tervét, s e kérdésben soha nem utasította vissza a segítségét kérő minoritát. Ezért írta róla: „a magától hulló fát rázogatni nem akartam”.

A gróf nagy tisztelettel és megbecsüléssel övezte elődei emlékét is, mindazokét, akik elismerést és megbecsülést szereztek a Károlyi családnak. E lelki kötődésből fakadóan döntött úgy, hogy helyreállítja a kaplonyi templomot és monostort, mellyel elődei iránt tanúsított kegyeletének és hitbeli buzgóságának kívánta jelét mutatni. Apja halála felgyorsította tettrekészségét, s miután báró Károlyi László 1689. február 28-án elhunyt, végrendeletében Kaplonyt, a romba dőlt nemzetségi monostorral együtt fiára hagyta. A szatmári békekötés után Károlyi már nem tétovázott, s miután megírta a monostor és a templom alapítólevelét, benne kinyilvánította azt a szándékát is, hogy e létesítményben ferencrendi szerzetesek tevékenykedjenek, akiknek évente ezer forintot adna életjáradékul. (21) A gróf azt is meg akarta hálálni Istennek, hogy a háború pusztításai szerte a hazában véget értek: „s már azelőtt, régen eltökélt intentiómat Istenhez felemelvén, és Kaplyoni hajdani Monasteriumot régi Kaplyon nemzetségem emlékére pusztaságból felvettem, s az Páter Franciskánusok számára egész klastromot építtettem és bizonyos Fundatiom-mal meg is erősítettem, s abban felett conditiók szerint Isten kegyelmébül introducaltattam.” (22) A templom építési munkálatai szaporán haladtak, és 1719. május 20-án már szentmisét tartottak benne. Kelemen atya Károlyihoz címzett levelében ekképpen fogalmazott: „Kaplonyban már Istennek hála elkezdetett az áhitatosság, gyakran vagyon szerencséjek excellenciád jelenlétéről is”.

Károlyi számos esetben megfordult Kaplonyban, nemcsak az építkezés idején, hanem különféle alkalmakkor is. Így 1721-ben Úrnapján ott volt a hagyományos körmeneten, 1726. szeptember 8-án ájtatosságon vett részt, majd november 2-án az elhunyt családtagjaiért bemutatott szentmisét hallgatta meg. Sajnos 1834 októberében egy súlyos földrengés elpusztította a templomot, de szerencsénkre – Tempfli Imre szerint – a templom eredeti rajzát a budapesti Országos Levéltárban őrzik, amit jóval a földrengés előtt gróf Károlyi Sándor megbízásából, páter Lávai Miklós nagyváradi piarista rajztanár rajzolt le. (23) A templom belső és külső leírását nincs szándékomban bemutatni, hosszúra kerekedne, de megtette ezt Tempfli Imre részletesen leírt, jól dokumentált helytörténeti monográfiájában. (24) Károlyinak kezdettől fogva az volt az elképzelése, hogy e vallási létesítményben ferencrendi szerzetesek munkálkodjanak. A kérdés csupán az, hogy miként került kapcsolatba Károlyi a nagyszőlősi ferencrendi szerzetesekkel? A válasz egyértelmű, mert jól ismerte a rendnek a katolikus vallást terjesztésében végzett lelkiismeretes munkáját, s ezért döntésében, a nagyszőlősi ferenceseknek lett meghatározó szerepük, akik tevékenységükkel nyerték meg a gróf bizalmát. „Mivel a szatmári és az ecsedi várakon kívül a katolikus híven lévőknek, az egész megyében papjuk nem volt, de a nagyszőlősi barátok helységenkint jártak Isten szavát hírdetvén, s ezzel nem csak az egyszerű népre voltak nagy hatással, de a főurak közül is sokakat visszavezetett a katolikus egy-házba.” (25)

