„…nekem szülőhazám…”

Régebbi kiadványokat lapozok: Felsőbánya (1993), Felsőbányai kalauz (1998), Felsőbányai arcképcsarnok (2002), Tiszteljétek az ősöket! (2004), 150 éves a felsőbányai Nagyboldogasszony templom, valamint a Kálvária-kápolna (2008). Mindenik kiadvány közös vonása, hogy a közel 700 éve szabad királyi bányavároshoz – Felsőbányához – kötődik, közös vonása továbbá, hogy a címlapon egyedüli vagy társszerzőként ott olvasható a név: Hitter Ferenc. A változatos műfajban született írások – helytörténeti monográfia, rövidebb-hosszabb cikkek, tanulmányok, lexikonjellegű ismeretközlések… – nem csupán témáikban, nem csupán tárgyukban bírnak közös nevezővel a szülőváros bemutatását célzó nemes szándékkal, hanem érzelmi töltetük is azonos: soraikat az iránta érzett szeretet és ragaszkodás érzése hatja át. Nem csupán a szereteté, hanem a vele való azonosulásé is.

E kiadványok ismeretében, a bennük kódolt akarat, szándék megfejtése akaratlanul is költői szavakat juttat eszünkbe: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak”. Ady sorai mellé odaképzeljük egy másik költőét, a Radnótiét: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám…” A felsőbányai születésű Hitter Ferenc helytörténész szándékaiban is ez a törekvés testesül meg: fölmutatni a város értékeit, megmutatni, hogy mások is megismerjék, mások is megszeressék az ő szülővárosát. Másnak bizonyára csak egy kis pontocska a térképen, de az ott születetteknek, az értékeit magukénak vallóknak szülőhazája, szülővárosa, otthona a Bányahegy tövében, csodálatos természeti környezetben megbúvó bányászházakat rejtő civitas de medio monte. Bár – mint mondják – az emlékhelyek kövei beszélni tudnak, a mélyről felhozott bányavirágok szépsége szinte leírhatatlan, a hírverés, az ismeretközlés nélkül csak egy szűk kör ismerheti, becsülheti azt értékéhez illő és megfelelő módon.

Erre a hírverésre szegődött el Hitter Ferenc immár évtizedek óta. Tette, teszi ezt nemcsak a könyvekbe foglalt, lapokban közölt, művészi filmekben, klippekben rögzített módon, hanem szélesebb körben is, például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tagjaként, a város hivatástudattal megáldott krónikásaként, egyre kiforrottabb, egyre hatékonyabb formában.

Szép és beszédes példája ennek az újabb könyv*, amely román, magyar és angol nyelvű tájékoztató és ismertető szöveggel, bőven illusztrált, művészi tipográfiai kivitelben került a helybeli és a város iránt érdeklődő olvasók kezébe. Amiként az országok, a városok is azon igyekeznek, hogy a maguk imá­zsát, arculatát a legjobb fényben tüntessék fel, érdeklődést keltve a turisták, a másutt élők körében, mintegy hívogatva őket, úgy ez a kiadvány is megszólít bennünket: jöjjetek, ismerjétek meg értékeinket, a mi világunkat, sajátos kultúránkat, hagyományainkat! S hogy az üzenet minél szélesebb körbe jusson el, a többnyelvű kommunikáció lehetőségeivel is élniük kell. A kötet román, magyar és angol nyelvű szövege épp ezt juttatja kifejezésre. Külön pozitívuma – manapság, amikor több városban még a kétnyelvű utcatáblák kihelyezése is hatósági retorziót von maga után –, hogy a román többségű város polgármesteri hivatala fölvállalja az ott, sajnos, már kisebbségben élő magyarság anyanyelvén történő közlést is. Vasile Dorin Paşca polgármester ajánló sorai az album fő érdemét az értékeik újrafelfedezésében jelöli meg. A szerző – Hitter Ferenc – szándéka szerint az album „a múltat hozza a jelenbe”. A napjaink kínálta formai változatosság – megannyi csermely, mely egy folyóba torkollik – igencsak színes: a jól dokumentált szövegek, múzeumokban féltve őrzött írott és képi dokumentációk, régmúlt korokat elénk idéző metszetek, természethű és művészi fotók, képzőművészeti alkotások reprodukciói mind-mind a jobb megismerést szolgálják.

