Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A lélek ereje

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni.

Két emberi világ létezik, mondják az orvosok: egészségesek és betegek. Ha a test, a lélek, az idegrendszer hibátlanul működik, egészségesek vagyunk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyen állapot alig van, és ha van, csak időlegesen. Nem számít egészséges állapotnak az, amikor nem működik a látásunk, a hallásunk, az ízlelésünk, a tapintásunk, nem érezzük az illatokat, amikor zavart a mozgásunk, az orvosi megállapítás szerint ilyenkor betegségről vagy fogyatékosságról beszélünk. A fogyatékosság veszélye mindig és mindenkire fenn áll. Rosszul forr össze egy csonttörés, és sánta leszek, megsérül valamelyik érzékszervem és fogyatékossá válhatok. A fogyatékosság veleszületett is lehet.


Krüzselyi Erzsébet költőnő szobra
Szatmárhegyen
(forrás: a Szatmári Friss Újság honlapja)

Mint ahogy az ún. egészségesek között, úgy a fogyatékosok között is kevés a különleges képességű, különleges tehetségű ember. Mégis akadnak a fogyatékosok között is nagy személyiségek. Nézzünk néhány példát. Bottyán János, azaz Vak Bottyán, a legendás kuruc hadvezér csatában elvesztette egyik szemét. Nem vonult nyugdíjba, ott folytatta, ahol abbahagyta. De nem csak hadvezérünk, királyunk is volt, aki csillagtalan égbolt alatt élte le életét, ő volt Vak Béla, akinek a szeme, a neje, Ilona királyné volt. Együtt építették az országot.

A zene világában jól ismert Érdi Tamás zongoraművész. Vakon találja meg a megfelelő billentyűt, és vakon járja a világ hangversenytermeit, akárcsak Andrea Bocelli olasz tenorista, aki tizenkét éves korától vakon él. Beethoven süketen muzsikált. Gróf Zichy Géza író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, zongoraművész tizennégy esztendős korában elveszítette jobb karját. Hatalmas lelki akarással Európa-szerte elismert zongoravirtuóz lett a félkezű művész, aki Liszt partnere volt több hangversenyén. Paul Wittgenstein is elvesztette jobb kezét a világháborúban. Ez azonban nem jelentette az osztrák pianista pályafutásának végét. Maurice Ravel Balkezes zongoraversenyt írt számára, amivel bejárta a világ hangversenytermeit. Ezekkel a példákkal bebizonyosodik, hogy a lélek képes győzni a test fölött. Jézus tárgyszerűbben fogalmazta meg: „a te hited meggyógyított téged!”

A képzőművészetből is vehetünk néhány példát. Vincent van Gogh festőművész látási zavarral küszködött, amihez idegrendszeri betegség is társult. Pablo Picasso gyermekkori agykárosodás miatt csökkent memóriaképességgel élte le életét. Toulouse-Lautrec torz külsejétől borzongott környezete, amit viszont ő alkohollal locsolva tudott elviselni.

Az irodalom is szolgál példákkal. John Milton (1608–1674) angol költő 1651-ben megvakult, több mint két évtizedet élt teljes sötétségben. Galilei szerencsésebb volt, csupán hat évvel halála előtt veszítette el látását. Molnár Gábor vadász is megvakult, mégis több mint két tucat könyvet írt. Böszörményi Gyula (Miskolc, 1964) mozgássérülten lett ismert író. Helen Keller vak és siket író a világirodalom megbecsült alkotója.

És a mi Kölcsey Ferencünk! A Himnuszt nem egy fél szemére vak ember, nem egy fogyatékos írta, hanem Kölcsey Ferenc, a költő. Fényi István költői megfogalmazásában, egycsillagos égboltos költőnk szavaival mondjuk ma is imánkat: „Isten, áldd meg a magyart”.

Ezeknek a művészeknek a nevét nem azért ismerjük, mert fogyatékosok, nem a fogyatékosságuk által, hanem az alkotásaik által maradtak meg a köztudatban. Ha a fogyatékosságuk lenne az erényük, régen elfelejtette volna őket a világ. De nem. A mű, amit alkottak, feledhetetlenné, mellőzhetetlenné tette őket. Már senkit sem érdekel, hogy Beethoven süket volt, és süketen írta örökéletű miséit, szimfóniáit, versenyműveit. Már nem a süketségéről beszélünk, hanem arról, hogy süketen írt Ünnepi miséje (Missa solemnis) a zeneirodalom legnagyszerűbb alkotásainak számát gyarapítja.

