„Az előadásaink sikere, igazi kézzelfogható sikere az, mikor érezzük, hogy a gyermekközönség lélegzetvisszafojtva figyel, együtt rezdülve a színpadi érzelmekkel, mikor felszabadult, boldog nevetés tölti be a termet, mikor spontán felkiáltásokkal, beleszólásokkal vesznek részt a játékban, együtt játszva teljes átéléssel velünk; és a legnagyobb siker az, amikor fellázadnak cselekvésig a rossz, a gonosz ellen, az igazság, a jó védelmében. Mindez a művészetünk értéke, ereje, a játékunk »fizetsége«”.1
(Kovács Ildikó)
Mit játsszunk a gyermekeknek? A bábosok gyakran teszik fel ezt a kérdést egymás között a színházi évad küszöbén, amikor a színpadra javasolt előadások terveit előkészítik. Mit játsszunk a gyermekeinknek? – kérdezik olykor a pedagógusok és a szülők, és elmondják a színházi embereknek, hogy óvodás és kisiskolás korú gyermekeik mennyire igénylik a felnőttekkel való közös játékot. Néha az is kérdéseket vet fel, hogy különböző korú és nemű gyermekek esetén, mit és hogyan játszanak velük felnőtt játszótársaik, hogy a játék mindenki számára élvezetes legyen: az alig óvodásnak, a nyolcévesnek, az apukának, és a tanító néninek egyaránt. „A gyermek sajátos nyelve a játék”2 – írta Polcz Alaine a Világjáték teszthez bevezetőként, és tudjuk, hogy a József utcai Fővárosi Gyermekideggondozó Intézeti rendelőjében már 1961-ben játszóházat rendezett be a beteg gyermekek számára. A kérdésre Kovács Ildikó3 talán azt válaszolná, hogy bármit játszhatunk, nem a mit-en hanem a hogyan-on van a hangsúly, és figyelmeztetne, hogy csak az öröm-játék, a teljes jelenlét elfogadható a gyermek számára úgy ahogyan ő (a kisgyermek) szabadon, önfeledten örül a létnek, a mozgásnak, a játéknak, a természetnek, a mesének. „Az örömkészsége még épen jelenlevő!”4 Kétséget kizáróan igazat adok Kovács Ildikó kiáltványnak is beillő állításának, ami a színpadi jelenlétet és a színészi játékot illeti. A Mit játsszunk gyermekeinknek? – kérdést ezúttal inkább a bábszínházi műsorpolitika és az alkotói témakeresés szemszögéből vizsgálnám.
Patka Ildikó és Kötő Áron a Szegény Dzsoni és Árnika című előadásban
A felvetett kérdés összefügg és párhuzamba állítható egy másik kérdéssel, ami ugyancsak foglalkoztatja napjainkban a közvéleményt: mit olvassunk gyermekeinknek? Milyen kortárs könyvek ajánlhatók óvodás vagy kisiskolás korú gyermekek számára? Bábszínházi rendezőként a (báb)előadások nyelvi és képi egységét befolyásoló kortárs gyermekirodalmat, illetve a kortárs bábművészet és gyermekirodalom kölcsönhatásait vizsgálnám a romániai magyar és a magyarországi bábjátszásban. Tanulmányom az elmúlt 15 évre tekint vissza, és a gyerekirodalmi műfajok színpadi adaptációit vizsgálja egy-egy kiemelt előadáson keresztül.
A forrásmunkákról
A színpadi feldolgozások vizsgálatakor megkerülhetetlen forrásaim voltak Kovács Ildikó bábszínházzal kapcsolatos elmélkedései, Tömöry Márta báb-antropológiai kutatásai, Lovász Andrea kortárs gyermekirodalmi szövegekre vonatkozó kritikái és Kiss Judit Bevezetés a gyermekirodalomba című tanulmánya. Különösen nagy segítséget jelentett Kiss Juditnak a gyermekirodalom elméleti kérdéseit elemző munkája, amelyben kiemelten foglalkozik a narratíva, a fantázia és a játék fogalmával, mint alapvető fontosságú tényezőkkel a gyermekirodalom interpretációját illetően. Bár sajnálatos módon magyar fordításban még nem olvashatók, Henryk Jurkowski bábtörténeti munkái, műfajelméleti írásai is igen nagy segítségemre voltak a társművészetek és a színházművészet különféle irányzatai összefüggéseinek vizsgálatában. A modern bábszínház nyelvezete című esszé Henryk Jurkowski meghatározó írása a modern bábjáték iránt érdeklődők körében.
