Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A lélek ereje

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni.

Két emberi világ létezik, mondják az orvosok: egészségesek és betegek. Ha a test, a lélek, az idegrendszer hibátlanul működik, egészségesek vagyunk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyen állapot alig van, és ha van, csak időlegesen. Nem számít egészséges állapotnak az, amikor nem működik a látásunk, a hallásunk, az ízlelésünk, a tapintásunk, nem érezzük az illatokat, amikor zavart a mozgásunk, az orvosi megállapítás szerint ilyenkor betegségről vagy fogyatékosságról beszélünk. A fogyatékosság veszélye mindig és mindenkire fenn áll. Rosszul forr össze egy csonttörés, és sánta leszek, megsérül valamelyik érzékszervem és fogyatékossá válhatok. A fogyatékosság veleszületett is lehet.


Krüzselyi Erzsébet költőnő szobra
Szatmárhegyen
(forrás: a Szatmári Friss Újság honlapja)

Mint ahogy az ún. egészségesek között, úgy a fogyatékosok között is kevés a különleges képességű, különleges tehetségű ember. Mégis akadnak a fogyatékosok között is nagy személyiségek. Nézzünk néhány példát. Bottyán János, azaz Vak Bottyán, a legendás kuruc hadvezér csatában elvesztette egyik szemét. Nem vonult nyugdíjba, ott folytatta, ahol abbahagyta. De nem csak hadvezérünk, királyunk is volt, aki csillagtalan égbolt alatt élte le életét, ő volt Vak Béla, akinek a szeme, a neje, Ilona királyné volt. Együtt építették az országot.

A zene világában jól ismert Érdi Tamás zongoraművész. Vakon találja meg a megfelelő billentyűt, és vakon járja a világ hangversenytermeit, akárcsak Andrea Bocelli olasz tenorista, aki tizenkét éves korától vakon él. Beethoven süketen muzsikált. Gróf Zichy Géza író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, zongoraművész tizennégy esztendős korában elveszítette jobb karját. Hatalmas lelki akarással Európa-szerte elismert zongoravirtuóz lett a félkezű művész, aki Liszt partnere volt több hangversenyén. Paul Wittgenstein is elvesztette jobb kezét a világháborúban. Ez azonban nem jelentette az osztrák pianista pályafutásának végét. Maurice Ravel Balkezes zongoraversenyt írt számára, amivel bejárta a világ hangversenytermeit. Ezekkel a példákkal bebizonyosodik, hogy a lélek képes győzni a test fölött. Jézus tárgyszerűbben fogalmazta meg: „a te hited meggyógyított téged!”

A képzőművészetből is vehetünk néhány példát. Vincent van Gogh festőművész látási zavarral küszködött, amihez idegrendszeri betegség is társult. Pablo Picasso gyermekkori agykárosodás miatt csökkent memóriaképességgel élte le életét. Toulouse-Lautrec torz külsejétől borzongott környezete, amit viszont ő alkohollal locsolva tudott elviselni.

Az irodalom is szolgál példákkal. John Milton (1608–1674) angol költő 1651-ben megvakult, több mint két évtizedet élt teljes sötétségben. Galilei szerencsésebb volt, csupán hat évvel halála előtt veszítette el látását. Molnár Gábor vadász is megvakult, mégis több mint két tucat könyvet írt. Böszörményi Gyula (Miskolc, 1964) mozgássérülten lett ismert író. Helen Keller vak és siket író a világirodalom megbecsült alkotója.

És a mi Kölcsey Ferencünk! A Himnuszt nem egy fél szemére vak ember, nem egy fogyatékos írta, hanem Kölcsey Ferenc, a költő. Fényi István költői megfogalmazásában, egycsillagos égboltos költőnk szavaival mondjuk ma is imánkat: „Isten, áldd meg a magyart”.

Ezeknek a művészeknek a nevét nem azért ismerjük, mert fogyatékosok, nem a fogyatékosságuk által, hanem az alkotásaik által maradtak meg a köztudatban. Ha a fogyatékosságuk lenne az erényük, régen elfelejtette volna őket a világ. De nem. A mű, amit alkottak, feledhetetlenné, mellőzhetetlenné tette őket. Már senkit sem érdekel, hogy Beethoven süket volt, és süketen írta örökéletű miséit, szimfóniáit, versenyműveit. Már nem a süketségéről beszélünk, hanem arról, hogy süketen írt Ünnepi miséje (Missa solemnis) a zeneirodalom legnagyszerűbb alkotásainak számát gyarapítja.