Krüzselyi Erzsébet fogyatékossága révén ugyancsak a fentiekhez sorolható. Az ő megítélésekor is a versei, a meséi kell elsődleges szempontként szolgáljanak. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű. Verseinek jelentős része megverselt bibliai esemény, hitbéli vallomások, de kereste a kedvet „a fákban, vizekben, égi szelekben”, mondaná Fényi István költőnk. Ennek az ismeretében is állítható, hogy versei ma is időszerűek, mert mára az ember kapcsolata Istennel, az ember kapcsolata az emberrel, az ember kapcsolata önmagával, az ember kapcsolata a világgal válságosan megromlott. Mára „a jókedv és a bőség sátáni bőrbe bújt”, magyarázzuk Fényi Istvánnal. Kell a vers, a gyógyító, kell a művészet, a lélek tisztítója, mely reményeink szerint segíthet lelki és erkölcsi betegségeinkben, hogy helyre álljanak ezek a kapcsolatok.


Kovács József lelkipásztor, a seregszemle főszervezője, és Higyed István mikolai lelkipásztor

Krüzselyi Erzsébetről, mint kivételes személyiségről beszélve, feltevődik a kérdés, hogy a siketség és a fokozatosan elhatalmasodó megvakulás által a világtól elszigetelt művész honnan vette azt a többletállapotot, amiből művészi írások születtek? A megrokkant test egyedül nem lehet forrása, illetve eszköze önmaga felülmúlásának! Itt jutunk vissza a teremtésnek ahhoz a pillanatához, amikor „lelket lehelt bele”1. Ezzel a lélekkel lett több az ember a többi teremtménynél. A lélek hozta meg Krüzselyinek is azt a többletállapotot, azt a szellemi energiát, ami a művek megszületéséhez nélkülözhetetlen. Erről maga a költő vall: „Lélekszemem írisze fényes, / Testi szemem bár ködbe jár; / Lélekfülem szét száz zenét les, / Testi fülem bár csendbe zár”. Nem sajnálatról, nem önsajnálatról van szó, hanem a lélek teremtő erejéről, az anyaggal szembeni felsőbbrendűségéről.

Erről ír Berde Mária2, amikor azt mondja: a „lélekszemmel és lélekfüllel felfogott, leszűrt, kivetített versművészet (…)” a Krüzselyi Erzsébeté. Reményik Sándor sem a fogyatékos állapotra teszi a hangsúly, amikor azt írja: „Nem elveszett, de megdicsőült élet az, amely szenvedve kiárad s mások vigasztalásává lesz.”3 Így válik versei által közszolgálattá a lélek munkája.

Krüzselyi Erzsébetnek ezt a mai napig élő szolgálatát kell folyton a 21. században önmagát Istenként ünneplő ember elé példaként emelnünk. Lélektisztító verseivel javulhat Istennel való kapcsolatunk, javulhat embertársainkkal való kapcsolatunk, javulhat a teremtéssel való kapcsolatunk.

A művészi alkotásokban önmagunkat keressük, vagy önmarcangoló kérdéseinkre keresünk választ, és ez nagyon helyes, mert általuk is így ismerhetünk magunkra, és csak így indulhat meg bennünk a jobbá és jobbá válás szándéka. A világ zűrzavaros zajában hallgassunk lélekfüllel befelé, mit hallunk meg magunkról? Lélekszemmel nézzünk magunkba, mint Krüzselyi, hogy jobban lássuk magunkat. Vajon az olyan ember, akinek nincs lelki látása, akinek nincs lelki hallása, de szeme-füle hibátlan, nem fogyatékos?


A közönség élvezi az előadást

Ezért óvatosan nézzünk a lelki tükörbe, nehogy megrémüljünk önmagunktól! És itt jönnek a meglepő kérdések: ki is fogyatékos? Akinek lélekszeme fényes, vagy akinek ködben jár? Akinek lélekfüle csendbe zárt, vagy akinek lélekfüle száz zenét les? A bibliai Bartimeusnak, a vak koldusnak, melyik látását adta meg Jézus, a testit, a lelkit, vagy mindkettőt? Mint ahogy a Szatmárhegyen 2018. november 17-én megtartott VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóversenynek is az lehetett az egyik tétje, vajon közülünk hány szavalónak, hány hallgatónak teszik látóvá lélekszemeit, teszik hallóvá lélekfüleit Krüzselyi Erzsébet versei számára a szavalók? Valójában csak ennyi volt a tét? Erre a kérdésre kapunk választ két lelkésztől is.