A kortárs gyermekirodalom bábjátszásra gyakorolt hatása mindig is foglalkoztatott, ma is folyamatos témakereső úton vagyok. Rendezőként kérdéseimet a Bábszínházzal közreműködő kortárs szerzőkkel is megosztottam. A jelen tanulmányban elemzett bábelőadásokat nagyrészt személyesen láttam és igyekeztem az erre vonatkozó (interneten is megtalálható) recenziókat is idézni. Szövegkönyv-keresési kutakodásaim nyomán, átböngésztem a Puck Bábszínház szövegkönyvtárát és a terjesztésre kerülő friss gyermekirodalmi kiadványokat is. Továbbá kiemelném a Helikon Estek rendezvénysorozat keretében 2015. június 6-án A Gyermekbirodalom titkai, kortárs meseirodalom címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést és a Korunk 2002. októberi számában (Gyermekkultúra –Gyermekirodalom cím alatt) írtakat. Az említett Helikon Esten Demeter Zsuzsa három kérdést vetett fel:
1. A nemzetközi és a magyar gyermekirodalom igazodik az elmúlt évtizedek kommunikációs változásaihoz, megváltozott a gyermekirodalom nyelvezete, tematikája, illusztrációi a technikai változásoknak köszönhetően. Milyen ma a jó gyermekirodalom?
2. Van-e határ, s ha igen, mennyire ingatag a gyermek- és a felnőttirodalom között?
3. Milyen a mai gyermekolvasó, van-e lehetőség találkozókra, ahonnan meg lehetne tudni, mit szeretnek olvasni a mai gyermekek?
Ezekre a kérdésekre a Helikon című irodalmi folyóirat 2015. június 10-i számában Sándor Csilla, Jánosi Andrea, Merényi Ágnes, László Noémi, Szántai János, Zsigmond Emese, Simon Réka Zsuzsanna, Balázs Imre József és Bálint Péter válaszoltak. Véleményük továbbgondolásra késztettek a gyermekirodalom és a gyermekszínház kölcsönhatását illetően. A gyermekirodalom, a gyermekszínház és a pedagógia egyre inkább oldódó szimbiózisának vizsgálatában a köveztkező kérdéseket fogalmaztam meg:
a. Hogyan hat a kortárs gyermekirodalom nyelvezete a bábszínház jelrendszerére, művészi eszköztárára?
b. Neveljünk-e vagy inkább szórakoztassunk? Szempont-e az eszmeiség, a moralitás és a pedagógia a bábszínházi előadás üzenetében?
c. Mitől válhat tartalmatlanná egy bábelőadás? A színpadi adaptációk lehetséges hibáiról: „kakaó dimenziós hősök”5, hitel nélküli szereplők, lebutított értelmezések, logikátlan történések.
Orbán János Dénes: Erős János – ősbemutató. Az azonos című népmeséből ihletődött színművet a kolozsvári Puck Bábszínház magyar társulata 2012. június 20-án mutatta be
Az elmúlt tizenöt-húsz év gyermekirodalmi feldolgozásai a kolozsvári magyar bábjátszás, összességében a kolozsvári hivatásos színjátszás történetének fontos részét képezik. A szakmai körökből csökkentebb érdeklődéssel követett színházi alkotások a közönséggel való találkozásokban szublimálódtak a kollektív emlékezetbe. Ezeknek az együttléteknek a teljességéhez ez a kutatói munka semmit nem tehet hozzá. Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő kortárs gyermekirodalmi művek szemléletújító hatással voltak/vannak a rendszerváltás utáni bábjátszásra: felfrissítették, gazdagították annak színházi nyelvét. Ugyanakkor sajnálatos módon megfigyelhető (a hivatásos bábszínházak esetében is), egyfajta megrekedés egy kanonizált formanyelvben, kopott színházi esztétiká(k)ban. Ennek egyik oka a kortárs művészekkel való együttműködés hiánya lehet. Jelen írásommal szeretném ezeknek az alkotói műhelyeknek a szükségességét hangsúlyozni. A kutatás során feltárt dokumentumok, a felvetett kérdések, gondolatok a bábjátékot művelők/kedvelők népes táborának is segítséget nyújthatnak, legyenek gyakorló színházi emberek, pedagógusok vagy lelkes, irodalom- és színházrajongó szülők.
