Mi ez tulajdonképpen?
Általában véve a jubileumi év, illetve az ún. szentév a „kegyelem különleges ideje, mely az üdvtörténet nagy évfordulóihoz kötődik”. Az első szentév óta, mely VIII. Bonifác pápa nevéhez és a Kr. u. 1300. esztendőhöz kötődik, ezeket mindig a pápa hirdeti és nyitja meg. A rendes jubileumi éven kívül, melyre jelenleg 25 évenként kerül sor, a rendkívüli jubileumi éveket a pápák általában megválasztásukkor hirdették meg, mégpedig „az áldásos kormányzásért”, vagy „különféle veszedelmek (háború, éhínség, járványok, török) elhárításáért”. A szentév rendeltetése a következő: „a nagy történelmi emlékezések erejéből bűnbánatot meríteni”. A jubileumi év mellékcéljai között nem elhanyagolható az a szempont, hogy zarándokok milliói – a hagyomány szerint 1300-ban körülbelül két millió ember érkezett Rómába – egy ilyen időszakban keresik a város püspökének közelségét, „s ez elmélyíti és személyesebbé teszi a hívek és a római pápa kapcsolatát”. (Vö. Magyar Katolikus Lexikon).
Az irgalmasság évét meghirdető bullájában – melynek címe Misericordiae vultus (az irgalmasság arca, a továbbiakban MV) – Ferenc pápa elrendeli, hogy minden egyházmegyében a székesegyházban vagy egy másik jelentős templomban, esetleg a kegyhelyeken is egész évben álljon nyitva egy jubileumi, szent kapu (porta sancta), amely „ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz” (MV 3). A szó szoros értelmében a szent kapu Róma négy nagy bazilikájának – a vatikáni Szent Péternek, a falakon kívüli Szent Pálnak, a lateráni Keresztelő Szent Jánosnak és a Santa Maria Maggiore bazilikának – egy-egy kapuja, melyek csak a szentévek alatt állnak nyitva a zarándokok előtt, egyébként márványlappal befalazzák őket.
Ferenc pápának fontos, hogy ne csak Rómában, hanem helyi szinten is úgy lehessen átélni az irgalmasság évét, mint „a kegyelem és a lelki megújulás rendkívüli időszakát” (MV 3), s hogy ünnepelhetővé váljon a következő: „A bűn súlyosságára Isten a megbocsátás teljességével válaszol. Az irgalmasság mindig felülmúl minden bűnt, és senki sem állíthat korlátokat a megbocsátó Isten szeretete elé.” Az irgalmasság kapujának pedig – bárhol a világon – nem kisebb szerep jut, mint az, hogy ha „valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt adó Isten szeretetét.” (MV 3). S aki átlép ezen a kapun, fel is vállalja, hogy magáévá teszi a jóságos szamaritánus irgalmasságát. (MK 3).
Miért fontos ez neki?
Ebben a kérdésben Ferenc pápa többször nyilatkozott. Legutóbb a Credere című lapban, az irgalmasság szentéve hivatalos folyóiratának december 6-i számában. Ebből az interjúból először is megtudjuk, hogy az irgalmasság témájának kiemelése számára azért fontos, mert már elődjei is különös figyelmet szenteltek neki. Az irgalmasság szentévének megnyitásával Ferenc pápa tehát folytatni szeretné az elődjei által megkezdett szemléletváltást a katolikus egyházban, s úgy érzi, „mintha az Úrnak az lenne a vágya, hogy megmutassa irgalmasságát az embereknek”.