Az alapító levél szerint a gróf, maga és utódai nevében arra kötelezte magát, hogy „az atyák ellátásáról tisztességesen gondoskodik, ők pedig szíveskedjenek hetente két misét tartani, egyet a Kaplony nemzetség élő és elhunyt tagjaiért, a másikat ugyanazon nemzetség jó úton járó tagjainak gyarapodásáért”. (26) A ferencesek Kaplonyba hozatalával kapcsolatos levelezés – a gróf és a rend között – 1711-ben kezdődött, sőt még az egyezményt is megkötötték, amit az első alapítólevél sorai is tükröznek – állítja Fridrich Orbán. (27) Eleinte az építkezés üteme kissé döcögött, de a felmerülő problémák hamarosan megoldódtak, mert a gróf 1719. május 27-én megírhatta második alapítólevelét, melyben újólag megismételte azt a szándékát, hogy szeretné, ha a „teljes erejéből szorgalmazott kaplonyi kolostort minél hamarább átvehetnék a páterek.” Az építkezés felgyorsulására jellemző, hogy a nagykárolyi uradalom jobbágyai „hetente szállították az épülő kolostorhoz szükséges faanyagot”. (28) A páterek azonban eltekintettek a késedelemtől, és 1719. június 11-én, a gyöngyösi tartományi gyűlésen már kijelölték a kaplonyi kolostorba küldendő szerzeteseket. A kápolna alatti családi sírbolt elkészülte után a gróf már nem sokáig élt. Súlyos betegség gyötörte, melynek következtében 1743. szeptember 8-án délután hat óra tájban, erdődi kastélyában elhunyt. Végakarata szerint Kaplonyban óhajtott nyugodni, ősei és övéi között. Hangsúlyozni szeretném, hogy a ferencesek elsődleges feladatuknak a missziót, az igehirdetést és a lelkipásztori teendőket tekintették. Az általuk írott Historia Domusban (háztörténet) a következő olvasható: „Ezen a helyen Kr. u. május 10-én alakult konvent a mindenható Isten adja, hogy évszázadokig legyen folytatása, hogy általunk és más szerzetesek által egy akol legyen, és a farkasok ezen a kietlen vidéken legyenek bárányok”. Úgy legyen! Ámen! (29) A szerzetesek missziós munkájáról Gajdos Vince ferencrendi szerzetes a következőket írta: „Későbben, amikor gróf Károlyi Sándor a svábokat ide betelepítette, azoknak lelkipásztorkodásáról is kellett gondoskodnia. A ferenceseknek nemcsak rendjük szabályzatának előírásait volt hivatásuk betölteni, hanem az akkor idők egyházszükségleteit is: a katolikus hit terjesztését is vállalniuk kellett. Ezzel a szándékkal hozatta őket Kaplonyba az alapító gróf. Így tehát nemcsak alapítójuk devotióit, az engesztelő szentmisék bemutatását kellett teljesíteniük, hanem az egész környéken hirdetni az evangéliumot. Működtek mint igehirdetők, mint ki-segítő lelkészek, Szatmár vármegyében, sőt Máramarosban is. Tehát hirdették az igét, kereszteltek, gyóntattak és végezték a zsolozsmát.”

Mivel Kaplony az egri püspök Erdődy Gábor joghatóságához tartozott, ezért a sváboknak a községbe történő betelepítése után Károlyi hozzá fordult segítségért, lelkipásztort kért. A püspöknek nem volt papja, ezért 1735-ben felkérte a ferenceseket, hogy vezessék a kaplonyi plébániát, és gondozzák azoknak a környező helységeknek a híveit, ahol nincs lelkész. A bejegyzett szöveg a következő: „Jól jegyezzék meg maguknak a helybeli főnökök, hogy az egri általános helynök őméltósága, itt Kaplonyban reánk bízta a plébánia vezetését és összes teendőinek végzését, sőt e vidéken is, azon híveknek lelkipásztorkodását, akiknek állandó lelkipásztoruk nincsen. Őméltósága azonban figyelmezteti az atyákat, hogy a plébánosok jogait, a legcsekélyebb dolgokban sem csorbítsák. Megengedte továbbá őméltósága, hogy fáradozásainkért méltányos díjat is követelhetünk, de csak mértékkel: megengedte, hogy ott ahol templom és kápolna nincs tisztességes privát háznál, hordozható oltáron misézhessenek, de csak szükséges esetekben”.

Dicséret illeti a ferencrendi szerzeteseket, akik letelepedésüket követően hivatásukhoz méltóan végezték lelkipásztori teendőiket: a kaplonyi szerzetesek látták el Nagykárolyt és környékét, ők voltak ugyanakkor a Szentháromság kápolna őrei és gondozói.

A Károlyi házaspár buzgó vallásosságából fakadtak a templom és iskola építési munkásságuk gyümölcsei, melynek tanúbizonyságai az általuk épített vallási és oktatási intézmények. A gróf Nagykárolyban építtette a Szentháromság kápolnát, felépíttette a piarista rendházat és iskolát. Templomokat építtettek Nyírbátorban, Kaplonyban, Nagymajtényban, Olcsván, Salánkon, Gerényesen, Mezőfényen. A nagykárolyi szőlőben Szent Dónát, míg az erdődi szőlőben Szent Orbán tiszteletére emeltek kápolnát (30), 1704-ben visszaszerezte a minoriták templomát. Miskolcon és Nyírbaktán a minoritákat, Pesten a klarissza nővéreket telepítették le. „A templomokat – hangsúlyozta a gróf – Isten tisztességére, igaz hitre hozzuk, az religiót beplántáljuk.” (31) 1725-ben Károlyi piarista gimnáziumot alapított Nagykárolyban, és ide hozatta át a pozsonyi jezsuitáktól unokáit, az árván maradt gróf Haller fiúkat. (32)

Férjével egyetértésben Barkóczy Krisztina is nagy gondot fordított iskolák építésére, saját költségén pedig negyven szegény diák tanult a nyírbátori minoriták iskolájában. Számukra évenként meghatározott mennyiségű élelmet is biztosított, gyermekeinek pedig meghagyta, hogy „majorsági jövedelmük tizedrészét évente adják át a nagykárolyi piarista iskola arra érdemes növendékeinek”. Fontos teendői mellett Károlyinénak egyéb feladata is volt, a kálvinista templomot, papházat és az iskolát is tető alá kellett hoznia Nagykárolyban. Ugyanis a gróf megegyezett a nagykárolyi kálvinistákkal, hogy amennyiben átengedik neki ősei templomát, cserében új templomot, papházat és iskolát építtet nekik. Miután a kálvinista hitközség elfogadta a feltételeket, a grófnő azonnal intézkedett a megígért épületek felépítéséről. 1722. október 11-én a következőket írta férjének: „A károlyi kálvinista templom régen kész, de a prédikátor házát csak nem tehetem a többiek miatt.” Miközben a grófnő levelében említést tett egészsége romlásáról, fáradozásainak sikertelenségéről, „csak az Isten a megmondhatója bánatomnak – írta férjének –, elég boldogtalan vagyok”. A templomszentelésen betegsége miatt már nem lehetett jelen, maga helyett unokáit küldte, s férjéhez írott levelében, szomorú hangon menti magát: „Ó, Édesem, hogy ne vágynék azon szent szolemnitásra. Nincsen az a friss lakodalom, amelyben úgy örülhetnék, ha lehetne, elég keserves, s bár ne volna keserves. Ez is egy nagy bánat rajtam”. (33) Betegsége egyre súlyosbodott, s 1724-ben elhunyt. Hamvai férje, gyermeke Ferenc és unokái mellett nyugszanak a kaplonyi kriptában. Mélységes isten- és emberszeretete, előrelátó gondoskodása, háromszáz év távlatából is hirdeti lelki nagyságát. Cselekedeteivel a Károlyi házaspár nem csak a katolikus vallás terjesztését segítette elő, hanem templomok és iskolák építésével a hazai művelődéstörténetben is kimagasló, emlékezetes szerepkört töltöttek be.

Felhasznált irodalom

1. Nagykárolyi gróf Károlyi Lajos: Élmények és visszapillantások. Székesfehérvár, 1998, 10.

2. Tempfli Imre: Kaplony. Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez. Szatmárnémeti, 1996.109.

3. Éble Gábor: A nagykárolyi Szentháromság kápolna története. Bp. 1910, 33.

4. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz. Olcsva, 1708. július 25., I. köt., 197. levél.

5. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Olcsva, 1705. szeptember 16., I.,köt., 68. levél.

6. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Olcsva, 1706. szeptember 30., I. köt., 129. levél.

7. Uo., 129. levél.

8. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Olcsva, 1708. július 25., I. köt., 197. levél.

9. Éble Gábor: Károlyi Ferenc gróf és kora. Bp. 1893, 161.

10. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Nagykároly, 1722. november 7., II. köt. 642. levél.

11. Magyar Országos Levéltár: A károlyi család nemzetségi levéltára. P. 398., Lad. 116., Acta Publica.

12. Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Bp. 1988. 216.

13. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadja: Szalai László: Gróf Károlyi Sándor Önélet-írása. Pest, 1865, IX.

14.Tempfli Imre: I. m. 119.

15. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp. 1908, 342.

16. Takács Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina. Bp., 1910, 52.

17. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Nagykároly, 1698. szeptember 29., I. köt., 3. levél.

18. Kovács Ágnes (szerk.): Barkóczy Krisztina levelei férjéhez Károlyi Sándorhoz. Olcsva, 1712. március 13., II.,köt., 336. levél.

19. Takács Sándor: Kelemen Didák és a Károlyi család. In: Katolikus Szemle, Bp. 1892. VI.

20., Uo. 253.

21. Tempfli Imre: I. m. 125.

22. Rákos L. Róbert: Páter Kelemen Didák O. F. M. conv. levelei 68. Idézi: Tempfli Imre I. m. 126. 23. Tempfli Imre: I. m. 126.

24. Tempfli Imre: I. m 126–137.

25. Szirmay Antal: Szatmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete. Bp, 1810., II. köt. 53.

26. Tempfli Imre: I. m. 133.

27. Historia Provinciae Sanctissimi Salvatoris. Kassa, 1759. I. köt. 59. Idézi Tempfli Imre: I. m. 133.

28. Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Debrecen, 1988, 179.

29. Historia Domus Kaploniensis. 1722. I. köt.

30. Takács Sándor: Kelemen Didák és a Károlyi család. In: Katolikus Szemle. Bp. 1892, VI. 541.

31. Kovács Ágnes (szerk.): Károlyi Sándor levelei feleségéhez. 1712. június 23., Pozsony, I. köt., Debrecen, 1994, 123. levél.

32. Berkeszi István: A gróf Haller fiúk iskoláztatása a XVIII. század első felében. In: Századok, 1883, 342–362.

33. Takács Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina. Bp. 1910, 275.