Krüzselyi Erzsébet fogyatékossága révén ugyancsak a fentiekhez sorolható. Az ő megítélésekor is a versei, a meséi kell elsődleges szempontként szolgáljanak. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű. Verseinek jelentős része megverselt bibliai esemény, hitbéli vallomások, de kereste a kedvet „a fákban, vizekben, égi szelekben”, mondaná Fényi István költőnk. Ennek az ismeretében is állítható, hogy versei ma is időszerűek, mert mára az ember kapcsolata Istennel, az ember kapcsolata az emberrel, az ember kapcsolata önmagával, az ember kapcsolata a világgal válságosan megromlott. Mára „a jókedv és a bőség sátáni bőrbe bújt”, magyarázzuk Fényi Istvánnal. Kell a vers, a gyógyító, kell a művészet, a lélek tisztítója, mely reményeink szerint segíthet lelki és erkölcsi betegségeinkben, hogy helyre álljanak ezek a kapcsolatok.


Kovács József lelkipásztor, a seregszemle főszervezője, és Higyed István mikolai lelkipásztor

Krüzselyi Erzsébetről, mint kivételes személyiségről beszélve, feltevődik a kérdés, hogy a siketség és a fokozatosan elhatalmasodó megvakulás által a világtól elszigetelt művész honnan vette azt a többletállapotot, amiből művészi írások születtek? A megrokkant test egyedül nem lehet forrása, illetve eszköze önmaga felülmúlásának! Itt jutunk vissza a teremtésnek ahhoz a pillanatához, amikor „lelket lehelt bele”1. Ezzel a lélekkel lett több az ember a többi teremtménynél. A lélek hozta meg Krüzselyinek is azt a többletállapotot, azt a szellemi energiát, ami a művek megszületéséhez nélkülözhetetlen. Erről maga a költő vall: „Lélekszemem írisze fényes, / Testi szemem bár ködbe jár; / Lélekfülem szét száz zenét les, / Testi fülem bár csendbe zár”. Nem sajnálatról, nem önsajnálatról van szó, hanem a lélek teremtő erejéről, az anyaggal szembeni felsőbbrendűségéről.

Erről ír Berde Mária2, amikor azt mondja: a „lélekszemmel és lélekfüllel felfogott, leszűrt, kivetített versművészet (…)” a Krüzselyi Erzsébeté. Reményik Sándor sem a fogyatékos állapotra teszi a hangsúly, amikor azt írja: „Nem elveszett, de megdicsőült élet az, amely szenvedve kiárad s mások vigasztalásává lesz.”3 Így válik versei által közszolgálattá a lélek munkája.

Krüzselyi Erzsébetnek ezt a mai napig élő szolgálatát kell folyton a 21. században önmagát Istenként ünneplő ember elé példaként emelnünk. Lélektisztító verseivel javulhat Istennel való kapcsolatunk, javulhat embertársainkkal való kapcsolatunk, javulhat a teremtéssel való kapcsolatunk.

A művészi alkotásokban önmagunkat keressük, vagy önmarcangoló kérdéseinkre keresünk választ, és ez nagyon helyes, mert általuk is így ismerhetünk magunkra, és csak így indulhat meg bennünk a jobbá és jobbá válás szándéka. A világ zűrzavaros zajában hallgassunk lélekfüllel befelé, mit hallunk meg magunkról? Lélekszemmel nézzünk magunkba, mint Krüzselyi, hogy jobban lássuk magunkat. Vajon az olyan ember, akinek nincs lelki látása, akinek nincs lelki hallása, de szeme-füle hibátlan, nem fogyatékos?


A közönség élvezi az előadást

Ezért óvatosan nézzünk a lelki tükörbe, nehogy megrémüljünk önmagunktól! És itt jönnek a meglepő kérdések: ki is fogyatékos? Akinek lélekszeme fényes, vagy akinek ködben jár? Akinek lélekfüle csendbe zárt, vagy akinek lélekfüle száz zenét les? A bibliai Bartimeusnak, a vak koldusnak, melyik látását adta meg Jézus, a testit, a lelkit, vagy mindkettőt? Mint ahogy a Szatmárhegyen 2018. november 17-én megtartott VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóversenynek is az lehetett az egyik tétje, vajon közülünk hány szavalónak, hány hallgatónak teszik látóvá lélekszemeit, teszik hallóvá lélekfüleit Krüzselyi Erzsébet versei számára a szavalók? Valójában csak ennyi volt a tét? Erre a kérdésre kapunk választ két lelkésztől is.