Korcsoportok és műfajok a bábos előadóművészetben
A bábelőadásokat (akárcsak a gyermekirodalmat a kiadók) a befogadó közeg életkora szerint csoportosítja a színházi gyakorlat. A gyermek és ifjusági színházak6 és a bábszínházak három-négy korcsoport igényei szerint tervezik évi műsoraikat. (Más kérdés, hogy az újabb fogyasztóvédelmi szabványok szerint az intézmények minden nyilvános fórumon – honlapokon, plakátokon, műsorfüzeteken is – kötelesek feltüntetni azon „fogyasztók” életkorát, akiknek a színházi terméket ajánlják.) A korosztályok szerinti felosztás a következő: 0–3 évesek (csecsemők), 3–6 évesek (kisóvodások), 6–8 évesek (nagyóvodások), 8–12 évesek (kisiskolások), 13 év felettiek (kamaszok, fiatalok).
Viszonylag kevés gyermekszínház nyitott a kamaszok felé. A Budapest Bábszínház azon kevesek közé tartozik, akik több évtizede ifjúsági és felnőtt előadásokat is folyamatosan műsoron tartanak. Ezek között mindenképpen meg kell említenünk több nagy sikerű előadásukat: a Varázsfuvolát, a Semmit (Anne Teller regényének bábszínpadi változatát), a Trisztán és Izoldát, Az ember tragédiáját, a Kabarét.7 Itthon, Erdélyben a sepsiszentgyörgyi Cimbora Bábszínház fordult a középiskolások felé Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológjának színpadi bemutatásával és a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermek Színház próbálkozott Barabás Olga rendezésében (a Yorick Stúdióval közösen) az Antosa8 című felnőtt előadás színrevitelével, bár az utóbbinak már semmi köze nem volt a bábszínházhoz.
Egy új bábos műfaj? A csecsemőszínház9
„Művészi munkánk során tapasztaltuk, hogy hamarabb tanul meg beszélni, nagyobb szókinccsel rendelkezik az a gyerek, aki csecsemő korában színházi előadást látott, mint »színháztalan« kortársaik. Ez is jelzi, varázserő van a kezünkben! A felelősségünk is ebből a varázserőből fakad.” (Novák János: Új világot teremteni)
A csecsemőszínház,10 avagy a legkisebbeknek szóló színház megjelenésének nagyon is pragmatikus okai voltak itthon, Erdélyben és Magyarországon egyaránt. A rendszerváltást követően a legtöbb bábszínháznak azzal az igénnyel kellett szembenéznie, hogy a hétvégén játszott előadásaik közönsége túlnyomó részben a négy éves kor alatti gyermekekből és a velük érkező felnőttekből állt. A színházi tér, a váratlan fény- és hanghatások ijesztően hatottak/hatnak ma is a gyermekekre. A kicsik az előadások (többnyire) lineáris narratíváit képtelenek követni, a színpadi látvány és a teremben honoló sötétség sírást és tiltakozást váltanak ki az érzékenyebbekből. A zömében repertoárszínházként működő társulatok műsorán jelenleg is alig vagy egyáltalán nem szerepel az óvodás vagy bölcsődés korosztály számára rendezett előadás. Napjainkban is tanúi lehetünk, amint a hétvégeken bemutatott bábszínházi előadások11 játékideje alatt, a három évesnél kisebb gyermekek felfedező útra indulnak és a szülők engedékeny tekintetétől kísérve bebarangolják a színpadot, a bábuk után nyúlkálnak vagy reflektorfénybe érve egyéni produkciókkal szórakoztatják a közönséget…
Részlet a Szegény Dzsoni és Árnika című előadásból. Robert Puțeanu felvételei
9. A csecsemőszínház mozgalom (alkalmazott színházi forma) Norvégiából a Glitterbird projekttel és Olaszországból a Small Size – Előadóművészet a legkisebbeknek elnevezésű európai uniós projekttel indult. Célja, hogy a gyermekek művészeti értelemben elhanyagolt négy évesnél fiatalabb korosztályának is lehetősége nyíljon a színházi élmény megtapasztalására.
10. A csecsemőszínház elnevezést nem tartom szerencsésnek, mert ez az egy év alatti csecsemőkre utalhat, akiknek zörgőkön és színes lufikon kívül mást nem igazán lehet mutogatni. A csecsemőszínház közönsége gyakorlatilag az egy évesnél nagyobb gyermekek.
11. Azért hangsúlyozom a hétvégi előadásokat, mert ilyenkor rendszerint családok látogatnak el az előadásokra, míg hét közben szervezett csoportoknak játszanak a társulatok
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás