A Szeben megyei Veresmartot (n. Rothberg, r. Roșia), a hozzá tartozó öt faluval együtt (Hermány, Hortobágyfalva, Dolmány, Szászújfalu és Szentjánoshegy) hatezren lakják, ebből a hatezerből pedig – a 2022-es népszámlálás adatai szerint – csak tízen német/szász etnikumúak. Ennek a tíz embernek azonban egyike a legnagyobb szász storyteller, Eginald Norbert Schlattner nyugalmazott evangélikus lelkész, prózaíró.
Schlattner írói szárnybontogatása az 1950-es évekre tehető, ám az irodalmi köztudatba csak fél évszázaddal később robbant be Erdély-trilógiájával, amely rövid időn belül a nemzetközi könyvpiac bestsellerévé vált. Az 1998 és 2005 között megjelent, önéletrajzi ihletésű regényeit nyolc nyelvre fordították le, ezekből kettő, az 1998-ban megjelent Der geköpfte Hahn (Fejvesztett kakas) és a 2001-ben nyomdafestéket látott Rote Handschuhe (Vörös kesztyű) magyarul is olvasható a Koinónia Kiadó jóvoltából. Előbbi Hajdú-Farkas Zoltán és Hajdú Iringó, utóbbi Fodor Zsuzsa fordításában jelent meg 2010-ben, illetve 2012-ben. A trilógia harmadik darabja, a Das Klavier im Nebel (Zongora a ködben, 2005) magyar nyelven még nem olvasható, románul 2014-ben jelent meg Clavir în ceață címmel Catrinel Pleșu fordításában. Schlattner az elmúlt bő huszonöt év során rendkívül produktívan, mondhatni, egyedi módon, járult hozzá a romániai és erdélyi német nyelvű irodalomhoz – 91 évesen szinte évi rendszerességgel publikál.
Ebbe a roppant gazdag, a 20. század zavaros történetét sajátos módon megörökítő világba enged betekintést nyerni Tar Gabriella-Nóra Közelítő történetek. Írások Eginald Schlattner erdélyi szász lelkészíró műveinek világáról című, 2024 tavaszán-nyarán megjelent tanulmánykötete.*
A kiadványt kézbe véve az első, ami szembeötlik, a borítókép, amely a szerző felvétele. Ezen az 1762-ben épült parókia résnyire nyitott ajtaja látható. Biztos vagyok benne, hogy az ajtónak ilyetén való megjelenítése nem véletlen. Egyrészt a kíváncsiság és érdeklődés felkeltését célozza – betekintést enged egy eltűnőben lévő közösség múltjába az evangélikus lelkész szemszögén keresztül, másrészt a paplak befogadó jellegét illusztrálja. A mindennapokban a parókia ajtaja mindenki számára nyitva áll, legyen szó kül- és belföldi turistákról, kíváncsi érdeklődőkről, ugyanakkor, mint ahogy azt látni fogjuk, a hely menedék is sokak számára: ilyen a sokáig házvezetőként tevékenykedő cigánylány, Carmen, vagy a kolostori kegyetlenkedés elől menekülő ortodox apácák. Olyan világ ez, amely etnikumok, kultúrák és generációk folyamatos találkozási helyeként szolgál, és lehetőséget nyújt arra, hogy a veresmarti paplak nappalijában a biedermeier székbe helyet foglaló látogató, vagy képletesen az olvasó, elmerüljön Eginald Schlattner évszázadot átfogó történeteiben.
A kötet Egyed Emese előszavával indul, ezt követi a szerző hat írása, amelyből az első az a laudáció, amely 2018 novemberében hangzott el azon az ünnepségen, amelynek keretében Schlattner a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) részéről Doctor Honoris Causa címet kapott. Kétségtelen, a csillagok állása igen szerencsés volt akkor, amikor a laudátor Tar Gabriella-Nóra lett, hiszen ez a momentum jelentette azt a kiindulópontot, amely a Schlattner-művek tanulmányozását elindította (igaz, az evangélikus lelkész 85. születésnapja alkalmából megjelent jubileumi kiadványnak a tanulmánykötet szerzője szerkesztője volt, de ekkor még egy, az 1956-os eseményeket feldolgozó drámáról publikált), és amely jelen kötetet – a következő öt év komoly munkája nyomán – eredményezte. Azért is fontos ez, mert jelen kiadvány által Schlattner prózaíróként is bekerül a magyar irodalmi és irodalomtörténeti köztudatba, hiszen korábban műveiről csak elvétve születtek hosszabb-rövidebb magyar nyelvű írások, többnyire a BBTE Germanisztika Tanszéke oktatóinak (Jakabházi Réka, Balogh F. András) tollából, azonban a Schlattner-művek ilyen mélységű, magyar nyelven is megjelenő vizsgálatára korábban senki nem vállalkozott, így elmondható, a szerző hiánypótlást végzett e téren is.
A laudációt négy, a Schlattner-regényeket érintő tanulmány követi, az utolsó írás pedig egy interjú a szerző és regényíró között, 2022-ből. Az írások rendje egy esetben némiképp megbontja a keletkezésük kronológiáját – a 2022-es beszélgetés kerül a végére, mintegy keretezve a történetet. Ezt megelőzi a kötet utolsó tanulmánya, A Székelyföld irodalmi megkonstruálása Eginald Schlattner Brunnentore (Kútkapuk, 2023) című regényében, amely előadásként 2023. szeptemberében, a lelkész 90. születésnapja alkalmából szervezett ünnepi konferencián hangzott el német nyelven. Folyamatosan kiegészülő írásokról van itt szó, hiszen az egyes tanulmányokba beépülnek Schlattner azon munkái is, amelyek később jelentek meg, de amelyek tematikája, problematikája kapcsolódik valamely tanulmány tárgyához.
A laudációban részletes életrajzot kapunk, mindezt a schlattneri ars poetica („Ne hagyd el a szenvedés helyét, hanem cselekedj úgy, hogy a szenvedés hagyja el a helyet” (18.) kontextusában értelmezve. A sorspárhuzamok mellett (név szerint Dávid Gyulával) a szerző a „törtvonalakra” reflektál, mint amilyen 1944, 1956 vagy 1989, az ezekhez köthető történelmi, társadalomtörténeti, politikai, szociológiai jelenségekre, az egyéni és kollektív sorsokra, szenvedéstörténetekre, illetve helyekre. Ilyen a születési hely, Arad, a Bánság, Kolozsvár vagy Veresmart, ahol az ember maradni akar, marad vagy éppen ahová visszatér, még akkor is, ha helyzete reménytelen, kilátástalan. Honnan, miért ez a makacsság? – tehetjük fel a kérdést. Valahol mélyen pislákol valamiféle reménysugár a lehetetlennek tűnőben is? Talán. A ragaszkodást a tenniakarás hívja életre? A felvetett kérdésekre a lelkészíróval készült interjúban találunk választ. Így vall erről: „… az erdélyi szász közösség ereje évszázadokig abban állt, hogy minden egyes tagja esetében az úgynevezett szomszédságok határozták meg, hogy az egyénnek mi a kötelessége és teendője a közösség életében. (…) Nem dicsekedhetem azzal, hogy tudom, Isten mit akar tőlem. De nagyon sokszor tudom, Isten mit nem akar tőlem. Amit komolyan veszek. Amikor mindenki elment, világosan tudtam: Isten nem akarja, hogy elmenjek.” (133–134.) Az idézett sorokban az isteni szándék kerül középpontba, és mert Eginald Schlattner ennek a szándéknak eleget tesz, Erdélyben marad, noha a német közösség az 1989-es fordulat előtt és után kivándorolt. Helyüket a templomban a roma közösség tagjai veszik át, így válik egy erdélyi szász evangélikus pap romapasztorációs lelkésszé, a börtönbe pedig, ahol két évet töltött fogolyként, mint a rabok lelki gondozója tér vissza. A lelkigondozás mellett azonban az írás ugyanilyen feladat, kötelesség.
A kötet szerzője Schlattnert – nagyon találóan – „elbeszélőművésszé” avatja, és ennek táptalaját részint tehetségében, másrész az erdélyiségben, transzilvanizmusban, a térségre oly jellemző szóbeliségben látja. Irodalmi programja a Das Klavier im Nebel című kötetben így definiálódik: „A történelem elválaszt, a történetek viszont közelítenek egymáshoz.” (25.) És valóban így van. Sokan az olvasók közül már az „új kor” gyermekei, és kevesen vannak már olyanok, akik élték a második világháború szörnyűségeit, a kommunista diktatúra kegyetlenségei is sokak számára ismeretlenek, de a történetek tovább élnek. Jelen sorok írója például a Schlattner-kortárs nagyszülei révén került közelebb a korszakhoz: dédapám közel három évig volt hadifogoly a Szovjetunióban, akárcsak Schlattner apja, nagyapám, válogatott kínzások között, nyolc hónapot töltött börtönben a 40-es évek második felében, mert a rendszer ellen lázadt, nagyanyám családjától – lévén kulákok – elkobozták javaikat. Az ilyen és hasonló kapcsolódási pontok a régmúlt történeteit átérezhetőbbé teszik, közelebb hozzák az olvasóhoz, így a kötet címe lényegében ragadja meg a szándékot.
A következőkben egy-egy tanulmányt olvashatunk valamely Schlattner-regényről. Ezek közül kettő (az első tanulmány, valamint a lelkésszel készült interjú) eredetileg magyar nyelven íródott, a többi írás németül – ezek konferenciakötetben, szaklapban már megjelentek, vagy elhangoztak előadásként. A kötetben közölt írások ezek fordításai. Az első tanulmányban a Wasserzeichen (Vízjelek, 2018) nőalakjairól értekezik a szerző. Mint kiderül, a regényt sajátos időkezelés jellemzi: a lelkész kolostori visszavonulásai során Anasztázia apáca látomása révén szembesül saját múltja nőalakjaival. A kolostori tartózkodás és látomás némiképp a középkori látomásos irodalomra emlékeztetheti az olvasót. Ez a látomás indítja el az emlékezést, és ezáltal az alkotási folyamatot. A regény fikcionális jelene az ortodox női kolostorok kegyetlen, szeretetlen világát jeleníti meg, és fogalmaz meg ennek kapcsán konstruktív kritikát, míg a visszaemlékezés során az elbeszélő saját életéhez kapcsolódó, fikcionalizált nőalakjainak egész sorát vonultatja fel az édesanya és családtagok alakjával kezdődően a hajdani szerelmeken át a házastársig. A szerző példákat hoz egy-egy megjelenített nőtípusra, de kitüntetett figyelemben részesíti a Schlattner-regényeken végigvonuló édesanya alakját, akinek fiával való bensőséges kapcsolata és kettejük közös halálképe román irodalmi vonatkozásban Eminescunak az O, mamă című versét juttathatja eszünkbe, amelyben hasonló képek villannak fel. A szerző e művet a nőiség apoteózisaként definiálja, amely szervesen szövi egybe a múltat, jelent és jövőt. A mű elején megfogalmazott azon kívánalom, miszerint az elbeszélő jámbor nők között kíván örök nyugalomra térni, visszatér a zárlatban, hiszen a parókia idő közben, mintegy a kolostori ridegség ellentéteképpen, befogadja mindazokat, akik menekülnek, így a jámbor nők veresmarti társaságának képe keretes elbeszélés-történetet hoz létre. A lelkészíró regényei roppant komplexek, narrációs technikája lehetővé teszi a többféle műfaji besorolást. Az első tanulmányban elemzett mű egyszerre meríti ki a kolostorregény, memoár, korrajz, dokumentáris irodalom sajátosságait. Komplexitását tekintve ehhez hasonló a következő tanulmány által elemzett, Drachenköpfe (Sárkányfejek, 2021) című munka is, amelyet Iris Wolff Drachenhaus (Sárkány-ház, 2018) című műve hívott életre. A jelen és múlt közötti átjárást megteremtő Wolff-mű, a történeteket összekapcsoló, visszaemlékezésen alapuló szerelmi szál, az asszociációk, tükörképek, párhuzamos szereplők, metairodalmi elemek által tarkított szövegegység elemzése révén Tar Gabriella-Nóra rámutat a műfaji besorolás lehetőségeire. Megállapítja, a mű messze túlmutat regényi mivoltán, hiszen irodalomelméleti síkra vezet: egyszerre lesz regény és reflexió irodalomról, művészetről, s ezáltal az erdélyi szász író műveiben továbbél a 18–19. század fordulójának schlegeli, irodalomesztétikai hagyománya.
Míg az előző két tanulmány fókuszába az egyes művek műfaji elemzése, idősík-kezelése, narrációs technikája került, addig a kötet második két tanulmányában a komparatív, imagológiai vizsgálatok kerülnek előtérbe. A kötet harmadik tanulmányában a szerző Schlattner Das Klavier im Nebel (Zongora a ködben, 2005) és Carmen Elisabeth Puchianu Patula lacht (Patula nevet, 2012) című családregényének magyarságképét vizsgálja. Tar Gabriella-Nóra meg is indokolja, miért állítja párhuzamba a két regényt: az alkotók erdélyisége mellett az összehasonlító elemzést a családregények összetettsége és a szövegek emlékezésen, emlékezeten nyugvó architektúrája teszi lehetővé. Ez utóbbi révén képződnek meg azok a magyarságképek, amelyekkel találkozhatunk, és amelyek a kor társadalmi-történeti kontextusában elevenülnek meg. Az erdélyi multikulturális környezet jól láttatja, hogyan használják a családregények szereplői anyanyelvüket és az őket körülvevő közösségek nyelvét, hogyan viszonyulnak a velük együtt élő közösségekhez, mi az, ami őket összeköti, vagy éppen elválasztja. A tanulmányszerző különbséget tesz „emlékezetregény” és „emlékezésregény” között (84.): az előző lineáris, az utóbbi körkörösen épülő, néha fordítottan proustos emlékezéstechnikán nyugszik. Míg a Schlattner-regény magyar mellékszereplői az államosítás idején kilépnek korábbi szerepükből, és újonnan felvett, proletár szerepkörük szerint viszonyulnak, sokszor nem következetes módon, korábbi, nagybirtokos munkáltatóikhoz, addig a Puchianu háromgenerációs, vegyes házasságokból származó nőalakjai felfedik nyelvhasználati, neveltetési, vallási szokásaikat, az identitásuk megőrzésének vagy feladásának olykor ösztönszerű mikéntjét, máskor ironikus kritikáját. Míg Schlattner itt elemzett regényének magyar figurái csak mellékszereplők, addig legújabb, Brunnentore (Kútkapuk, 2023) című munkájában hangsúlyos szerepet kapnak, mi több, a cselekmény helyszíne a Schlattner gyermekkori élményeihez fűződő Székelyföld, s azon belül Szentkeresztbánya lesz. A kötet utolsó tanulmánya a Székelyföld megkonstruálását mutatja be az 1930-as évek második felében, ám ezúttal a gyermekelbeszélő szemszögéből, amely mögé, a történelmi események jobb megértése végett, a regényíró egy auktoriális elbeszélőt is elrejt. Az óvodáskorú én-elbeszélő szemszögéből tárul fel a székely és a tisztviselőként ott dolgozó szász kolónia közötti hierarchia, a székelyek szokásai, életkörülményeik, viseletük alapos megfigyelése és leírása, de ilyen a „tüzes csárdás” megjelenítése is. Ez, a magyarság identitásmegőrzőjeként megörökített tánc, a maga vibrálásával, ritmikájával, életérzésével a munténiai román kultúra különösen rurális környezetében jelenlevő, és Liviu Rebreanu regénycíméből is ismert ciuleandra-t juttathatja eszünkbe. A gyermek én-elbeszélő beolvad a környezetébe: beszél magyarul – Eginald Schlattner büszke is anyai ági magyar, nemesi származású felmenőire, a Sebess-Zilahi családra –, játszótársai, a „cipcerkerti fiúk” magyarok, akárcsak gyermekszerelme, Irénke, de a család cselédsége is székely. Ennek a gyermekszerelemnek és a szentkeresztbányai tartózkodásnak az 1940-es impériumváltás vet véget, amikor a család Brassóba költözik. A székely-magyarok német szemszögből láttatott Trianon-traumája és nagy Magyarország iránti nosztalgiája nemcsak emlékezetükben él tovább, hanem tárgyi kultúrájukban is folyton jelen van – ennek leírására Schlattner különösen odafigyel.
A kötet egy, a lelkészíróval készült interjúval zárul. Az itt feltett kérdések és az azokra adott válaszok segítenek megérteni Schlattner műveinek világát, az egyes válaszok magyarázatként szolgálnak ezekhez (ilyen a „cipcerkerti fiúk” kilétének felfedése), máskor a nemzetiségek és kultúrák közötti átjárhatóságot biztosító többnyelvűség nyer megvilágítást a homo transilvanicus fogalma révén. Kérdések irányulnak az ittmaradás miértjére, Schlattner irodalmának és írói szerepének meghatározására, az erdélyi, bukovinai, bánsági német irodalom specifikumainak meghatározására, a németek szellemi életét befolyásoló tényezők feltárására, az Erdélyi Helikon és a brassói Klingsor kapcsolatára, a magyar-német viszony mikéntjére. A beszélgetést irodalomjegyzék, a helynevek jegyzéke, az írások német nyelvű kivonatai követik, majd a függelékben néhány, Schlattner magángyűjteményéből származó fotót ad közre a szerző.
A bűn és megbocsátás köré szerveződő művek jól adagolt, finom humorral és néha (ön)iróniával vegyített egyvelege és ezeknek a tanulmányok általi megvilágítása izgalmas olvasmányt eredményez. Tar Gabriella-Nóra külön érdeme, hogy az egyes jelenségeket saját fordításaival példázza, és enged betekintést ezáltal Schlattner humorral elegyített világába, így a fordítások a hiánypótló kötet hozzáadott értékévé válnak. Andreea Dumitru Eginald Schlattner regényeiben egy nép hanyatlását látja, amelyet a szerző saját családtörténetén keresztül jelenít meg (85.). A hanyatlás nyilvánvaló: a demográfiai mutatók száraz adatok, de a parókiától nem messze fekvő evangélikus temető a jelenségnek fájdalmas képét mutatja a maga csendjével és elhagyatottságával. Ebben a csendben azonban van valami magasztos: felemelő az, ahogy a lelkész áldást oszt a templomban – s ha az egyén ezt azzal élheti meg, aki fontos számára, még felemelőbb –, de ilyen a hátsó borítón látható erődtemplom tornya, amely nyolc százada tekint a messzeségbe.
Beengedi a kopogtatót ez a világ? Bizonnyal igen. Az ajtó résnyire nyitva. Tárd azt ki szélesre, félelem nélkül, bátran, kedves olvasó!
*Tar Gabriella-Nóra: Közelítő történetek. Írások Eginald Schlattner erdélyi szász lelkészíró műveinek világáról. Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár, 2024, 183 o.