Kovács József lelkipásztor a találkozó bevezetőjében elmondta, hogy tulajdonképpen református gyülekezetek közötti szavalóversenyről van szó, amelyen nemcsak Szatmár megyéből, hanem Máramarosból érkezett szavalók is részt vesznek. Nem a versenyen van a hangsúly, nem a vetélkedés szellemének erősítése a cél, nem versenyistálló ez a hely, hangsúlyozta a rendezvény főszervezője, minden bizonnyal utalva Bartók Béla jól ismert kifakadására: a verseny nem művészeknek, hanem lovaknak való.

Megkapó Nagy Erika lelkész gondolata, aki a rendezvény előremutató jellegét abban látja, hogy sérült, hátrányos helyzetű gyermekek számára is nyitott. Igaz, hogy zsűri előtt szavaltak a három korosztályba sorolt gyermekek, az is igaz, hogy a legjobb teljesítményeket a többiek ösztönzése céljából jobban díjazták – mégis minden gyermek jutalommal térhetett haza: a fellépés, a szereplés jutalmával és tárgyi jutalmakkal, könyvekkel. A fölkészülés, az együttlét, az új barátságok, az együtt izgulás, ami minden fellépés kísérője, a közös étkezés és nem utolsósorban Higyed István mikolai tiszteletes úr biztató, bátorító istentiszteleti üzenete, mind-mind szép emberi és szellemi mozzanatsora volt a rendezvénynek.

És akkor nem beszéltünk a Krüzselyi versekről, azokról a versekről, amelyek összeterelői voltak tizenhat gyülekezetből érkezett negyvenkét szavalónak. A Szatmárhegyi Református Egyházközség gyülekezeti termének ajtaját nyitva kellett hagyni, hogy minden érdeklődő hozzájusson a szép szóhoz. A november közepi napsütés is erősen kíváncsi volta rendezvényre, átvilágította a termet.


Kovács József tiszteletes úr és csapata

A három korosztály külön-külön kapott egy-egy kötelező verset. Az I–IV. osztályosok Az erdő lelke, az V–VIII. osztályosok az Áldott virág, a középiskolások pedig a Krisztus útja címűt. Érdekes, hogy az utóbbiak számára jelentett nehezen megoldható feladatot a versmondás felépítése. Nem tudtak mit kezdeni a versszakokat záró utolsó mondattal: „S a hegytető oly messze-messze még!” Az első két korcsoportból több versmondónak sikerült tisztáznia, milyen üzenetet akar kihozni a versből. A kicsiknél Medgyesi Henrietta és Krupa Fruzsina kötelező versmondása hagyott nyomot a hallgatóságban, az V–VIII. osztályosoknál pedig Mali Ágota, Erdei Karolina, Lugosi Odett, Magyar Panka, Ungvári Ábel.

A verseny második fordulójában abban az örömteli helyzetben voltak a szavalók, hogy maguk választhatták ki azt a verset, amit a legjobban szeretnek, amelyet legszívesebben elmondanának, amivel mondani, üzenni akarnak valamit. Mindhárom korosztály esetében feltűnt, hogy a többség nem választotta, hanem kapta (valószínű a felkészítőjétől) a „választott” verset. Tehát a választás szabadságáról szó sem lehetett. Pedig itt sok minden eldől. Eldől, hogy a gyermek olvas-e verseket, eldől, hogyan alakul az ízlése, eldől, hogy mer-e önálló lenni. A hivatásos művész kezébe bármilyen szöveget nyomhatnak, szakmai felkészültsége okán megtalálja a jó előadáshoz szükséges megoldásokat. A műkedvelőknek azonban szegényebb az eszköztáruk. Ezért náluk különösen fontos a felkészítő, a külső szem, a külső fül szerepe.

Térjünk vissza egy gondolatnyira a szabad versválasztáshoz. A felkészítők nem egyszer esnek a rossz versválasztás hibájába, ugyanis olyan verset adnak a gyermeknek, amelyik számukra, felnőttek számára jó, érdekes. Ez nem a gyermek felkészítése a szavalóversenyre, hanem idomítás, valójában fölösleges időtöltés a tanítvány és a felkészítő részéről. Még nagyobb baj, ha kulcsot sem adnak a szavalónak, és szegény egyedül marad, elmondja a verset, de nem érti, és nem tudja, mit is mond. Nem beszélve arról, hogy egy életre megutáltathatja tanítványával a verset. Szerencsére nem általánosan, de valósan jelen volt ez a jelenség Szatmárhegyen is. Üdítő ellenpélda Krupa Fruzsina, Medgyesi Henrietta, Medgyesi Hanna, Mali Ágota esete, akiknek a szájából hitelesen hangzott a Tánciskolában, Az új baba, a Veronika kendője című versek, még akkor is, ha esetleg nem maguk választották.

Boér Ferenc, minden idők legjobb szatmári szavalóművésze vallja, hogy a versmondástól nem idegen a pátosz. Valóban vannak versek, amelyeket némi ünnepélyességgel fölemelve sikerül megmutatni a hallgatónak. Ezen a sikamlós úton járt, de nem esett el Ungvári Ábel, amikor a Krisztus a fák alatt című verset szavalta. Ezt a verset többen is mondták, de nem tudták megoldani, csak Ábel előadása vezetett célba. Azt nem állítjuk, hogy a pátoszos hangvétele miatt, azt viszont igen, hogy az ő előadásában követhető a vers, amiből kidomborodott a mondanivaló is. Tanulság: a versmondás sokkal összetettebb, bonyolultabb annál, hogy előítélettel, divatos szabályokkal közeledjünk hozzá.

Voltak szavalók, akik felfedezték és érzékeltetni is tudták a Berde Mária által a Pásztortűzben említett Krüzselyi-versek zeneiségét. Igen, a versmondó sokrétű feladatai között kiemelt helyet foglal el a vers zenéjének felcsendítése. A vers dallama, a vers ritmusa vélhetően olyan esetben csendülhet fel, ha már birtokában vagyunk a magyar beszéd alapkövetelményeinek. Persze nem baj, ha versstilisztikai kérdésekkel is tisztában vagyunk.


Közös fényképen a versmondók, a szervezők és és a zsűri (Szabó Kinga Mária felvételei)

Az előadóművészetben kulcskérdés a szép magyar beszéd. Ennek a „kulcskérdésnek” a megoldásában van fontos és elkerülhetetlen szerepe a felkészítőnek. Ki beszéljen hibátlanul és szépen magyarul, ha mi magyarok sem? Senki sem védi meg beszédünket a felületességtől, a tisztátalanságtól, a jellegzetes magyar hangsúlyozás (az első szótagra esik a hangsúly) ellen vétőktől, a hosszú magánhangzók és kettős mássalhangzók kicsendítését elsilányítóktól, ha mi nem. Itt nem tehetségről, nem képességről beszélünk, hanem munkáról. Türelmes, aprólékos munkával, példásan szép magyar beszéddel felébreszthetjük gyermekeinkben az igényt, a vágyat a szép magyar beszédre. Akit egyszer megfogott beszédünk gyönyörű dallama, ritmusa, az nem fogja alább adni felnőtt korában sem. Hagyományozzuk gyermekeinkre a szép, tiszta magyar beszédet, ez a legnagyobb örökség, amit adni-kapni lehet.

Túlterheltek az iskolások, túl sok a szavalóverseny, hangoztatják sokan. Lehet, hogy számszerűségében sok szavalóversenyt szerveznek helyi és országos viszonylatban is, ami panaszra okot nem adhat. Mindegyik szavalóverseny lehetőség a versmondók és a hallgatóság számára a szellemi előrelépés útján. Az bizonyos, hogy szellemi előrelépésről csak akkor beszélhetünk, ha a versenyek sajátos szellemi megmozdulást hoznak, ha biztosított a szabad versválasztás, ha a felkészítő az egyéniség jegyeinek minél teljesebb megmutatására sarkallja a versmondót. Az ilyen felkészülés, az ilyen felkészítés fényesen bizonyítja, hogy Krüzselyi Erzsébet költészete ma is igaz és időszerű – erről fennebb már beszéltünk. Egy jellegzetes hang sokszavú irodalmunkban, aminek teret kínál a Szatmárhegyen a költőnőről elnevezett seregszemle.

 

Jegyzetek

1 „Akkor megalkotta az Örökkévaló Isten az embert a föld porából és lehelt az orrába éltető lelket, és az ember lett élőlénnyé.” (Mózes 1–2, Teremtés)

2 Berde Mária: Csöndes ünnep, Pásztortűz irodalmi folyóirat, 1939.

3 Reményik Sándor: Előszó a hangtalan lírán című kötethez, Pásztortűz, 1924, 118. oldal

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték.