Táji tagolódás Erdély népi építészetében

Furu Árpád új könyve* tekintélyes munka, terjedelmében és tartalmában is. A mű alapja Furu Árpádnak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Hungarológiai tanulmányok doktori iskolája keretében elkészített, 2015. február 13-án – hozzátehető, sikerrel – megvédett értekezése. Ennek címe: Táji tagolódás Erdély népi építészetében volt.

Ha belegondolunk, a most megjelent kötet azonos címe tulajdonképpen nem pontos.

A szokásos és elmaradhatatlan bevezető oldalak (I-II. fejezet, 9-30. o.) után ugyanis 6 fejezetben, közel 200 oldalon Erdély népi építészetének morfológiai leírása következik. Megismerjük a településszerkezeteket és a telekhasználatot, a lakóházak alaprajzi elrendezését és a tüzelőberendezéseit, az épületszerkezeteket, a homlokzatok kiképzését és a házak formai megjelenését. Itt nem áll meg, mert folytatja az udvar épületeivel és zárja ezt a részt a térelválasztók, a kapuk, kerítések bemutatása.

És, nemcsak a magyar népi építészetet, annak táji tagolódását dolgozza fel – mint ahogyan ez egy hasonló nagy földrajzi táj népi kultúrájának valamely jelensége esetében megszokott dolog. Itt valóban Erdélyről van szó és az ezt benépesítő etnikumok összességéről.

Nem tehetett mást, mert ha a kitűzött célját, a népi építészet táji tagolódását akarta feldolgozni, akkor be kell mutatnia, hogy minek az elemzésére vállalkozott. Márpedig egy ilyen összegzéshez a rendelkezésre álló források nagyon egyenetlenek. Vannak nagyon jól feldolgozott területek, jelenségek – az egyes etnikumoknál nagyon gyakran más- és máshova esnek a hangsúlyok – és e mellett elhanyagolt, alig ismert részletek. Még az se mondható, hogy a magyar népi építészet terén minden „megoldott”, a román kutatás hosszú időn keresztül területileg máshova koncentrált, a német-szász pedig nagy hiányokat mutat, amelyek lehet, hogy már nem is pótolhatók.

Egy olyan vizsgálat, mint egy adott kulturális jelenség táji tagolódása, ideális esetben akkor végezhető el, ha a források egyenletesek, azonos szempontok alapján jöttek létre. Nem véletlen, hogy a magyar néprajztudomány, az egyébként erre (is) elvégzett atlasz-kutatáshoz fordul ilyen esetekben. Csakhogy, ez a Magyar Néprajzi Atlasz. A szomszédos, vagy akár az együttélő népek atlaszai sajnos nem kompatibilisek, az egyes jelenségeket feldolgozó lapokat nem lehet „egymásra helyezni”.  Marad tehát az a megoldás, amit szerencsénkre a szerző is követ, egy saját adatbázis létrehozása, vagyis Erdély népi építészetének feldolgozása.

A kötet leíró része hallatlanul adatgazdag. Nemcsak a szakirodalom alapos ismeretéről győz meg minket, hanem arról a hatalmas terepmunkáról, amivel ezt kiegészítette. A népi építészet kutatói rendszerint specializálódnak, egyesek a településekkel, mások, a „házkutatók” a lakó-, és meglehetősen kevesen a gazdasági-, nem véletlenül „mellék”- jelzővel illetett épületekkel. Ezt egy ilyen összegzés készítője nem engedhette, és nem is engedte meg magának. Mint ahogyan azt se, hogy csak a magyar anyaggal foglakozzon.

Természetesen nyomon követhető, hogy a szerző hol végzett részletesebb előmunkálatokat, írt könyvet (Kalotaszeg, Udvarhelyszék), tanulmányt, esetleg tervezi ezt (Aranyosszék), vagy tartja kézben egy település népi építészeti emlékvédelmét (Torockó).  De láthatóan ott is végzett részletesebb terepmunkát, ahol kirívó hiányosságokat tapasztalt (pl. Beszterce környéke).


Csákány Elek udvara Kidében 1950 körül. Illusztráció a könyvből

Ebben a részben érdemes még felfigyelni a történeti források bőséges használatára, kiemelten a Szabó T. Attila, a B. Nagy Margit és Benkő Elek által feltárt levéltári adatok idézetére a történeti előzmények jobb megvilágítása érdekében. Jól „hasznosította” az ebből a szempontból nem nagyon ismert, a 18-19. század fordulóján készült unitárius egyházlátogatási jegyzőkönyvek ide vonatkoztatható adatait. Vagyis az egyes jelenségek történeti alakulását is igyekszik megvilágítani.

A leíró fejezetekben egyes helyeken kis, önálló monográfiák olvashatók. Különösen figyelemreméltó a gazdasági épületek példaszerű szinte összegzése, benne olyan, felfedezésszámba menő épületekkel, mint a búzaszínek. A kapuknál a fedeles nagykapuk, a székelykapuk mellett csak szórványosan foglalkoztak a többiekkel, ezeknek is nagyon jó „kismonográfiája” olvasható a disszertációban.

A kötet második része, a IX. fejezet és az „Összegzés”.

Erdély népi építészetének táji tagolódást, ennek idő- és térbeli alakulását egy módszertani újításával, a „népi építészeti változók” segítségével állapította meg. Módszertanilag éppen az egyenetlen forrásanyag miatt van erre szüksége. A matematikai modell első pillantásra túl merevnek tűnik, mint ahogyan a klaszteranalízisek is (Harkai Imre kézi, Borsos Balázs számítógépes), de a változók minősítésével, hierarchizálásával úgy tűnik, egy rugalmasabb és eredményes analízist tudott elvégezni. Leírja az egyes tájak jellemzőit, a nagy építészeti régiókat: a közép-erdélyi pitvaros házövezetet, a kelet-erdélyi ereszes ház övezetét, azaz Székelyföldet, az észak-erdélyi kemencés-lakószobás házat és végül a magashegyi kamrás ház övezetét. Ezeken belül a kistájakat ismerteti, az ismert és kevésbé ismert régiókat.

Mindezek szemléletesen nyomon követhetők a kötet végén található térképeken, érdemes bennük elmélyedni, tanulságosak.

Mindenképen szólni kell az kötet illusztrációiról. 735 kép – hihetetlen mennyiség!  Egy részük a szakirodalomban eddig nem, vagy alig ismert forrásból származik. Nagyon jó a rajzok válogatása, amelyek közül számos az előbbi körbe tartozik, a fényképeknél meg ilyenek például Téglás István fényképhagyatéka az 1900-as évek elejéről, vagy Romulus Vuia, egyébként az Erdélyi Néprajzi Múzeumban őrzött, a magyar kutatás számára kevéssé ismert képei. És ott vannak a jelölt saját fotói – amelyek, ha a korábbiakból esetleg nem derült volna ki, bizonyságai nagy terepismeretének.

Nem volt könnyű ebből a hatalmas anyagból „használható” könyvet csinálni. De sikerült, köszönhetően az Exit Kiadónak. Nagy Péter igazgató az eddigi Furu-kötetek mellé igazán pompás munkát tett – az azokat is tervező Könczey Elemér munkájának köszönhetően. Megoldotta, hogy az igazán nem „könnyű” könyv „használható” és remélhetően a szélesebb közönség számára is izgalmas ismereteket, élményt fog nyújtani.

És illik visszakanyarodni arra, amit a bevezetőben felvetettem – a címre. A második kiadásnál – mert Furu Árpád eddigi köteteinél ezt már „megszokhattuk” – javaslom az Erdély népi építészete és táji tagolódása cím megfontolását.

A bevezető oldalon egy, a házak bejárati ajtajának szemöldökfáján, a nagykapukon egyaránt szereplő idézetet olvashatunk: „Pax intratibus, salus exiuntibus” (béke a belépőnek, egészség a távozónak). A szerzővel egyetértésben én is ezt kívánom a kötet olvasóinak.

 

*Furu Árpád: Táji tagolódás Erdély népi építészetében. Exit Kiadó és a Teleki László Alapítvány kiadása. Kolozsvár, 2017. 416 p., 735 kép, 8 térkép

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.