Talán még mindig szokatlanul hangzik a fülnek, de ez a pápa bűnös embernek érzi magát, s ezt nem rejti véka alá: „Megbocsátott ember vagyok, Isten irgalommal rám tekintett, és megbocsátott nekem. Még ma is követek el hibákat és bűnöket, és két-háromhetente gyónok. Ha pedig gyónok, az azért van, mert rászorulok arra, hogy érezzem: Isten még mindig irgalmas hozzám.” S most ő, Róma püspöke, ez a szegény bűnös ember, szemlélve Jézus Krisztust, aki az Atya irgalmasságának az arca (MV 1), azt szeretné, ha „a következő éveket áthatná az irgalmasság, hogy mindenki találkozhasson Isten jóságával és gyöngédségével!” (MV 5). Meggyőződése, hogy mindenki, aki megtalálja azt az örömet, amely Isten irgalmasságának újrafelfedezéséből és annak gyümölcsözővé tételéből fakad, képes lesz örömmel vigaszt is nyújtani korunk minden embere számára. Az „irgalmasság balzsamja” így eljuthat mindenkihez – hívőkhöz és távolállókhoz egyaránt. (MV 5). Isten irgalmassága tehát „nem elvont eszme”, hanem gyógyír, „konkrét valóság, amellyel kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé”, s „melynek összetevői a gyöngédség és az együttérzés, az elnézés és a megbocsátás”. (MV 6).
Nyilvánvaló, hogy senki nem születik pápának, Jorge Mario Bergolio sem. Valahogy minden pápa kijárja megválasztása előtt a „pápa-iskolát”, s a mindenkori konklávé, a pápaválasztó bíborosok gyűlése nemcsak egy bizonyos bíboros személyére, hanem egy „iskolára” is igent mond. Bergolio bíboros esetében úgy tűnik, hogy a „pápa-iskola” a latin-amerikai és karibi püspökök V. általános konferenciája volt, amelyre 2007-ben a brazíliai Aparecida-ban került sor. Ezen a konferencián őt bízták meg a záró dokumentum szerkesztőbizottságának vezetésével. Az ún. Aparecidai dokumentum nagy értékben magán viseli Bergolio bíboros kézjegyét. Ezen a konferencián sokan egy olyan egyházért küzdöttek, amely a hitet nem regulázza, hanem továbbadja és megkönnyíti. Aparecida sok résztvevő számára, Bergolio bíborost is beleértve, elsősorban egy különleges tapasztalatot jelentett; annak az egyháznak a megtapasztalását, amely lát, mielőtt ítél, és cselekszik, miután látott és mérlegelt. S hogy Aparecida mennyire fontos állomás volt Ferenc pápa életében, az abból is látszik, hogy például az Evangelii gaudium (az evangélium öröme, a továbbiakban EG) kezdetű apostoli levelében, amely az ő kormánynyilatkozatának, a katolikus egyház 21. századi reformprogramjának tekinthető, nem kevesebb, mint 9 alkalommal hivatkozik az Aparecidai dokumentumra. Hivatalba lépését követően pedig minden hivatalos látogatónak ezt a dokumentumot adta át ajándékba, mintegy jelezve az államfőknek: aki meg akarja érteni annak rendjét és módját, ahogy ellátom a pápai szolgálatot, olvassa el az aparecidai dokumentumot.
Miért kell ez ma nekünk?
A katolikus egyház mai helyzetét különböző módon lehet értékelni. Az eredmény – mint általában mindig – nagymértékben függ attól, hogy hol áll az értékelő, s hogy milyen széles látószöggel rendelkezik: a The Economist nevű rangos angol nyelvű heti hírmagazin 2014. április 19-i számában The Francis effect (a Ferenc-pápa-effektus) címmel közölt cikket. Ebben a pápára úgy tekintenek, mint „egy fordulatot kiváltó vezérigazgatóra” (a turnaround CEO): a legidősebb multinacionális vállalkozás, a katolikus egyház igencsak sok sebből vérzett, amikor Ferenc pápa átvette a vezetést. Egy évvel később azonban – a cikk megjelenésekor – egészen más kép tárul elénk. A vállalkozás önbizalmi indexe teljesen megváltozott. Például, a nem éppen kritikátlannak számító amerikai katolikusok 85 százalékban támogatják és bíznak az új vezérigazgatóban.
A hírmagazin szerint ennek a változásnak, az ún. „Ferenc-pápa-effektusnak” az oka kézenfekvő: a pápa nem tett mást, mint megszívlelte a menedzsment három alapvető elvét. Az első egy klasszikus lecke az alapvető kompetenciák dolgában: Ferenc pápa újrafókuszálta szervezetét a tulajdonképpeni vállalkozási célra, mely az alapító szándéka szerint való, s ez nem más, mint a szegények segítése. A „szegények-előbb-stratégia” lehetővé teszi a társadalom számára, hogy kevesebb erőforrást fordítsanak mellékes tevékenységekre, mint például a tanok körüli vitákra, vagy fényes ceremóniák kivitelezésére. Ezt a stratégiai fókuszváltást két eszköz segíti a menedzsment területén: az egyik a márka – „katolikus egyház” – újrapozicionálása, a másik pedig az átszervezés. Az újrapozicionálás amolyan hangnemváltást jelent az egyházban: hagyományos tanok, mint például a magzatelhajtást vagy az azonos neműek kapcsolatát illetően változatlanok maradtak, de az új „vezérigazgató” kevésbé bíráló, elítélő hangnemben adja elő ezeket, mint elődei. Az átszervezés terén legfontosabb lépés 8-9 bíboros megbízása azzal, hogy világítsák át az egyház szervezeti felépítését, a menedzsmenti tanácsadások feladata pedig helyes pályára terelni az adminisztrációt és a vatikáni bankot.
Vissza tehát az alapító szándékához, vissza ahhoz, ami eredeti, ami lényeges. S hogy milyen kapcsolatban van egymással az irgalmasság, az egyház és a szegények? Ferenc pápa számára ez a három fogalom elválaszthatatlan egymástól. Az egyház létének eredeti szándékát, a lényeget tömörebben aligha lehetne kifejezni, mint ahogy az az Evangelii gaudium-ban olvasható: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (EG 48). Kicsit később ugyanabban a dokumentumban: „Isten szívében kiváltságos helye van a szegényeknek (...) Megváltásunk útját a szegények szegélyezik. (...) az irántuk való irgalmasság a mennyország kulcsa.” (EG 197).
A szegénység, a szegények pedig Ferenc pápa számára mindig valami konkrétumot jelentenek. A helyek, ahol megtalálhatóak, a társadalom földrajzi, szociális és pszichológiai perifériái. A szegények tehát az ő szemében mindig „az utolsók”, azok, akiket valamilyen oknál fogva „a társadalom kiselejtez és eldob”. (EG 195). S ha keressük az egyház létjogosultságának az alapját a 21. században, akkor azt kell mondanunk, hogy az pontosan az „utolsókkal” való törődésben áll. Hiszen pontosan ők vannak leginkább kitéve annak, hogy elveszítik a reményt, s már nem tudják elhinni, átélni, hogy az „üdvösség, amelyet Isten felkínál nekünk, az ő irgalmasságának a műve”. (EG 112).
Az eddigiek fényében állíthatjuk: az egyház jövője – társadalmi vonatkozásban – azon áll vagy bukik, hogy mennyire képes menedékké válni minden ember, de elsősorban az utolsók számára; olyan oázissá (MV 12), amelyben gazdagon áramlik az irgalmasság balzsamja, vertikális és horizontális síkon egyaránt. Azért gyógyír, vigasztaló és üdítő az irgalmasság, mert mint „az igazi szeretet mindig szemlélődő, és lehetővé teszi, hogy a másikat ne kényszerből vagy hiúságból, hanem azért szolgáljuk, mert – a látható felszínen túl – szép.” (EG 199). Ferenc pápa szerint tehát „a szegények iránti szerető figyelmesség” a kiút a szegénységből, az emberi létezés peremhelyzeteiből, s csak „ebből a valós és szívélyes közelségből kiindulva vezethetjük őket megfelelően felszabadulásuk útján”. (EG 199).
Mi közöm (lehet) hozzá?
Meglepő, de annál bátorítóbb, hogy Ferenc pápa az irgalmasság megtapasztalására, illetve a megtérésre szóló meghívásában csak egyetlen egy csoportra vonatkozólag mondja ki egyértelműen, hogy „életvitelük miatt távol vannak Isten kegyelmétől”. (MV 19). Ezek pedig azok, akik valamely bűnözői csoporthoz tartoznak, ill. akik korrupciót követnek el vagy bűnrészesek ebben. A korrupció, a társadalomnak ez az „elmérgesedett sebe súlyos égbekiáltó bűn, mert aláássa a személyi és közösségi élet alapjait”. A gyanakvás és a cselszövés tartja életben. (MV 19).
Nyilvánvaló, hogy az irgalmasság oázisának, egy szegényeket szolgáló szegény egyháznak nem lehet köze a korrupció semmilyen formájához. Corruptio optimi pessima (a legjobb romlása a legrosszabb) idézi a pápa Nagy Szent Gergelyt, s egyben nagyon gyakorlatias felhívást intéz mindenkihez: „Engedjük megérinteni a szívünket” és űzzük ki a korrupciót a magán- és a társadalmi életből. S hogy mire van szükségünk ehhez? A pápa szerint „a leleplezéshez szükséges bátorság mellett okosságra, éberségre, törvénytiszteletre, átláthatóságra”. (MV 19).
Az ad extra, azaz kifelé megmutatkozó irgalmasság feltételezi, hogy egyáltalán akarok kifelé tekinteni. Ferenc pápa itt is nevén nevezi a dolgokat: „amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk.” Ennek a tavaly, nagyböjt kezdetén megfogalmazott gondolatnak néhány hónappal később, vagyis az elmúlt nyár folyamán csak nőtt az aktualitása, amikor az eddig nem tapasztalt méreteket öltő vándorlás elindult Európa felé. S bár erdélyi, partiumi kontextusban közvetlenül eddig alig vagy egyáltalán nem szembesültünk a más kultúrából érkező vándorlókkal, a kifelé is megmutatható irgalmasság értelmében nekünk is közünk lehet ahhoz, amit Ferenc pápa üzen a Migránsok és Menekültek 102. Világnapjára: „A korábbiakhoz képest ma az irgalmasság evangéliuma még inkább felrázza a lelkiismereteket, megakadályozza, hogy hozzászokjunk a másik szenvedéséhez.” A pápa szerint az egyház válasza a napjainkban zajló vándorlás bármilyen formájára éppen ezért csak a „találkozás kultúrája” lehet, „amelyben nemcsak készen állunk adni, de elfogadni is másoktól. A vendégszeretet az adás és kapás megélése.” A bevándorlók felé pedig azt üzeni, hogy felelősen vállalják fel „kötelezettségeiket az őket befogadók felé, tiszteletben tartva és elismerve a befogadó ország anyagi és spirituális örökségét, betartva törvényeit”.
A pápa vágyik arra, hogy az egyház minden tagja „a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről”: éhezőknek enni adni, szomjazókat megitatni, hontalanokat befogadni, ruhátlanokat öltöztetni, betegeket ápolni, foglyokat meglátogatni, halottakat eltemetni; bűnösöket jóra inteni, tudatlanokat oktatni, kételkedőknek jó tanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, igazságtalanságokat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni. Lelkiismeretünk ébresztgetésének ez a legbiztosabb módja, hiszen Jézus azért állítja elénk „az irgalmasság e cselekedeteit, hogy fölmérhessük, vajon az ő tanítványaiként élünk-e vagy sem”. (MV 15). Az elején láttuk, hogy a jubileumi esztendők egyik mellékcélja eredetileg abban állt, hogy mélyüljön és személyesebbé váljon a keresztények és a pápa közötti kapcsolat. Ha tehát szeretnénk, hogy közünk legyen ehhez a kiemelt időszakhoz, az irgalmasság évéhez, bőven elég lenne, ha minden reggel tudatosan felvennénk a „pápaszemet”, Ferenc pápa szemét, hogy kipróbáljuk, milyen lehet az ő szemével látni, megítélni, s ahol lehet, jobbá is alakítani a mai világot.