Kovács József lelkipásztor a találkozó bevezetőjében elmondta, hogy tulajdonképpen református gyülekezetek közötti szavalóversenyről van szó, amelyen nemcsak Szatmár megyéből, hanem Máramarosból érkezett szavalók is részt vesznek. Nem a versenyen van a hangsúly, nem a vetélkedés szellemének erősítése a cél, nem versenyistálló ez a hely, hangsúlyozta a rendezvény főszervezője, minden bizonnyal utalva Bartók Béla jól ismert kifakadására: a verseny nem művészeknek, hanem lovaknak való.

Megkapó Nagy Erika lelkész gondolata, aki a rendezvény előremutató jellegét abban látja, hogy sérült, hátrányos helyzetű gyermekek számára is nyitott. Igaz, hogy zsűri előtt szavaltak a három korosztályba sorolt gyermekek, az is igaz, hogy a legjobb teljesítményeket a többiek ösztönzése céljából jobban díjazták – mégis minden gyermek jutalommal térhetett haza: a fellépés, a szereplés jutalmával és tárgyi jutalmakkal, könyvekkel. A fölkészülés, az együttlét, az új barátságok, az együtt izgulás, ami minden fellépés kísérője, a közös étkezés és nem utolsósorban Higyed István mikolai tiszteletes úr biztató, bátorító istentiszteleti üzenete, mind-mind szép emberi és szellemi mozzanatsora volt a rendezvénynek.

És akkor nem beszéltünk a Krüzselyi versekről, azokról a versekről, amelyek összeterelői voltak tizenhat gyülekezetből érkezett negyvenkét szavalónak. A Szatmárhegyi Református Egyházközség gyülekezeti termének ajtaját nyitva kellett hagyni, hogy minden érdeklődő hozzájusson a szép szóhoz. A november közepi napsütés is erősen kíváncsi volta rendezvényre, átvilágította a termet.


Kovács József tiszteletes úr és csapata

A három korosztály külön-külön kapott egy-egy kötelező verset. Az I–IV. osztályosok Az erdő lelke, az V–VIII. osztályosok az Áldott virág, a középiskolások pedig a Krisztus útja címűt. Érdekes, hogy az utóbbiak számára jelentett nehezen megoldható feladatot a versmondás felépítése. Nem tudtak mit kezdeni a versszakokat záró utolsó mondattal: „S a hegytető oly messze-messze még!” Az első két korcsoportból több versmondónak sikerült tisztáznia, milyen üzenetet akar kihozni a versből. A kicsiknél Medgyesi Henrietta és Krupa Fruzsina kötelező versmondása hagyott nyomot a hallgatóságban, az V–VIII. osztályosoknál pedig Mali Ágota, Erdei Karolina, Lugosi Odett, Magyar Panka, Ungvári Ábel.

A verseny második fordulójában abban az örömteli helyzetben voltak a szavalók, hogy maguk választhatták ki azt a verset, amit a legjobban szeretnek, amelyet legszívesebben elmondanának, amivel mondani, üzenni akarnak valamit. Mindhárom korosztály esetében feltűnt, hogy a többség nem választotta, hanem kapta (valószínű a felkészítőjétől) a „választott” verset. Tehát a választás szabadságáról szó sem lehetett. Pedig itt sok minden eldől. Eldől, hogy a gyermek olvas-e verseket, eldől, hogyan alakul az ízlése, eldől, hogy mer-e önálló lenni. A hivatásos művész kezébe bármilyen szöveget nyomhatnak, szakmai felkészültsége okán megtalálja a jó előadáshoz szükséges megoldásokat. A műkedvelőknek azonban szegényebb az eszköztáruk. Ezért náluk különösen fontos a felkészítő, a külső szem, a külső fül szerepe.

Térjünk vissza egy gondolatnyira a szabad versválasztáshoz. A felkészítők nem egyszer esnek a rossz versválasztás hibájába, ugyanis olyan verset adnak a gyermeknek, amelyik számukra, felnőttek számára jó, érdekes. Ez nem a gyermek felkészítése a szavalóversenyre, hanem idomítás, valójában fölösleges időtöltés a tanítvány és a felkészítő részéről. Még nagyobb baj, ha kulcsot sem adnak a szavalónak, és szegény egyedül marad, elmondja a verset, de nem érti, és nem tudja, mit is mond. Nem beszélve arról, hogy egy életre megutáltathatja tanítványával a verset. Szerencsére nem általánosan, de valósan jelen volt ez a jelenség Szatmárhegyen is. Üdítő ellenpélda Krupa Fruzsina, Medgyesi Henrietta, Medgyesi Hanna, Mali Ágota esete, akiknek a szájából hitelesen hangzott a Tánciskolában, Az új baba, a Veronika kendője című versek, még akkor is, ha esetleg nem maguk választották.

Boér Ferenc, minden idők legjobb szatmári szavalóművésze vallja, hogy a versmondástól nem idegen a pátosz. Valóban vannak versek, amelyeket némi ünnepélyességgel fölemelve sikerül megmutatni a hallgatónak. Ezen a sikamlós úton járt, de nem esett el Ungvári Ábel, amikor a Krisztus a fák alatt című verset szavalta. Ezt a verset többen is mondták, de nem tudták megoldani, csak Ábel előadása vezetett célba. Azt nem állítjuk, hogy a pátoszos hangvétele miatt, azt viszont igen, hogy az ő előadásában követhető a vers, amiből kidomborodott a mondanivaló is. Tanulság: a versmondás sokkal összetettebb, bonyolultabb annál, hogy előítélettel, divatos szabályokkal közeledjünk hozzá.

Voltak szavalók, akik felfedezték és érzékeltetni is tudták a Berde Mária által a Pásztortűzben említett Krüzselyi-versek zeneiségét. Igen, a versmondó sokrétű feladatai között kiemelt helyet foglal el a vers zenéjének felcsendítése. A vers dallama, a vers ritmusa vélhetően olyan esetben csendülhet fel, ha már birtokában vagyunk a magyar beszéd alapkövetelményeinek. Persze nem baj, ha versstilisztikai kérdésekkel is tisztában vagyunk.


Közös fényképen a versmondók, a szervezők és és a zsűri (Szabó Kinga Mária felvételei)

Az előadóművészetben kulcskérdés a szép magyar beszéd. Ennek a „kulcskérdésnek” a megoldásában van fontos és elkerülhetetlen szerepe a felkészítőnek. Ki beszéljen hibátlanul és szépen magyarul, ha mi magyarok sem? Senki sem védi meg beszédünket a felületességtől, a tisztátalanságtól, a jellegzetes magyar hangsúlyozás (az első szótagra esik a hangsúly) ellen vétőktől, a hosszú magánhangzók és kettős mássalhangzók kicsendítését elsilányítóktól, ha mi nem. Itt nem tehetségről, nem képességről beszélünk, hanem munkáról. Türelmes, aprólékos munkával, példásan szép magyar beszéddel felébreszthetjük gyermekeinkben az igényt, a vágyat a szép magyar beszédre. Akit egyszer megfogott beszédünk gyönyörű dallama, ritmusa, az nem fogja alább adni felnőtt korában sem. Hagyományozzuk gyermekeinkre a szép, tiszta magyar beszédet, ez a legnagyobb örökség, amit adni-kapni lehet.

Túlterheltek az iskolások, túl sok a szavalóverseny, hangoztatják sokan. Lehet, hogy számszerűségében sok szavalóversenyt szerveznek helyi és országos viszonylatban is, ami panaszra okot nem adhat. Mindegyik szavalóverseny lehetőség a versmondók és a hallgatóság számára a szellemi előrelépés útján. Az bizonyos, hogy szellemi előrelépésről csak akkor beszélhetünk, ha a versenyek sajátos szellemi megmozdulást hoznak, ha biztosított a szabad versválasztás, ha a felkészítő az egyéniség jegyeinek minél teljesebb megmutatására sarkallja a versmondót. Az ilyen felkészülés, az ilyen felkészítés fényesen bizonyítja, hogy Krüzselyi Erzsébet költészete ma is igaz és időszerű – erről fennebb már beszéltünk. Egy jellegzetes hang sokszavú irodalmunkban, aminek teret kínál a Szatmárhegyen a költőnőről elnevezett seregszemle.

 

Jegyzetek

1 „Akkor megalkotta az Örökkévaló Isten az embert a föld porából és lehelt az orrába éltető lelket, és az ember lett élőlénnyé.” (Mózes 1–2, Teremtés)

2 Berde Mária: Csöndes ünnep, Pásztortűz irodalmi folyóirat, 1939.

3 Reményik Sándor: Előszó a hangtalan lírán című kötethez, Pásztortűz, 1924, 118. oldal

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. 

Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. 

Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. 

Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.

Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. 

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.