A trianoni mészárszék óta bizonyítást nem igénylő észrevétel, hogy kicsiny vagy közepes, szétszórt vagy homogén közösségekben a hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom-megtartó ereje is van. Ha egy 300 000 lakosú városban kb. 40 000 magyar ajkú él, és ezek zöme rendszeresen találkozik orvosával, tanítójával, papjával, lelkészével a templomban, színházban, magyar bálon, szüreti mulatságon, táncházban, szavalóversenyen, szülői értekezleten stb., az a közösség megerősödik identitástudatában.
Temesvár 1978–1990
Voltak ebben az időszakban olyan intellektuális szakmák, amely művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helyben maradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás, az emigráció nem egy elítélendő történés volt ITT és AKKOR, de a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Hőstettnek nem az elmenés, hanem a maradás számított!
A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, mint amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!
A bolsevik és a román abszolutizmus időszakában is számos kiváló egyéniség a jó pásztor alázatával igyekezett a legmagasabb színvonalon őrizni és ápolni a kimondatlanul is reábízott nyáj szellemi örökségét. Íme, néhány név, a teljesség igénye nélkül: dr. Fodor József – pápai prelátus, a gyárvárosi Millenniumi templomban felejthetetlen prédikációival és karizmatikus egyéniségével vonzotta a magyar lelkületű hívőket. Dr. Neumann Ernő főrabbi, a magyar ékesszólás nagymestere volt. Prof. dr. Miklósi Kornél (1887–1963) akadémikus és prof. dr. Bakonyi Kálmán (1887–1970) 43 éven át a temesvári Műszaki Egyetem professzora, prof. dr. Hajdú József voltak az 1950-es, 1960-as évek kimagasló egyéniségei az Európa-hírű temesvári Műszaki Egyetemnek. 1965-ben dr. Kőnig Frigyes entomológus bemutatta a Temesvári Bánság Múzeumban Európa egyik legnagyobb lepkegyűjteményét.
Sinka Károly, Szabó Lajos, Fábián Ferenc, Balogh Éva, Adleff Ingeborg – hogy csak néhány csillogó nevet említsünk – tehetséges egyéniségükkel telt házat biztosítottak a magyar színház bármelyik előadására 1960 és 1989 között.
Tácsi László tanár fáradhatatlanul szervezte az általa alapított Bartók Béla Kórust, majd Csizmarik László, az 1989. decemberi véres események mártírja, Gáspár Mária és Elekes András színvonalas és értékes dalárdát faragtak a lelkes amatőrökből. Erdély István közgazdász megalapította a Rezeda Táncegyüttest. Bálintfi Ottó filozófus, egyetemi professzor a Látóhatár Diákönképzőkört vezette éveken át, hihetetlen szellemi energiával és komoly értelmiségi tartalommal.
Cseresnyés Gyula rendező, az ízig-vérig színházi ember alapította a híres-nevezetes Thália Diákszínjátszó Csoportot, amelynek számos színvonalas előadásán tapsolhattunk. 1989 novemberében egy emlékezetes Dsida-estet tartottak a belvárosi református templomban, miután Mátray Lászlót, szellemi mentorukat meghurcolta és életveszélyesen megfenyegette a Securitate.
De lépjünk egyet előre, lévén, hogy a történelem homokórája pereg! Az 1970-es évek kezdetén a nemzeti kisebbségekkel szembeni politikai hozzáállást egy viszonylagos enyhülés jellemezte. Erick Pfaff tanár úr, az akkori Német Líceum igazgatója vezetésével beindult a Német Fórum, heti egy-egy előadással. Pfaff kimagasló intellektusa és ragyogó előadói képessége vonzotta a temesváriakat, ahol minden német tudott magyarul és fordítva.
mellett nekünk Kisenciseknek is volt plakátunk.
Matekovits Ágota felvétele
A temesvári magyar felnőttoktatás népfőiskolai fóruma 1978-ban alakult prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával Kisenciklopédia néven. Salló Tanár úrnak szíve csücske volt a Kisenci, ahogy az első pillanattól nevezte mindenki! Vezéregyéniségeként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. Állítom, hogy előadásai a Mindentudás Egyeteme című televíziós sorozat színvonalával vetekedtek. Kedves, barátságos, mindenkiről csak jót feltételező személyisége szinte vonzotta maga köré a barátokat, tisztelőket, tanítványokat, mit tagadjuk: a temesvári magyarok apraját-nagyját. Veretes szép magyar beszédével, a szakszavak pontos magyar megfelelőjének figyelmes alkalmazásával, nyomdakész bővített mondataival hihetetlen szolgálatot vállalt és végzett. Gróf Széchenyi István szavaival szólva – és ezt Ő a tudomány szerény eszközeivel éreztette – igazolta, hogy „Jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen”. Köszönjük, drága Ervin!
1980-ban Pongrácz P. Mária, a temesvári magyar napilap – a Szabad Szó – főszerkesztője felkért, hogy a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben vegyem át a Kisenci vezetését, irányítását. Ervin bátyám, egyetemi elfoglaltságára hivatkozva feladni készült egy már bejáratott, működő magyar intézményt, amelynek egy későbbi újraindítása teljesen kilátástalannak tűnt. Nem ez volt az én színpadom abban az időben. Rengeteget dolgoztam a klinikán, naponta 4-5 órán át a diákoknak fogorvosi gyakorlatot vezettem, és a szájsebészeti klinikán is ügyeletet vállaltam. A helyi napilapban Az orvos válaszol rovatban rövid szakcikkeket közöltem. Nyílt vagy burkolt, de állandó párt- és biztonsági felügyelet alatt vettem volna át a magyar népi egyetemet. Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonultattam volna a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettáját. De mindezekről nem előzmények nélkül döntöttem! Válaszadás és elhatározás előtt meglátogattam dr. Salló Ervint temérdek könyv és a padlón, ágyon, fotelben, újságpapíron száradó gyógynövények meghitt illatú elefántcsont-tornyában. Sokat és nagyon sok mindenről beszélgettünk. Amikor elváltunk, kezet fogtunk és így eresztett el egy új világba: „Gyuri, a megmaradásunk kulcsa a kis közösségek, sejtek, szövetek összefogása. A Kisenci ennek egy lehetősége. Én beindítottam, folytasd, kérlek!”
Az indulás pillanatától tudtuk, hogy a „téglák köztünk vannak”. Számos esetben, a rendezvény másnapján megjelent a rendelőmben a két reám állított fickóból valamelyik, hogy elemezze és rosszallását fejezze ki, ha valami nem tetszett az akkori ideológiának. Emlékezetes marad számomra egy banálisnak tűnő eset. Dr. Hatvany Csaba a Műszaki Egyetem matematika professzora két évig Pisában volt, ott fejezte be a doktorátusi tézisét. Egyik szerda délutánra bejelentkezett egy előadással Az olaszországi városok tereinek mértana címmel. Egy hihetetlenül színvonalas, rengeteg diával színesített rendezvény volt, amit a hálás közönség múlni nem akaró tapssal honorált. Másnap, miután egy betegem kiment a rendelőből, belépett a „tanár elvtárs” – gondolom marxizmus-oktató lehetett – és felháborodva, jószerivel üvöltve nekem esett, hogy a tegnapi előadáson megengedhetetlen dolog történt! 113 templom képét vetítette ki az előadó a lepedőre, ami az ateista neveléssel összeegyeztethetetlen! Nekem minden előadás előtt le kellett adnom az „illetékeseknek” a következő rendezvény címét, előadóját és egy rövid összefoglalót. Csak annyit tudtam kipréselni magamból – hogy ne nevessek a képébe – „tetszik tudni, Olaszországban a nagy terek rendszerint templomok előtt szoktak lenni”.
Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói – szerzői véna is és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti, valamint tudományos ismeretterjesztő rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.
Az átlag százfős hallgatóság előtt sokféle szakterületen dr. Albert Ferenc egyetemi tanártól Zimmermann Zoltán méhészig több mint százötvenen tartottak akadémiai szintbe is beillő magyar nyelvű tudományos ismeretterjesztést az eltelt évtizedek során. Az előadók név szerinti felsorolására – elnézésüket kérve – helyszűke miatt nem vállalkozhatunk. Mindenkinek hálás köszönet az önzetlen munkáért és erőfeszítésért! Csak most – így utólag – látjuk, mennyire hasznos volt ennyi ember hűsége és magyarságmegtartó odaadása 1978 és 1989 között. Nélkülük, a sejtből szövetet alkotókból, ma szegényebbek, gyengébbek és szétszórtabbak lennénk!
Temesvár 1990–2013
A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság (OZSKT) nevet. Egy sor olyan verhetetlen érv szólt az Ormós név mellett, hogy a döntéshozók egyhangúan mondottak igent. Sorolhatnám vég nélkül a meggyőző érdemeket, de – hála Miklósik Ilonának és Szekernyés Jánosnak – Ormós Zsigmond életét és értékteremtő európaiságát alaposan megismerhettük. A cégbíróságon bejegyezték a társaságot, amely így jogi személyiség lett.
Az új körülmények és a szerencsés névválasztás után alkalmunk nyílott vendégelőadókat is meghívni és megismerni. Felléptek: Budai Ilona népdalgyűjtő és előadóművész, Bp., Kóka Rozália, Érd, a bukovinai székelyek elnökasszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi, képzőművész, Bp., Berecz András, mesemondó, Bp., dr. Benyik György atya, bibliakutató, hittudós, Szeged, Birinyi József, népi hangszerek mestere, Bp., Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, az USA, Hamilton College professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár, Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja, Bp., dr. Bereczky Tibor, a szegedi Tájak – Korok – Múzeumok Társaság elnöke.
Tagságunk és a vezetőség igyekezett figyelmet fordítani kulturális és építészeti örökségünk ápolására, megőrzésére, kiszélesítve ezzel a vállalt és már lehetővé vált emlékezet-felújítást.
Kós Károly szülőházának falán 1993. december 16-án elhelyeztünk két négynyelvű, bronzarcképes, magyarvistai kőből készült táblát. Beszédet mondott: Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök, Kós András, a Mester fia, Kötő József, az EMKE elnöke, dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke és Dr. Matekovits György, az OZSKT elnöke.
Az Arad és Temes megyei EMKE, az OZSKT, valamint a pécskai római katolikus plébánia közös szerevezésében emléktáblát avattunk és koszorúztunk 1994. december 14-én Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A szülőváros Pécska római katolikus templom külső falán elhelyezett emlékjel előtt beszédet mondott dr. Matekovits György, Szekernyés János helytörténész és ft. Heinrich József plébános. Közreműködött a Bartók Béla Énekkar.
1995 tavaszán kitisztítottuk és rendbe hoztuk Dr. Telbisz Károly, Magyar Királyi Udvari Tanácsosnak, Temesvár Szabad Királyi Város polgármesterének és díszpolgárának sírját.
1996 nyarán egy partiumi kiránduláson voltunk. Ez alkalommal megálltunk Ágyán, Olosz Lajos sírjánál. A két világháború közötti erdélyi líra kiemelkedő alakját, életét és munkásságát Anavi Ádám költő mutatta be.
A Győrödi (románul: Ghirodei) úti 1848-as honvéd emlékmű restaurálását is felvállaltuk. Támogatónk volt Ráday Mihály Balázs Béla-díjas operatőr, helytörténész, a restaurátor Oprescu Ion volt. 1997. március 14-én megtartott ünnepségen beszédet mondott dr. Matekovits György, az emlékművet felszentelte és áldást mondott ft. Szabó Dénes gyárvárosi plébános. Ráday Mihály felkérésére egy albumot szerkesztettünk Magyar emlékhelyek és sírok témában. (Mecénás: Illyés Alapítvány). Felkutattuk a Temes megyei Beregszón Vukovics Sebő kriptáját, amit 1998 nyarán gondosan restauráltunk. A budapesti Pantheon Alapítvány támogatásával Andrássy József végezte el a szakszerű munkát. Vukovics Sebő Ormós Zsigmond barátja, elv- és harcostársa 1849-ben a Szemere-kormány igazságügyi minisztere volt.
A Budapesten élő Csicseri Ormós Zsigmond-leszármazottak, rokonok a temesvári Szépművészeti Múzeumnak adományozták Temes vármegye egykori főispánjának impozáns, nagyméretű (170x130 cm) portréját, Szamossy Elek festőművész alkotását. Az 1873-ban festett portré a Szent István-rend díszöltönyében ábrázolja a főispánt. A festményt 2011. június 3-án a Temesvári Szépművészeti Múzeum (Dóm tér, volt Vármegyeháza) barokk termében vettük át ünnepélyes keretek között, köszönő beszédet mondott Marcel Tolcea múzeumigazgató. Személyes, meleg hangú értékelést tartott a budapesti rokonság részéről Pósa Gabriella, Horváth Zoltánné Pósa Jerne és Szilvai Gézáné. Értékelő előadást mondott Miklósik Ilona muzeológus, Szekernyés János helytörténész és prof. dr. Matekovits György, az OZSKT elnöke.
Köszönettel tartozom önzetlen segítőtársaimnak, akik a megpróbáltatások idején vállalták a szervezés gondját-baját, és fenntartások nélkül áldoztak szabadidejükből egy-egy rendezvény sikerének érdekében. Köszönöm Matekovitsné Görgényi Ágotának, dr. Kovács Bélánénak és Ildikónak, a Belvárosi Református Nőszövetség elnökasszonyának, Boér Jenő titkár úrnak a szervező, önzetlen és lelkes munkatársnak, a temesvári magyar sajtó főszerkesztőinek: Gherasim Emilnek, Pongrácz P. Máriának és Graur Jánosnak. A hála meleg szavai megilletik ifj. Halász Ferencet, a Bartók Béla Líceum volt igazgatóját és a mindnyájunkban lelket tartó, tápláló Bányai Ferenc és Fazakas Csaba tiszteletes urakat.
Visszanézve önkéntelenül is előrepillantunk. 1989. december 16-án a belvárosi református templomtól elindult a forradalom, és Temesvár lett az első szabad városa az országnak. A kommunista diktatúra nem akarta elhinni, hogy egy maroknyi ártatlan magyar református, baptista és kisencis ki mer állni száműzött papja mellett. Hiszen a besúgók, a lehallgatott telefonok, a spiclik ezrei hálózták be és mérgezték az életünket. És lám, mégis sikerült! Temesvár egy magyar lelkész – Tőkés László – révén ismertté vált a nagyvilágban, és több lett, mint egy pont a térképen.
Az 1990-es esztendő újabb sorsfordulója volt a temesvári magyarságnak. Amikor megalakul az RMDSZ, a város magyar lakosainak a száma közel 40 000 volt. A mai napon, ez alig több 20 000-nél. A magyar intézmények lassan talpra állnak. A tiszta magyar tannyelvű iskolák munkáját már senki és semmi nem akadályozza. Elvileg! A szórványra oly szomorúan jellemző beolvadás és kivándorlás erősen megtizedeli a magyarság lélekszámát. Templomainkban a temetések száma messze felülmúlja a keresztelőkét. Modern, igényesen felszerelt iskoláinkban mind kevesebb az első osztályos magyar gyermek. De a ritkuló gólyajárás mellett a magyar civil önszerveződés megtalálja lelkes szervezőit, odaadó vezetőit. Magunkra találunk a magyar színházban, az irodalmi körökben, a Baráti Estek társaságában, a dalárdákban, az ifjúsági-, közművelődési- és nyugdíjasklubokban, az irodalmi kávéházban.
Amikor így, együtt végignéztük egy elmúlt fél évszázad nemzeti öntudatmentő és megtartó múltjának képeit, történéseit, felvetődik a jogos kérdés: miért nem működik itt és ma mindez? A válasz egyszerű és mégis összetett. Omnia fluunt – omnia mutantur – latin mondás örökérvényűsége vitathatatlan. Megváltozott világban élünk!
Amikor a Kisenci csúcson működött, esténként két órán át nézhettük a Román Televízió műsorában Ceaușescut. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisencis színvonalát „überelte” a kábeltelevíziós műsorok sorozata, az Animal Planet, a Discovery Channel, és ki tudja még hány és hány tudományos-ismeretterjesztő adása. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandó jelenlevő tagtársunk megkérdezte, hogy „a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura?”
Következésképpen: megfogyatkoztunk, kiöregedtünk, a könyörtelen idő elhúzott a fejünk felett, az új idők pedig új megoldásokat követelnek. A fiatalokat lehetetlen levakarni a számítógép, az időseket is alig a televízió képernyőjéről. Az így alakult állapotot lehet nem szeretni, de ettől még tudomásul kell vennünk, hogy ez van.
A felsorolt gondolatsorok remélhetően megerősítik annak bizonyosságát, hogy legnagyobb értékeink valamilyen formában – írásban, szóban, emlékezetben, fejfákon – körülöttünk léteznek, mi pedig, velük és általuk élünk, belőlük építkezünk. Lehet, hogy a mindent megszépítő emlékezet cserepei töredezettek, a feledés is nagyon nagy veszély, de az elsivatagosodott lelkű világban megmaradási erőfeszítéseink esetlegessége azonban ne vonja el figyelmünket arról, aminek köszönhetően önmagunk maradhatunk.
Zárógondolatként dr. Telbisz Károly, Temesvár nagy tudású polgármesterének 1885-ben írt meditációjára térek vissza: „… a krónikákból megtudhatjuk, hogy a Gondviselés jelentős szerephez jutott a régi Temesvárnak abban a törekvésében, amit az európai polgáriasodás és a keresztény műveltség védelmének szolgálatában reá rótt a Sors!” Közelmúltunkra, sorsunkra és mai állapotainkra ez a bölcsesség hatványozottan érvényes!