A város középkori pecsétje és címere a históriai távlatokra utal, a XIV. századba visz vissza. A képek távolról sem csak az illusztráció szándékával válnak a kötet lényegi alkotóelemeivé. Mondhatni: önálló életre kelnek, domináns szerepet töltenek be. A különlegesen szép, vonzó földrajzi környezetben fekvő várost bemutató albumról lévén szó, nem is lehetne másképp! Többek annál: időutazásra hívnak, arra a gondolatra, hogy múlt és jelen egyaránt életünk része, a helyhez való ragaszkodásunk, az iránta érzett szeretetünk kifejezői, hordozói, hirdetői. Örvend a lélek, amikor a város panorámájában gyönyörködik, amikor hajdani képíró művészek metszetein fölfedezi, meglátja az ismerős térbeli, máig változatlan domborzati jeleket, erdőségeket, a természet örök adományait. De elszorul a szíve, amikor napjaink pusztító rombolásaira, az életet adó, életlehetőséget és életreményt nyújtó bányászat és ércfeldolgozás lassan csak romokban fellelhető objektumait látja, örök mementóként, emlékeztetőként az ősi mesterségre, a bányászatra és a romlásra, a pusztulásra, a mostoha sorsra, amelyre napjainkban kárhoztattak. A múltbeli, muzeális értékű képek a városról, az ott élőkről, az ősi fazekasság újraéledéséről gazdag múltra, a jellegzetes viseletre, értékes hagyományokra, szokásokra, kultúránk becses kincseire hívják fel a figyelmet. Az idősebb nemzedék, a régi városképek láttán, nosztalgiával gondol vissza a régmúlt évtizedek kisvárosára, melyben oly otthonosan mozgott, ismerve és köszöntve mindenkit; az ifjabb nemzedékek szemlélet– és gondolatvilágában a múlthoz hozzátársult a városbővítés révén született tömbháznegyed s az a törekvés, amely az egyhangúságot magában hordozó városképet művészi értékez hordozó szoborparkkal teszi elfogadhatóbbá, otthonosabbá. Minden kép egy-egy ablak arra a világra, amely a múltbeli és mai városképet jelenti. Az idősíkok folytonos interferenciája a helybelieket az el– és befogadásban segíti; azoknak pedig, akik e képek, szövegek révén közelítenek hozzá, a megismerésben, az érdeklődés felkeltésében nyújt kiváló lehetőséget.


Felsőbánya látképe. Hitter Ferenc felvétele

A kötet legvonzóbb fejezetei közé tartoznak a festészeti hagyományokat illusztráló lapok, oldalak. Felsőbánya művészi alkotásokban történő megörökítése immár több mint száz éves múltra tekint vissza. A festőművészek alkotásai a város lényegi elemeit idézik szemünk elé, azt a csodálatos életteret és természeti környezetet, amely a várost jelentette a múltban és jelenti ma is. Ők ismerik leginkább annak a szépségnek, varázslatos világnak a titkát, amit a felsőbányai táj jelent az emberiségnek, amiért ott élni, amiért oda ellátogatni érdemes. Erre épült az immár iparággá izmosodott turizmus, mely kiaknázza, felkínálja a lehetőséget a testi és lelki megújulásra – a helybelieknek és az oda látogatóknak egyaránt.

Nem zárhatjuk méltató sorainkat anélkül, hogy ismételten ne szóljunk elismeréssel az album gondolatát kiötlő, azt létrehozó, az anyagot szívós munkával egybehordó és rendszerbe szervező alkotóról, Hitter Ferencről. Hiszen ezen a szinten valóságos alkotásról kell beszélnünk. És szólnunk kell a fotók készítőiről – Kerekes Erzsébetről, Deák Lászlóról, Hitter Ferencről, Lendeczki Dezsőről, a fedőlap szerkesztőjéről, Pécsi Tündéről, továbbá a régi dokumentumokat rendelkezésre bocsátó Megyei Történelmi és Régészeti Múzeum segítőkész és önzetlen közreműködéséről, a kiváló munkát végzett Eurotip nyomdáról.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.